A Hét 1983/2 (28. évfolyam, 27-52. szám)
1983-09-02 / 36. szám
Rákosi Ernő: A Barátság vasútvonal építése (olaj, 1954). A CSEMADOK KB tulajdona. Fotó: Prand! S. Rákosi Ernő {eredetileg Rákosynak irta a nevét...) „nem tartozott az újítók és nyugtalan keresők közé", írja róla halála első évfordulója alkalmából a Kassán (Košice) megrendezett kiállítás katalógusa. Sosem igyekezett azonban másokat utánozni. Egyetlen tanítója a természet volt. A művész valóban, szinte egész életében a tájat festette. Sáros megyei (Šariš) tájképeit rendkívüli könnyedséggel, a természet szépségei iránti fogékonysággal, a szabadban festette. Tulajdonképpen egész életében az impresszionizmus eredményeit, — a természetes fény és árnyék (luminizmus) hatásait a tárgyakra — gyümölcsöztette munkáin. 1881-ben, Iglón (Spišská Nová Ves) született, de gyermekkorát, s egész életét Eperjesen (Prešov) töltötte. 1899-ben a budapesti Iparművészeti Középiskolán kezdett tanulni, majd Bécsben és Münchenben járt képzőművészeti főiskolára. Európai tanulmányútjai során több más iskolában is megfordult. Korai képei főként realista arc- és zsánerképek voltak (pl. Mosónők — 1904, Pásztor — 1906, Öregember — 1910, A művész édesanyja — 1912, A művész édesapja — 1920 stb.). Viskók (1910-ből). valamint Soiivar-i fiú c. képe az expresszionizmus, illetve az absztraháiás felé bizonyos kilengést mutat, de Rákosi ennél a határnál tovább soha nem ment. A szakértők a művész 20-as években létrehozott képeit tartják a legtöbbre. Abban az időben stílusa már megállapodott. A kelet-szlovákiai táj, elsősorban a Torysa folyó és az azt körülvevő fák voltak legkedvesebb motívumai. (Felhők, A Torysa mellett c. képeit sötét, drámai hangulat jellemzi). 1914-ben Eperjesen megrendezte első önálló tárlatát. 1921-ben több kelet-szlovákiai képzőművésszel (pl. Jordán Miklóssal) közösen állított ki. Ebben az időben kezdett foglalkozni az ifjú tehetségek fejlesztésével is. 1925-ben újabb önálló bemutatkozás következett, Eperjesen. 1930-ból való Patakja színekbe már élénkebb, eltér az addigi akadémista sötét tónusoktól, s ez a színskála a művészre jellemzővé válik. Többnyire kisméretű kartonra (20 X 30 cm) fest. Rákosi a természet változásainak, metamorfózisainak szenvedélyes megfigyelője és készséges megörökítője volt. Egy időben hibájául rótták fel, hogy képein nem a társadalom szociális problémáival foglalkozik. Bírálója minden bizonnyal számításon kívül hagyta, hogy mindig voltak és lesznek kimondottan tájkép-beállítottságú festők. Rákosi épp ilyen típus volt. Müvein csak elszórtan jelent meg egy-egy emberi alak. Nála a fák. bokrok testesítették meg az embert mindenre reagáló mozgásukkal, létükkel. Az 50-es és 60-as években a művész behozta az említett „mulasztást". A felszabadulás utáni tevékenysége (pedagógusként működött) akkor még inkább megélénkült. Festészetével bekapcsolódott a kor optimista, aktivizáló művészetébe. Eljárt az építő munka központjaiba: a Kelet-szlovákiai Vasművekbe, a Barátság útvonal (Traf družby) helyszínén festett. Ebből a környezetből valók Cementgyár, Báger c. olajképei (1953-ból), A viadukt építése, a Barátság útvonaláról (1954-ből), a Betongyár és a Kék báger a Vasművekböl (mindkettő 1960-ból). Ám ezeken a képein sem anyira az embert, mint inkább munkájának, erőfeszítéseinek eredményeit ábrázolta. A háború sújtotta vidékeken a pusztítás nyomait ugyancsak a fákon, a környezeten mutatta meg, a rá jellemző könnyed stílusban, széles ecsetvonásokkal. A témával összefüggésben palettája ebben az időben kissé megfakult: az addigi tarka tónusok felett a föld színe dominált. 1961-ben a művészt Kiváló munkáért érdemrenddel tüntették ki. Élete utolsó évtizedében már csak néhány Budapest-, illetve Balaton-környéki tájképet festett, ahová nyaranta eljárt. 1973-ban a komáromi Duna-menti múzeum megrendezte életmű-kiállítását. A művész a megnyitó előestéjén húnyt el, 92 éves korában. A. GALY TAMARA A HÉT galériája \
