A Hét 1983/2 (28. évfolyam, 27-52. szám)
1983-08-26 / 35. szám
ZS. NAGY LAJOS RENDETLEN NAPLÓ Csak egy percre LIGETI ÉVA huszonhat éves, ötvenegy kiló és számos fiatal lány által irigyelt foglalkozása van. Éva ugyanis — manöken. — Karriered története? — Véletlenül kezdődött, pontosabban hétnyolc évvel ezelőtt kezdtem fotografálni. Apám a filmes szakmában dolgozott operatőrként, néha beszaladtam hozzá. Itt találkoztam operatőrkollégáival és reklámfotósokkal, akik egyszer-egyszer engem is lencsevégre kaptak. Több képeslap címoldalán is megjelent a képem, így figyeltek föl rám. — Szakmád is van ? — Nemcsak szakmám, de állandó foglalkozásom is, hiszen a reklámfotózásból vagy az alkalomadtán rendezett divatbemutatókból aligha tudnék megélni. A közgazdasági szakközépiskola külkereskedelmi irányzatán végeztem, főfoglalkozásban devizaellenörként dolgozom. — így mikor jut időd arra, hogy reklámhölgyként dolgozz? — Elsősorban a szabadságom rovására, szükség esetén pedig fizetetlen szabadságot kérek a munkaadómtól. — Közismert tény, hogy a manökenek nemcsak a divatbemutatókon, hanem a magánéletben is feltűnően elegánsak. Ez az egyéni jóízlés eredménye, vagy van ennek más magyarázata is?— Szerintem egy manöken ne csak a dobogón, hanem az utcán is legyen csinos. Sohasem tudhatjuk, hogy hol lát meg bennünket valaki a reklámszakemberek, a fotósok közül. — Nem fárasztó ez? — Fárasztó, de minden sikernek ára van. Főleg, ha az ember nagyon jól akarja csinálni. , — Van állandó kozmetikusod? — Nagyon ritkán megyek kozmetikushoz, általában magam készítem a sminkem. A szépítkezés zöme ebben a szakmában önköltség, önügyesség dolga. — Mi a könnyebb: a reklámfotózás vagy a ruhabemutatás? — A fotózásnak is megvannak a külön nehézségei. Néha egy-egy fotós a legfantasztikusabb pózba merevít, és amikor már teljesen elzsibbadtam, akkor mondja, hogy most mosolyogjak. Persze, az sem tréfa, ha rossz hangulatban, fáradtan kell mosolyogva sétálni a ruhákban a dobogón. — Úgy érzed, hogy ismernek az emberek? — Őszintén szólva rólunk sokfélét hisznek az emberek. A többi között azt is, hogy csuda könnyedén élünk, hogy körülöttünk csupa jól kereső férfi nyüzsög. A valóság az, hogy igazából nem ismernek az emberek, és tulajdonképpen semmilyen előnyhöz nem juttat, hogy egy-egy reklámfotóról rácsodálkozom az emberekre. Amikor például négy évvel ezelőtt autóvezetést tanultam, még levizsgázni is csak harmadszorra sikerült, nem volt kímélet. — Gondoltál már arra, mit fogsz csinálni, ha kiöregedsz ebből a szakmából ? — Tekintve, hogy nemcsak manökenként dolgozom, hanem tanult szakmám is van, igazán nem félek az öregedéstől. Önjavulás Ha eddig nem tudtam volna, most rájöhettem, mekkora műszaki antitalentum vagyok. Elromlott a tévékészülékem, a feleségem kétségbeesve kiabál, menjek megjavítani, mert ő okvetlenül nézni akarja a Ki mit tud? döntőjét, viszont a készüléknek csak hangja van, képe nincs, egyszóval valódi képtelen helyzet állott be már-már konszolidálódott családi életembe. Lecsavarozom a tévékészülék hátsó müanyagfalát és tűnődve szemlélem a rengeteg bigyótbogyót-derótot. Vajon hol a hiba? A felségem sürget és nógat, mert éppen néptánc következik, amit látni kell, nem elég csak hallani. Mondom neki, hogy tüstént adjon egy koronát, ha azt akarja, hogy ez a műszaki csoda megjavuljon, s miután a koronát