A Hét 1983/2 (28. évfolyam, 27-52. szám)
1983-08-19 / 34. szám
„A JÓ SZEREPET KI KELL VÁRNI.. {Interjú Ljudmila Szaveljevával) Amikor Ljudmila Szaveljevát Natasa Rosztova megszem élesítőjeként megismerte szinte az egész világ Szergej Bondarcsuk „Háború és béke" című világhírű filmjében, még senki sem sejtette, hogy ez a film csak első állomása lesz a rendkívül tehetséges szovjet filmszínésznő felfelé ívelő pályájának. A szovjet filmművészet élvonalbeli csillagával a „Szavjetszkij Ekran" című folyóirat egyik nemrég megjelent számában L Dnyeprovszkij készített interjút. Az alábbiakban az interjú rövidített változatát közöljük Sági Tóth Tibor fordításában. — Óriási segítséget kaptam Szergej Fjodorovics Bondarcsuktól — mondja L. Szaveljeva, — nem csupán a művészetben, hanem általában, az életben is. A filmművészetben ő lett az én első bölcs és szigorú tanítóm. Szergej Fjodorovics nem csupán egyszerűen Natasa szerepének kialakításában működött közre velem, nem csupán a filmművészet sajátosságaira tanított, hanem arra kéhyszeritett, hogy a gondolatokat, érzelmeket intenzivebben juttassam kifejezésre, megtanított arra, hogy a szerepet ne ösztönösen, hanem a filmművészet összes szabályaival összhangban alakítsam. A munka Szergej Fjodorovics irányításával jelentette az én „első egyetemeimet". Tulajdonképpen akkor értettem meg, hogy a filmszínész, a filmművész munkája általában bonyolult és felelősségteljes. Ugyanakkor igen vonzó is, hiszen a filmstúdióban az ember egy-egy idegen életet élhet át annak minden örömével, gondjával, ellentmondásával. A „Háború és béke" megalkotása óta másfél évtized telt el, azóta voltak olyan szerepeim, amelyek igen kedvesek számomra. De Natasa Rosztova ott maradt a szívem mélyén — olyan ez, mint az első szerelem ... — Mi határozta meg választott életútját? — A blokád idejének fázó és éhező Leningrádjában születtem. Hogy milyen nehéz volt az emberek, főleg a gyerekek élete ezekben a nehéz időkben, azt talán nem kell újra elmondani. Jól emlékszem rideg, háború utáni gyermekkoromra. Talán éppen ezeknek az éveknek aszketikús életével összehasonlítva látszott számomra oly fényesnek, mesébe illőnek, varázslatos hangokkal, nyüzsgéssel telinek a színház világa, amikor elvittek engem egy balettelöadásra. Otthon aztán egyre csak táncoltam és táncoltam, a mesebeli hercegkisasszonyt alakítva. Múlt az idő, de szenvedélyes ragaszkodásom a tánchoz nem múlt el. Akkor aztán szüleim beírattak a balettintézetbe, s miután azt elvégeztem, az Sz. M. Kirov nevét viselő Opera- és Balettszínház színpadán léptem fel. Később, amikor belépett életembe Natasa Rosztova, még sokáig próbálkoztam összehangolni a filmezést és a balettet: a felvételek szüneteiben Leningrádba utaztam, ahol kisebb szerepeket táncoltam, órákra jártam a Nagyszínházba. De végül is győzött a filmezés... — Hatottak-e az Ön által alakított szerepek nézeteinek, jellemének formálására ? — Nehéz lenne elmondani, milyen mértékben hatottak, de kétségtelen, hogy hősnőim, akiket alakítottam, befolyással voltak rám. Nem tudok egyetérteni azokkal a színészekkel, akik azért harcolnak, hogy a felvevögép előtt teljesen átalakuljanak. Én magam minden egyes szerepben — én vagyok, a siker akkor jelentkezik, ha az általam alakított hősnő érzelmeit, reményeit a magaménak érzem. Amikor az elképzelt, idegen élet reálisan közelinek tűnik. Ezért aztán minden egyes átélt szerep után egy kicsit más emberré, az is lehet, hogy egészen más emberré