A Hét 1983/2 (28. évfolyam, 27-52. szám)

1983-09-02 / 36. szám

Legutoljára a határőr alakulatok művészegyütteseinek harmincadik országos fesztiválján találkoztam Galovič Lajossal, az országszerte — és nemcsak katonai körökben — jól ismert Dunaj együttes vezetőjével. A versenyben éppen ők voltak soron, izgultak, nem tudták miként fogadja a zsűri az új műsorukat.

— Majd a verseny után beszélgetünk — ígérte az együttes vezetője. — Most egy értelmes mondatot sem tudnék mondani.

— Izgulós vagy?

— Azt hiszem nagyon.

— Nos, akkor majd a fellépés után.

Végén magam is örültem, hogy nem vágtunk a dolgok elébe. A bemutató után olyan felszabadult lett a légkör az együttesben, hogy szinte kérdezősködnöm sem kellett. Egymás szavába vágva, lelkendezve bizonygatták milyen simán ment minden.

— Kicsit zavart bennünket, hogy a papírforma szerint is nekünk kellett megnyernünk a versenyt. Nem mindig jó, ha győzelmet

várnak az embertől — mondta Horvát Tibor, az együttes táncosa. Az a legjobb, ha az embert nem köti semmi, táncol és kész.

— Nagy sikert aratott az új műsorotok. Főleg a Komáromi hangulatok című cigánytánc tetszett a közönségnek és a szakmai zsűrinek. Hogyan állt össze ez a program?

— Rengeteget dolgoztunk rajta. A heti két próbát összpontosításokkal egészítettük ki, és ha valamelyik rész gyengébben ment, még egyénileg is próbáltak az együttes tagjai.

— Ügy érzem, a sikerben igen nagy szerepe volt a zenekarnak. Azt is mondhatnám, hogy profi teljesítményt nyújtottatok.

— Valóban, most szinte minden bejött, amit csak akartunk — mondja Botló János, a zenekar egyik tagja. — Régen nem ment ilyen jól a muzsikálás. Most kezdem csak igazán sajnálni, hogy rövidesen néhányan civilbe mennek közülünk. Különben, ez a legnagyobb problémája az együttesünknek, de mit lehet tenni, katonai együttes vagyunk.

— A tánccsoportban lányok is vannak, gondolom, ők nem cserélődnek ilyen gyakran.

— Öt éve már annak, hogy az együtteshez kerültem — magyarázza a helyzetet az egyik csinos táncosnő, Szantus Éva. Bizony már én is azon töröm a fejem, hogy átadom a helyemet a fiatalabbaknak.

— A lányok honnan kerülnek az együtteshez?

— Főleg a gimnáziumokra támaszkodhatunk. Minden évben rendezünk egy-egy konkurzust. Szerencsére van miből válogatnunk, nagy az érdeklődés a lányok részéröl.

— Ha jól számolom huszonhárom éves eredményes munka van már az együttes mögött. Gondolom, a kezdeti időkre a mai tagok nemigen emlékezhetnek. Esetleg csak Galovič Lajos alhadnagy. Úgy tudom, alapító tagja voltál az együttesnek.

— Bizony, az együttes mostani tagjai akkor még nem is éltek. Néha el is keserít, hogy ennyire fut az idő. Ezerkilencszázhatvanat írtak, amikor az együtteshez kerültem. Akkor még fiatal katona voltam, ma meg fiaim, lányaim lehetnének, akikkel együtt dolgozom.

— Úgy vettem észre, úgy is kezeled őket. Az utcán pöttömnyi gyerekek szólítgatnak, hogy: Lajos bácsi mikor mehetünk már mi is próbálni?

— Nagyon szeretek a kicsinyekkel is foglalkozni. Nekem a tánc és a népzene a mindenem. El is keseredtem, amikor 1965- ben szétesett a csoportunk, csak akkor jött rendbe a közérzetem, amikor 1969-ben újra életre tudtuk hívni az együttest. Szerencsére azóta folyamatos a munka, csak, amint zenész barátom is mondta, az a baj, hogy két évenként szinte teljesen kicserélődik a gárda. Néha fáj a szívem, amikor elkészül egy kitűnő program, sikert sikerre aratunk és egyszercsak búcsút inthetünk egymásnak, s kezdhetem az egészet újra.

— Az új műsort ki állította össze?

— Én vagyok a mindenese ennek az együttesnek, a koreográfusa, a művészeti vezetője, s ha úgy tetszik a menedzsere is. Persze ezzel nem akarom azt mondani, hogy minden gond az enyém. Nincs okunk panaszra, rengeteg támogatónk van az alakulatnál, meg a városban is. Másként ez nem is lehetne.

— A zenekarnak miben jelentett újat az új műsor?