megkapom, nadrágot veszek magamra és elindulok... telefonálni. A multiszerviszbe természetesen. Egy hölgy kedvesen megkérdi, miért nem mindjárt éjfélkor hívom őket és miből gondolom azt, érdeklődik tovább, hogy őnáluk este félkilenckor is munkaidő van, s javítóik csupán arra várnak, hogy lélekszakadva rohanhassanak megjavítani az én tévékészülékemet, egyébként is csak a jövő kedden tud küldeni tévészerelőt, mondja még és köszönés nélkül, leteszi a telefonkagylót. Jövő kedden? A jövő kedd az igencsak messze van még, töröm a fejem, akad-e ismerőseim között tévészerelő. Nem akad, állapítom meg bánatosan és kesergő hangulatban indulok haza. Otthon meg csak ámulok és úgy bámulok a televízióra, mint borjú az új kapura. A készüléken olyan gyönyörű, éles, tiszta a kép, hogy a feleségem észre se veszi, amikor mellé ülök a kanapéra. — Hát ezt hogyan csináltad ? — kérdem tőle halkan. FELGYORSUL-E Az egyre gyorsuló életritmus a sakkozásra is rányomta bélyegét. Hol vannak már azok az idők, amikor a kor két legjobb játékosa: a francia Labourdonnais és az angol McDonnel páros mérkőzése négy hónapig tartott és ezalatt 88 játszmát váltottak! Maga a mérkőzés is egészen másképpen folyt mint manapság. G. Walker angol sakkíró a „Chess and Chess players" című művében így festi le a találkozást: „Magam láttam, amikor egy honfitársam bejött a klubszobába. A mérkőzés egy igen bonyolult állásnál tartott. Barátunk először is mindkettőt meleg kézszorítással üdvözölte, majd kezét a táblára téve bele-hajolt az állásba. Azután egy tucat kérdés következett: Ez a bástya úgy látom veszélyes helyen áll! — Ki van lépésen? — kérdezte boldogtalan áldozataitól, amíg végre azok tovább játszhattak”. Ennek bizony már másfél évszázada. A játszma akkoriban napokig is eltart-Előbb megvárja, amíg Petrovics Emil szakszerűen kiértékeli a legutóbbi versenyszámot, csak azután válaszol. — Dehisz nem is volt ennek a készüléknek semmi baja, csak tegnap valamelyikünk tévedésből nem a hangot, hanem a világítást „csöndesitette le”. Ezzel a legalsó bigyóval, látod? Látom. És egy újabb koronát kérek tőle és indulok telefonálni, lemondani a kedden esedékes tévéjavítást. — Miért? — kérdi a multiszerviszes hölgy. — Önjavulás történt — válaszolom, s leteszem a kagylót. Ragasztót keresek Valami jobbféle ragasztót keresek, mert újra akarom tapétázni a lakásom, nem tetszik ez a sok virágminta, ez a sok tarkabarkaság, amit megkérdezésem nélkül ragasztgattak a falakra s ami amúgy is minduntalan le akar válni ezekről a falakról. Tehát: valami igen jó ragasztó kellene! Vettem már háromfélét, ki is próbáltam őket az erkély betonfalán: a legjobb is mindössze három hétig tartott. Most viszont az alábbi hírt olvastam kedvenc napilapomban: „Kiváló minőségű ragasztót használt az a két bankrabló, aki London islingtoni negyedében fosztotta ki a postát. Miután kényszerítették az egyik fiatal női munkaerőt, hogy nyissa ki a páncélszekrényt, abból 60 ezer' fontot zsákmányoltak, a hivatalnoknő kezeit ragasztóval kenték be, és a szó szoros értelmében a falhoz ragasztották. A postai alkalmazottat csak egy órával a rablás után tudták kiszabadítani, de akkor is csak úgy, hogy a falról leszaggatták a tapétát. Kezéről a ragasztót speciális oldószerrel a közeli klinikán távolították el." Vajon hol tudhatnám meg ezeknek a postarablóknak a címét? A SAKKJÁTÉK hatott, mert