A Hét 1983/2 (28. évfolyam, 27-52. szám)

1983-08-12 / 33. szám

HARMADIK TÍPUSÚ TALÁLKOZÁSOK Steven Spielberg a mozi gátlástalan „fene­gyereke". Profi filmiparos, aki a kasszasiker érdekében a tudományos-fantasztikus műfaj látszatát keltve a giccs és a banalitás, a sokk és a heppening érdekében a jóizlés és etika legvégső határáig merészkedik. íme egy pél­da a Harmadik típusú találkozások-ból: A Földünkre ereszkedett repülő csészealj ven­dégei között van (többek között) egy 1945- ben, a Bermuda háromszögben eltűnt ameri­kai bombázó repülő öttagú legénysége. Ami­kor a semmit sem változott repülősök ki­szállnak a csészealljból, valaki felkiált: „Semmit sem változtak, nem is öregedtek!" Mire egy másik: „Einsteinnek, úgy látszik, igaza volt." Majd: „Einstein valószínűleg kö­zülük való volt". Hajmeresztőén tudomá­nyos-fantasztikus megállapítások... S aki látta, bizonyára emlékszik a Cápa című, úgy öt évvel ezelőtt vetített horrorra, melyet szin­tén Spielberg „álmodott" vászonra ... Az a filmje azért volt jobb ennél, mert vállalta önmagát; nem próbált okos lenni és filozófi­­kusnak látszani. Tudományosnak meg egyál­talán nem. Nyíltan vállalta „küldetését", az izgalmas és tömegeket vonzó kollektív rioga­tást. Egyébként ez a vállalkozás a forgalma­zóknak 400 millió dollárt jövedelmezett, Spielberg pedig világhírű lett. Ezek után nem lehetett akadály az a csekély 19 millió dollár, amely a Harmadik típusú találkozások (Close Encounters of the Third Kind, 1977) forgatá­sához — alaptőkének — kellett. Nézzük meg — vázlatosan —, mit is jelent a „harmadik típusú találkozás". Dr. Allen J. Hynek, az evanstoni UFO (ez a repülő csészealj angol nevének — unidentified flying objects = azonosítatlan repülő testek — rövidítése)., Vizsgálati Központ alapító igazgatója, az UFO-k csillapíthatatlan „sze­relmese" így határozza meg: az első típusú találkozás az, amikor a jövevények és mi földiek kölcsönösen látjuk egymást. A máso­dik találkozáskor már kapcsolatteremtésre kerül sor. (Spielberg filmjében történetesen a pentaton dallam és a Kodály-féle zeneokta­tási kézjelrendszer az egyetlen alkalmas kommunikációs lehetőség. Ismét égnek áll a haj!) S végül, amikor a találkozások felsorolt típusai már sikeresen lezajlottak, jön a har­madik típus: a személyes találkozás. (Ese­tünkben hatalmas koponyájú, hosszúnyakú és karú űrbeliek, akik rövid és kedélyes — muzikális! — eszmecserét követően barátsá­gos búcsút vesznek és rózsaszínű felhőket kavarva szállnak vissza rejtelmes bolygójuk­ra.) Roy Neary (Richard Dreyfuss, a „jobb sors­ra érdemes",, kitűnő filmszínész alakítja), akinek foglalkozásánál fogva már eleve köze van a villamos energiához, érthetetlen rög­eszmék megszállottjaként — mindenáron egy hegyet próbál megmintázni, krumplipü­­réből, kerítésdarabokból és sárból, mindad­dig, míg családja faképnél nem hagyja — egy este azon kapja magát, hogy a szom­szédjukban lakó fiatal özvegy, Killian Gulier és kisfia, Barry társaságában a képzeletét annyira izgató hegy (?), az Ördög Tornya felé igyekszik. Nyilvánvaló: mindez azért van, mert a csészealjak utasai őket szemelték ki a kapcsolatteremtés egyfajta eszközéül. A helyszínen: rendőrkordon, tévéstáb, tudó­sok. Gigászi csészealj ereszkedik alá. S elő­jönnek a már említett Bermudás repülőtisz­tek 1945-ből, majd a kis Barry következik. Itt meg kell állnunk egy pillanatra és le kell szögezni; lenyűgöző