A Hét 1983/2 (28. évfolyam, 27-52. szám)
1983-08-26 / 35. szám
František Skorunka n A kerítés v Az évek súlyától összerogyni készült. A palánkdeszkák vakító fehérsége rég a múlté, szürke lepedék és mohaszigetek váltották fel. A keresztlécek korhadtak, meglazultak, végül a deszkák súlyától ránehezedtek a cölöpökre. S mivel a korhadás belülről ezeket is teljesen szétrágta, nem tudtak ellenállni. Megdőltek, megroggyantak, végül aléltan fennakadtak a tövükbe ültetett szívós egresbokrokon. A foghíjas palánk résein nyomasztó reménytelenséget árasztva, nyomult be a kertbe a szél. Öreg volt a kerítés, és öreg volt a ház. De a legöregebb a ház egyetlen lakója volt. mert korát a tehetetlenség is megsokszorozta. Megboldogult felesége halála után szegődött hozzá, s ha ez csak tegnap történt meg, már akkor is régen volt. Inkább csak magának mondogatta, mint annak a néhány szomszédnak, akikkel a megroggyant kerítésen át váltott egy-két szót, hogy valamit csinálni kellene vele. A fiának, aki egyre ritkábban látogatta meg, ezt mondta: — Ha kiveszed a szabadságodat, legelőször a kerítést javítjuk meg. Aztán nekilátunk a tetőnek, mert valahogy süpped. Hát még a kémények. A fát máskorra hagyjuk. A fia szófogadóan hallgatta, nem ellenkezett. Hónapról hónapra, évről évre. Már nem akadt fenn azon a határozottságon sem, 'amellyel az öreg még mindig parancsolgatott, megfeledkezve a súlyos reumától megnyomorított tagjairól, meg arról, hogy mankó nélkül mozdulni sem tud. Szándékosan figyelmen kívül hagyta a többes számot, amelyet csendesen és alázatosan elvégzett az anyja. Akkor a fiú még kicsi volt, de ezt nem tudta elfelejteni, megbocsátani az öregnek. Ez volt az igazi kerítés, a lelkét zárta körül, a gyermeki megérzések és benyomások finom szálaiból fonódott kerítés, s úgy tetszett, hogy ez nem omlik össze egykönnyen. Inkább terebélyesedett még, s megvastagodott a gondoktól, amelyeket az öreg rendszeresen rázúdított a fiúra, s eszébe se jutott, hogy a fiának is megvannak a maga gondjai. t így fajulhatott a dolog odáig, hogy a fiú azzal a tudattal látogatott haza, hogy egy kellemetlerr kötelességet kell letudnia, s a problémákat mindig elodázta. Ez addig a pillanatig volt lehetséges, míg a szél könyörtelenül ki nem döntött két oszlopot, és a kerítés egy része össze nem rogyott. Az öreg kivezette fiát a kertbe, és megmutatta a pusztulást. — Nézd csak meg — sóhajtotta. — Mintha itt már gazda se volna ... A fiú idegesen topogott; támadást várt vagy legalábbis szemrehányást, de az öreg tehetetlenül támaszkodott a mankóra, hangtalanul mozgatta ajkait, és időnként a fejét csóválta ... Egyszer csak megszólalt; — Egye meg a fene, úgysincs semmi értelme. Te már nem jössz ide, én meg mihez kezdjek itt egyedül... Legjobb lesz eladni. Aztán minden erejét összeszedve, lelke legmélyéből tört fel: — Beadom a kérvényt Bošicéba. Nem azt mondta, hogy a nyugdíjasok otthonába, amely a kisvárosban van, autóbuszszal kétórányira. Nem ejtette ki az intézmény nevét, mint ahogy a faluban senki sem tette volna, mert úgy vélekedtek Bošicéról, hogy az az elhagyatottság és az örök kárhozat helye. Bošicéba legfeljebb meghalni mentek. Mert ha az embernek nincs hová és kihez visszatérnie — meghal. A fiút hirtelen szánalom fogta el, végignézett az elszomoritóan romos kerítésen. Egy pillanatra belenyilallt a felismerés, hogy az egyes kerítésoszlopok között, azok között, amelyek már kidőltek, és anjelyek még dacolnak az idővel, meg az apja alakja között különös összefüggés van. Ahogy az öreg lassan, imbolyogva, az öregségtől és betegségtől elgyötörve háttal fordult a kerítésnek, egy gondolatot sugallt neki. — Várj csak — mondta a fiú engedékenyen, főként pedig azon igyekezve, hogy időt nyerjen az elhatározáshoz. Aztán elindult körbe a kerítés mentén, meg-megállt az egyes részeinél, és szakértő szemmel hoszszan vizsgálta őket. Az öreg szótlanul, kíváncsian figyelte. Végre a fiú megállt. — Egy jókora szálfa kellene — mondta lassan. — Amelyikből legalább öt oszlopra futná. — Négy is megtenné, a legrosszabbak helyébe — szerénykedett tüstént az öreg. — És te talán?... — kérdezte