válók... Vegyük például Szerafimát A. Alov és V. Naumov rendezők „Futás" című filmjéből. E szerep alakítása ünnep volt a számomra. Elsősorban azért, mert Mihail Bulgakov müvéről volt szó, olyan íróéról, aki számára nem létezik semmiféle titka az emberi léleknek. Az ilyen szerzők elősegítik nemcsak a színészi képességek fejlesztését, hanem formálják magának a szerepet alakító színésznek is a jellemét. Szerafima személyében számomra sok minden kedves volt és az is maradt — ennek a nőnek a törékenysége, védtelensége, erkölcsi tisztasága. Hiszen amíg az ember csodálkozni és álmodozni tud, a lelke él. Közel áll hozzám Szerafima természetének még egy, szerintem fő jellemzője — hazaszeretete és végtelen honvágya, a sors akaratából szülőföldjétől távolba szakadt ember honvágya. Ez segített számomra világosabban és fokozott mértékben megérteni azt a vitathatatlan tényt, hogy haza nélkül nem lehet élni. Az orosz emberből soha nem veszhet el ez az érzés, a szülőföldhöz, annak ügyeihez, népéhez, történelméhez, kultúrájához való tartozás érzése. — Viszonylag nem sok filmben szerepe!.. . — Különösebben nem is törekszem erre ... Ha csak a filmcímekre gondol, valóban kevés. De mondjuk, a „Háború és béke" — négyrészes film, a „Futás" — kétrészes, a „Napraforgók" — kétrészes, a „Julija Vrevszkaja" — kétrészes ... Ez tehát sok idő és sok munka. Elvből nem keresem a rendezők kegyeit. S ez nem valamiféle szeszély — azért teszem, mert nagyon szeretem a munkámat. A gyors rajt mindig azzal a kockázattal jár, hogy az ember nem osztja be az erejét az egész távra. Natasa szerepének eljátszása után elhalmoztak szerepajánlatokkal, ám bölcs és tapasztalt emberek akkor azt ajánlották, hogy ne lépjenek a „Minden áron" filmezni akarás veszélyes útjára. Ma már magam is értem, hogy a jó szerepet ki kell várni, meg kell szenvedni érte, meg kell érteni, hogy valóban az ember „testére szabták". — Van-e valamilyen szerepálma ? — Mostanában sokat beszélnek és írnak az otthonról, a családról. Arról vitatkoznak, ki is a fő a családban, ki a család támasza. Ezek a beszélgetések és viták engem is érdekelnek. A nő mindig és elsősorban nő marad, benne nem alszik ki az anyai érzés! Nem hiszem, hogy egy nő boldog lehet gyermekek nélkül, a családi otthon melegével kapcsolatos gondok nélkül és szerelem nélkül. Aki nem szeret és akit nem szeretnek — az boldogtalan! Olyan szerepről álmodom, amelyben el lehetne gondolkodni a nő sorsáról, eljátszani azt, ami a nő sorsában a fő minden időben. — Ön gyakran találkozik a nézőkkel. Mit tart ezeken a beszélgetéseken a legfontosabbaknak és legérdekesebbnek ? — Számomra legemlékezetesebbek azok a találkozások, melyek alkalmával az emberek a filmmel vagy a filmművészettel kapcsolatos konkrét problémák iránt érdeklődnek. Amikor magyarázatot kémek olyasvalamiről, ami nem hagyja nyugton sem őket, sem engem. Ilyen alkalommal mindig élénk beszélgetés alakul ki. S ezeken a találkozókon az a legfontosabb. — Mivel tölti a szabad idejét? — A szabad idő lényegében a családomé. Van egy kislányom, Natasa, aki — úgy látszik — színésznő akar lenni. — S Ön miként vélekedik erről? — Nem bánom. Igyekszem elmagyarázni neki, milyen is a színi pálya, mennyire nehéz és nemcsak rózsát, hanem tövist is terem. Ha a lányom megért engem, és mégis ragaszkodik majd elhatározásához, akkor — mint mondani szokás — szerencsés utat kívánok neki... Hiszen az a véleményem, hogy a mi hivatásunk gyönyörű, különösen azokban a feledhetetlen