látvány részesei va­gyunk. Az óriási csillogó csészealj kápráza­tos eleganciája és a körítés: reflektorok, színorgia ... Zsigmond Vilmos, Oscar-díjas operatőr a maga nemében vizuális remek­művet hozott létre. A trükkfelvételek — Dou­glas Trumbull munkája— méltóképpen egé­szítik ki a „természetes" helyszíneket. Tizenkét földi űrhajós felkészülten várako­zik, hogy beszálljon a csészealjba ... Roy Neary követi őket. Minden remekül sikerül. A találkozás meghitt, baráti légkörben zajlik le. Legközelebb bizonyára kölcsönös gazdasági és kulturális egyezményeket ratifikálunk majd ... Lehetséges, hogy lesz folytatás? Egy har­madik rész? Mert mindez két részben zajlott le. A tudományos fantasztikus művészet „di­csőségére." KISS PÉNTEK JÓZSEF SZEMBE­SZEGÜLNI A RONTÓ IDŐVEL Mirbach — palota, padlástér. A bratislavai Városi Galéria restaurátorainak műterme, Staudt Mihály fiatal restaurátor munkahelye. A riporter hirtelenében azt sem tudja, hová nézzen, mit vegyen szemügyre. Régi szob­rok, festmények, rejtélyes szerszámok, állvá­nyok, könyvek, fényképek. Talán a szokatlan munkahely, a nem mindennapi környezet hatására a kérdések bőségének zavarával is küzd a riporter, és lehet, hogy éppen ezért kezdi sután, egy szabványkérdéssel: — Hogyan lesz valakiből restaurátor? — Az én esetem merőben más, mint sok más pályatársamé — kezdi beavatásomat restaurátori „múltjába" Staudt Mihály, mi­után helyet foglalunk egy alacsony munka­asztal mellett. — Édesapám is restaurátor volt, gyermekkoromban sokat sündörögtem műtermében, sokszor magával vitt vidéki kiszállásaira is, ő freskórestaurátor volt. En­nek ellenére sohasem terveztem, hogy resta­urátor leszek. És mégis, az alapiskola után az Iparművészeti Középiskolába kerültem, a fa­faragó szakon végeztem, innen már csak egy lépés volt a Képzőművészeti Főiskola resta­urátor szaka. Staudt Mihály szobor-restaurátor, és eb­ben a minőségében a Városi Galéria értékes szoborgyűjteményét gondozza. — Mikor „lép színre" a restaurátor? — Bevatkozásom szükségességét a galé­ria műtörténészével közösen döntjük el. A műtörténész alaposan ismeri a galéria anya­gát, gyűjteményét, és vele együtt határozzuk meg, melyik az a szobor, amelyikre már ráfér a restaurálás. Egy további meghatározó té­nyező lehet egy-egy időszaki kiállítás előké­szítése. — És mi lesz a szobor sorsa, miután ide kerül? — Először is lefényképezzük a restaurálás előtti állapotát, a dokumentáció miatt. Ezu­tán kutatóárkokat készítünk az egyes átfes­téseken keresztül, egészen az eredeti réte­gig. Készíthetünk mikroszkopikus felvételt is; a festékréteget mikroszkóp alá tesszük és így figyeljük. Ha ezzel a módszerrel sem érünk el kedvező eredményt, akkor elvisszük a képet vagy a szobrot a Szlovák Nemzeti Galériába, ahol röntgenfelvételek készíthetők. Miután az eredeti réteget megállapítottuk, az átfes­téseket lehántjuk. Nagyon ritkán, fordul elő, hogy az eredeti réteg teljes. A felfedett elsődleges réteg hiányzó részeit aztán tömít­­jük, és a tömítésre jön a retus. — A Városi Galériában van-e a restaurá­tornak elegendő munkája ? — Ahogy én ismerem a galériánk anyagát, hát nyugdíjig biztosan lesz elegendő mun­kám — mondja nevetve Staudt Mihály, és ha figyelembe vesszük, hogy még nincs harmincéves, sejthetjük, hogy jócskán van a Mirbach palotában értékes, régi szobor, amely a restaurátor jótékony közbelépésére vár. — A galéria anyagán kívül