mohón. A fiú határozottan kijelentette. — Egy így nem maradhat! Maga is elcsodálkozott saját határozottságán; szinte kinyilatkoztatásként hangzott. De az öreg nem vett észre semmit, örült, hogy a fiú végre elszánta magát a cselekvésre. — Tudok egy olyan fáról — mondta titokzatosan. — Pár lépésnyire innen a berekben fekszik. A tavalyi vihar döntötte ki. Úgyis csak ott korhadna el... — tette hozzá mentegetőzve, amiért lopáson jár az esze. — Akkor hát fogjunk hozzá — jelentette ki a fiú, befogadva ezzel az öreget is a partiba, hogy ne szomoritsa el. — Van egy jó fűrészed ? Az öreg örömmel bólintott. — Van, persze hogy van. Várj csak, máris hozom. — És mohó sietséggel iramodott a mankóin a fészer felé. — ívfürész volna a legjobb — mondta szakértelemmel, amikor visszajött a keretesfűrésszel. — De az ívfürésszel nem mennél sokra egyedül,.. hisz én... Nem fejezte be. Szeme végigfutott az esetlen mankókon. — Jó ez is — mondta a fiú, és hüvelykujjával próbálta a fűrész élét. Az öreg nem állta meg, hogy meg ne dicsérje a szerszámát. — Olyan mint a borotva — mondta büszkén. — Hát hol is az a fa? — kérdezte a fiú, és elindult az erdő felé. Az öreg lassan vonszolta magát utána, és magyarázta a helyes irányt. — Még egy darabkát tovább, aztán balra. Ott... ott. Kerüld meg szépen a túlsó oldalról, mármint a vízmosástól. Látod már?... Szép szál, mi?... Mit gondolsz, mennyi lesz belőle? Négy, öt?... A fiú bedugta a fejét a bozót közé. Óvatosan leereszkedett az alacsony vízmosásba, ahol két terebélyes erdei fenyő közé ékelődve feküdt az elszáradt jegenyefenyő. Az öreg az ösvényen maradt, hogy őrködjön, és figyelmeztesse a fiát, ha valaki közeledne. — No, hogy megy? — kérdezte percenként a fiútól. J A fiúnak sehogy sem ment a munka, már rég elszokott a megerőltető gürcöléstől, az ügyes fogásokat pedig voltaképpen sohasem tanulta meg. Ezért valósággal viaskodott a fával. Konokul markolta a fűrészt, és teljes erejéből szaporán ide-oda rángatta. Az öreg fecsegése idegesítette. Mikor felhorzsolt vállán sikerült kicipelnie az utolsó rönköt is, épp elege volt az egészből. De közben az öreg, aki szerfölött elégedett képet vágott, már kiagyalta a kővetkező tennivalót. — Először leverjük a keresztléceket a korhadt oszlopokról, és kicseréljük a szögeket. A korhadt alsó részeket ki kell ásni. Ha a régi gödrök elég mélyek lesznek, rögtön beleállítjuk az új oszlopokat. Aztán behányjuk a lyukakat, és újra az oszlopokhoz szögezzük a léceket. Nagy kő esik le a szívemről, ha meglesz ez a kerítés. — Reméljük, nem dől össze — vetette oda a fiú fagyosan, és nekilátott. Már lassabban dolgozott, takarékoskodott a mozdulataival, de a nap így is verítékcseppeket görgetett végig a hátán. Bár az öreg jelenléte a háta mögött bosszantotta, mégis jobbnak látta, ha megfogadja a tanácsait. Megérte. Már négy oszlopot kicserélt, már csak az utolsó maradt — az ötödik. Talán az öreg évekkel ezelőtt valamivel mélyebbre verte le, talán vastagabb volt, egyszerűen nem és nem bírta kiemelni a földből. Bármekkorára is szélesítette a gödröt, hiába. Úgy tetszett, mintha az oszlop gyökeret eresztett volna a földbe. Hasztalan feszítette a csákánnyal, hiába kotorta kézzel az aljáról apránként a földet. Felegyenesedett, ledobta a csákányt, és bevallotta: — Nem megy! — Próbáld csak — noszogatta az öreg —, meglátod, menni fog ... A fiú már-már robbant. — Ha nem megy, hát nem megy — vágta oda fenyegetőn, arca vörös volt a dühtől. A két férfi közé fagyos csend telepedett. Egy kis idő múlva az öreg keservesen felsóhajtott: — Csak nem hagyjuk így?! De így hagyjuk, gondolta a fiú. Ördög vigye a kerítést. Eszébe jutott az anyja. Ha élne, az ö helyében nekigyűrközne a csákánynak. Az öreg meg nyugodtan kijelenti: csak próbáld! — Tudod mint — kezdte csititóan az öreg —, menj a fészerbe ... —, s amikor a fiú csak azért sem mozdult, hozzátette: — Menj, csak menj... van ott egy feszitövas — tette hozzá magyarázatképpen. A fiú elindult: lépésről lépésre vánszorgott. Tudta, úgyse találja meg. Vasrudat keresni a limlom közt, amit az évek során hazahordott az öreg azzal, hogy egyszer 10