— Szerénytelenség nélkül mondhatom, hogy mi voltunk a legkönnyebb helyzetben, mert ezek a dallamok szinte a vérünkben vannak. Nehezebb dolguk volt a táncosoknak. Nem mintha eddig nem lett volna cigánytánc a programunkon, de ilyen tökéletes és ilyen fergetegesen temperamentumos még nem volt.

— Milyen terveket szövögettek a következő fesztiválig ?

— Müsorpolitikánk nem a fesztiválokra való felkészülésre épül. Szeretjük, amit csinálunk. Katonáink és a lányok örülnek annak, hogy ilyen formában is hozzájárulhatnak népi hagyományaink megőrzéséhez. Jó műsorokkal szeretnénk a közönség elé lépni a jövőben is. Biztos vagyok benne, hogy a leszerelő táncosok helyébe újabb, tehetséges fiatalok lépnek. Nehéz munka vár ránk, de ha a mostani lelkesedés és támogatás megmarad, sok színvonalas szerepléssel örvendeztetjük még meg a közönséget.

KAMOCSAI IMRE (Fotó: a szerző)

A FÁVAL DOLGOZNI ÖRÖM

A CSEMADOK érsekújvári (Nové Zámky) járási szervezetének keretében a hetvenes évek elején alakult meg a Képzőművészetet Kedvelők Klubja (KKK), azzal a céllal, hogy felkutassa a járásban azokat a tehetségeket, akiknek nem adatott meg az a lehetőség, hogy főiskolán képezzék magukat. A klub céljai között első helyen szerepelt az a feladat, hogy tagjai a kultúra és a művészet összes értékét hozzáférhetővé tegyék az érdeklődők számára.

Ma tíz év távlatából elmondhatjuk, hogy a klub létrehozása hasznos kezdeményezés volt, mivel tagjai sokoldalú művészi munkával, maguk is részt vesznek kulturális értékek teremtésében, népszerűsítésében.

Ezt teszi a szímői (Zemné) Illés Béla, a klub egyik oszlopos tagja is, aki már szinte művészi szinten végzi a fafaragást.

Amikor arról faggatom, hogyan is kezdődött kapcsolata a fával, elmondja, hogy munkáscsaládban nőtt fel. Egyéves volt amikor édesapja meghalt a második világháborúban. Édesanyja egyedül nevelte két gyermekét. így azután játékvásárlásra nem igen jutott pénze. De nem is kellett, mert fia minden darab fában fantáziát látott, azt faragta, alakítgatta, ezzel talált magának kedves szórakozást. S azóta is mondhatni, szerelmese a fafaragásnak.

Az általános iskola elvégzése után a kőműves szakmát tanulta ki. A szakmunkásképző elvégzése után különböző munkahelyeken dolgozott, jelenleg az érSékújvári Vízmüveknél van alkalmazásban. Szabad ideje nagy részét azonban kis műhelyében, mondhatni műtermében tölti, mert ilyen is van új modern házában.

— Azt akarom kifejezni, ami a fából kihozható, ebben találom a legnagyobb örömömet. A plasztikával lehet játszani, a fa kemény, azért szeretem, és boldog vagyok, ha újabb alkotással szaporodik a gyűjteményem — vallja magáról és munkájáról.

Ötvennél több alkotása van, szobrok, reliefek. Nem ad el semmit, nem tud megválni egyiktől sem, és azt sem tudná kiválasztani, melyik a kedvesebb: a Fájdalom, a Köpülő asszony, a Batyucipelő, vagy a Magányosság című. Mint a szülő a gyermekét, ö is egyformán kedveli mindegyiket.

Állandó önműveléssel képezi magát és nagy segítségére van a Képzőművészetet Kedvelők Klubja (KKK), ahol szaktanácsadást kap további tevékenységéhez. Részt vett Topolčanyban és Dubnicán a fafaragók nyári szemináriumán. A KKK révén évente ellátogat a zebegényi művésztelepre, ez mindig nagy élményt jelent a számára.

Eddig négy csoportos és két önálló kiállításon mutatta be munkáit. Legnagyobb sikerét az 1981 -ben szülőfalujában, Szimön rendezett önálló kiállításával aratta, ahol 21 szobor és 10 relief került bemutatásra.

Munkáit modell nélkül, a fantáziájára hagyatkozva késziti. Alkotásai a valóság talajából táplálkoznak, s tárják elénk alkotójuk békevágyát, gondolat- és érzelemvilágát.

Illés Béla plasztikáit nézve elmondhatjuk, hogy él Szimön olyan ember, aki a kést és a vésőt kulturális értékek teremtésére használja. Aki nem sajnálja az időt, fáradságot, hogy

nyaranta egy-két hetet a zebegényi vagy más alkotótáborban töltsön, hogy anyagi ráfordítás árán is gyarapítsa tudását, megmutassa emberségét, kemény tartását.

Műtermében látható munkái megnyugtatók, gyönyörködtetök, fantáziamozditók.

ŐSZI IRMA (Fotó: PRANDL SÁNDOR)

14