az ellenfél, aki rosszul állt, egyszerűen „elfelejtett" húzni. A múlt század hatvanas éveiben az ünnepelt angol sakkmatador Howard Staunton egy nála jóval gyengébb játékos, Williams nevű ellenfelével páros mérkőzést vívott. Staunton 6 játszmát már megnyert, kettőt elvesztett, 3 döntetlenül végződött. És a végeredmény? Staunton feladta a mérkőzést! Egyszerűen nem tudta kivárni ellenfelének lépéseit... Lényeges változás állt be a múlt század végén, amikor megszerkesztették az első sakkórát. Azóta már minden versenyen a játékosoknak meghatározott gondolkodási idejük van. A Nemzetközi Sakkszövetség szabályai szerint minden játékos az első 40 lépés megtételére 2 és fél óra gondolkodási időt használhat fel, a további 16 lépésre pedig 1—1 órát. Ha ezalatt a játszma nem fejeződik be, félbeszakítják majd tovább játszák, ismét félbeszakítják, tovább játszák ... Előfordul hogy a játszma a 100 lépést is meghaladja és napokig eltart. Ezalatt az ember felrepülhet a holdba! Egy 16 résztvevős torna, melyen mindenki mindenki ellen játszik — heti öt fordulót számítva — három hétig eltart. Tehát a versenysakkozás nagyon időigényes. -Ezért egyre népszerűbbek az ún. nyílt versenyek, melyeken egyszerre akár néhányszáz sakkozó is indulhat, ún. svájci rendszerrel bonyolítják le Már nem mindenki játszik mindenkivel az egyes fordulókat egyenként sorsoljál« ki, a nagyjából egyenlő pontszámol elért sakkozók kerülnek egymással szembe. Az ilyen torna 6—7 fordulós, és egy hét alatt lebonyolítható. Igaz, nem ad oly megbízható képet az erőviszonyokról, de előnye, hogy bárki aki a nevezési díjat befizeti — legalább egy játszmát, esetleg egy nagymesterrel is, játszhat a torna elején. Gyorsuló idő! Gombamódra szaporodnak a hétvégi tornák, amikor naponta 3—4 fordulót is játszanak — csökkentett játékidő mellett. A múlt év végén Hamburgban erős nemzetközi verseny volt, Karpov világbajnok és Szpaszkij volt világbajnok részvételével — s egy-egy játszmára 60 perc állt rendelkezésre. Az év elején Moszkvában 16 nagymester indult egy versenyen, melyen 45 perc alatt bonyolítottak le egy játszmát. És még hol vannak az oly népszerű villámtornák, melyeken minden 10 másodpercben kell egy lépést megtenni, vagy ha órával játszák 5—5 perc a gondolkodási idő. Igaz, ez utóbbiaknak már kevés közük van az igazi sakkozáshoz — a villámjáték inkább csak szórakozás.-del-KÜLÖNÖS VADÁSZOK A vadászat nálunk embereknél szórakozást jelent, amelynek általában igyekszünk sportszerű keretet is adni. így nem lövünk ülő nyúlra, futó fácánra; nagyvadra nem használunk sörétes puskát, a fair play elve alapján megpróbálunk a vad részére is lehetőséget biztosítani. A ragadozó állatoknál a vadászatnak egészen más szerepe van. Nem sport, hanem kényszerű szükség, ahol a feltételeket az éhes gyomor és az életösztön diktálja. A héja nem bolond, hogy egészséges fácánnal bajlódjon, amikor sokkal biztosabban elkaphatja a megsörétezettet, és ezzel tulajdonképpen számunkra is hasznos munkát végez, „kivonja a forgalomból" a sérült, továbbszaporodásra alkalmatlan egyedeket. De ugyanezt teszi a róka, a vadmacska és a többi ragadozó is. A létért folyó élet-halál küzdelemben a zsákmányszerzésnek egészen különleges módjai alakultak ki. A lassú mozgású kaméleon például a legszívesebben lesből vadászik. Türelmesen üldögél a levelek között, és csak egymástól 22