pillanatokban, amikor az ember látja maga előtt a kedves arcokat, a nézők széles rhosolyát, az igazi barátok mosolyát. Fotó: archív Két fiatal amatőr képzőművész Tizenegy évvel ezelőtt Érsekújvárott (Nové Zámky) a képzőművészetet kedvelők kicsi, de lelkes, cselekvési vágytól égő táborában egy meghitt, baráti beszélgetés alkalmával fogant meg a gondolat: illene felkarolni a város és a környék képzőművészet iránt rajongó, magukban tehetséget, rátermettséget érző fiataljait, s egyúttal biztosítani számukra egy olyan fórumot, amely az autodidakta képzés mellett a szakma rejtelmeinek megismerését, valamint a közönséggel való találkozás lehetőségét is biztosítaná. így született meg immár több mint egy évtizede a CSEMADOK helyi szervezetének keretében a Képzőművészetet Kedvelők Klubja — Balogh György vezetésével. Az eltelt időszak alatt a kör sokat tett: a fiataloknak megmutatta a rajzolás, a festészet, a szobrászat titkainak feltárásához vezető utat. A közelmúltban két fiatal klubtag — Brešfák Sándor és Illés Béla — mutatkozott be. Brešfák Sándor négy éve kapcsolódott be a klub munkájába: alkotásaira az érzelmi és gondolati világ sajátos megjelenési formáinak keresése jellemző. A város lakossága már több közös tárlat szereplőjeként találkozhatott alkotásaival — 1979-től kezdve rendszeresen részt vett a képzőművészeti szakkör alkalmi kiállításain. Illés Béla amatőr'fafaragó szobrász; autodidaktaként ismerkedett meg a festészettel, a rajz technikájával, végül a szobrászat sokszínű világa kötötte le érdeklődését. Öt-hat éve már csupán fával dolgozik, s közben képezi önmagát. A klub megalakulásától kezdve a szakkör lelkes támogatója, részt vett a klub különböző — értelmet pallérozó, szak- és elméleti ismereteket nyújtó — tanfolyamain. Alkotásai realisztikusak; a valóságot a maga teljességében, belső tartalmában ábrázolják, a legteljesebb megragadás szándékát sugallják. Brešfák Sándor amatőr grafikus, Illés Béla amatőr fafaragó szobrász — olvashattuk a tárlatra invitáló hirdetményen. Más műfaj, más-más világ, más kifejezési eszközök, megjelenési formák — mégis sok a hasonlóság alkotásaikban. Mindketten a klasszikus értelemben vett művészvilágtól távol eső szakmában dolgoznak: Brešfák Sándor az Elektrosvit nemzeti vállalat hegesztője. Illés Béla kőműves. Mindketten a szakkörnek köszönhetően ismerkedtek meg a különböző stílusirányzatokkal, s választották érzelmigondolati világukhoz a legközelebb álló kifejezési formát, a realizmust. A realista alkotó egyáltalán nem utánozza a jelenséget, hanem átéli, feldolgozza azokat. Ítéletét az egyéniséghez leginkább illő eszközökkel fogalmazza meg, fejezi ki. Ők is ezt teszik, egyre magasabb szinten. Mindketten szívesen választják alkotásuk témájául a cselekvő vagy éppen gondolataiba merült embert; a félelem, a lelki vívódások is mindkettejük kedveit témája. Alkotásaikból sugárzik az emberiség békevágya; szívesen ábrázolják a nő magával ragadó báját, amelyből meghitt emberi kapcsolatok melegsége árad. Természetesen a különbségek is megfigyelhetők kettejük munkásságának párhuzamba állításakor. Illés Béla inkább a múltból ment ihletet; alkotói vágya a népi hagyományok, a régi életmód felelevenítése, a gyermekkor boldog, örömteli, de már örökre letűnt világának látomásszerü felidézése. Brešfák Sándor viszont inkább a jelent igyekszik megőrizni a jövő számára, a grafika adta lehetőségek keretein belül. Fejlődésük ígéretes, reményekre jogosító. Pénzes István 15