még mi gon­dozzuk a Klarissza templom értékes szobrait és a volt Hal-téri pestis-szobrot. Ám nem­csak a fővárosban és a mi galériánkban sok a restaurátori feladat, hanem elmondható ez más városainkról, falvainkról is Szlovákia szerte. Sok a munka, sok, szerencsére ... vagy sajnos? Sajnos vagy szerencsére — játszik a gondolattal a restaurátor. Amint azt a bevezetőben elmondtam, a műtermet a Mirbach palota padlásterében rendezték be, a kívülálló azt hihetné, hogy megfelelő, a munka jellegéhez méltó a kör­nyezet. Nem úgy a bennfentes: — Hát munkafeltételeink nem a legjob­bak. Csak egy példa. A restaurátor műhely legfőbb tartozéka lenne a szellőztető beren­dezés. Szerves vegyszerekkel dolgozunk, acetonnal, xilollal, toluollal — mind-mind a szervezetet, tüdőt, májat károsító anyag. 1980-ban megrendeltük a légelszivó beren­dezést. már nagyon várjuk, hogy megkapjuk Addig úgy szellőztetünk, ahogy tudunk, most nyáron egyszerű, de télen már rosz­­szabb, mert hol fűtünk, hol szellőztetünk Persze ez nem általánosítható; jobb helyzet­ben vannak például a Nemzeti Galéria resta­urátorai, és a Képzőművészeti Főiskola res­taurátori szakának is pazar műterme van. De bízzunk a jövőben — teszi hozzá kamaszos mosollyal. — Befejezésül talán szóljon valamelyik munkájáról, amelyre szívesen emlékszik visz­­sza? — Nemrégiben fejeztem be többedma­­gammal egy barokk oltárt Nagyszombat (Trnava) mellett. Ezt az oltárt még apám kezdte el. Apám halála után a munka nagyon sokáig állt, én még főiskolára jártam. Miután tanulmányaimat befejeztem és dolgozni kezdtem, lehetőségem nyílt a befejezésre. Megkértem néhány kollégámat, barátomat, legyenek segitéségemre. A fiú bevégzi a halott apa művét. Akár szimbólum is lehetne, az élet körforgásának szimbóluma. POLÁK LÁSZLÓ (a szerző felvétele) IVAN MEŠTROVIČ (1883-1962) Ivan Meštrovič horvát szobrász szüle­tésének 100. évfordulójára emlékezik napjainkban a világ. Művészeti tanulmányait a bécsi Akadémián kezdte, ahol a szobrászat alapjait Könignél és Hellmernél sajátí­totta el. Művészetének fejlődésére nagy hatással volt párizsi tartózkodá­sa. Itt a modern szobrászat nagy mes­tereinél, Rodinnél, Bourdellenél majd Maiolnál folytatta tanulmányait. Ró­mai tanulmányútja során Michelange­lo müveinek részletes megismerése nyújtotta számára a legmaradandóbb élményeket. Az első világháború befejezése után a zágrábi akadémia tanára lett, majd a negyvenes években az USA-beli Syra­cuse-i egyetemen folytatta tanári pá­lyafutását. Korai müveiben leginkább a lírai haj­lam és a történelmi tematika érvénye­sül, amit aztán az átgondolt formaal­kotás, a tömör kompozíció vált fel. Ivan Meštrovič az első jugoszláviai szobrász, aki sikeresen tört ki az aka­­démizmus szűk határai közül, s ezzel nagyban hozzájárult a modern nemzeti szobrászat megteremtéséhez. Munkásságának zömét monumentá­lis alkotások képezik, amelyeknél a nemzeti sajátosságokat a modern szobrászati forma kialakítása mellett is megőrizte a szobrász. Ezek közül legismertebbek talán a spliti M Mam­iié és G. Ninski emlékmű, a belgrádi Hálaszobor Franciaországnak, a Ko­szovói lány, a belgrádi Ismeretlen ka­tona emlékműve. Ivan Meštrovič plasztikái szemléle­tük révén szervesen kapcsolódnak a jugoszláviai művészethez, a bizánci vagy szláv hagyományokhoz, de egy­ben az egyetemes művészet jelentős alkotásai között van a helyük.-nk­/ 15

Next

/
Oldalképek
Tartalom