A Hét 1983/2 (28. évfolyam, 27-52. szám)
1983-08-05 / 32. szám
sokáig nem láttuk egymást — sem téged, sem a lányomat, a volt feleségem abban látta az egyetlen módot a bosszúra, hogy akadályozta a gyerekkel való érintkezésemet. Elvesztették az apát, de megtaláltak téged, szilárd támaszuk lettél, és ezt Milka, ahogy öt ismerem, bizonyára mindmáig alaposan kihasználja. Hosszú időbe telt, amíg elhatároztad magad az első telefonhívásra, meg kellett beszélni néhány anyagi kérdést, és te magadra vállaltad az egyezkedő szerepét, hiszen bár a legélhetetlenebb fickó vagyok a nap alatt, mégiscsak a te fiad. így aztán időnként egy asztalnál ülünk, égő gyertyák mellett ebédelünk, keveset beszélünk, de mosolygunk egymásra, amint az jólnevelt, udvarias emberekhez illik. Az anya a süteményt nézte, majd apránként majszolgatni kezdte. Felemelte a pillantását és mosolyogva mondta: — Igazán finom. Te is rendelhetnél. — Ugyan, az édesség a halálom — ellenkezett túlságosan is hevesen. Hiszen az anyja lelkét is kősziklányi keserűség nyomhatja miatta, mégis képes egy édes falatot ízlelgetni a nyelvével. — Beszélj hát, hogy vagy? — kérdezte az asszony egy korty kávé után. — Megjárja. — Nem valami lelkesen mondod. — Eltaláltad. Valóban nem lelkesedem. — Mindenki a maga szerencséje kovácsa — kavargatta újra a kávéját. No igen. És én a szerencsém felé vezető utat abban a pillanatban torlaszoltam el, amikor megtagadtam a tökéletes embert, egy fiatal férfi megfakult képének rám kényszeritett mását, aki valaha az apám volt és ma már jószerével a fiam lehetne. De ki tudhatja, milyen emberként tért volna vissza a koncentrációs táborból? — Jobban mondva mindenki a saját sorsa építésze — folytatta az asszony. — Akkor is ... ha néha nem jön ki a lépés... Ez váratlanul új hangvétel volt nála. — Néha még a legjobb építésznek sem jön ki a lépés — tette hozzá. — Én meg, amint ismeretes — én soha nem voltam építész. — Elnevette magát és cigarettára gyújtott. — Nekem ezt mondanod se kell — nevetett az asszony is. — De mi történt? — Ugyan, semmi... a szokásos gondok ... Valószínűleg állást változtatok ... — Megint? Azt hittem, végre megállapodtál... Hogy megtaláltad a helyedet. Végül is, nem lehet egy életen át improvizálni. Nem vagy már gyerek. — Még meggondolom. Meglátom, hogyan határozok. — Kérlek, gondold meg. — Keverte a kávéját, bár már alig volt belőle a csészében. — Mindig elhamarkodva, megfontolás nélkül cselekedtél. Világéletedben ilyen szélkerék voltál... Nem tudom, mi bolygatott így fel. Emlékszem — kényelmesebben helyezkedett el és a szemét is lehunyta —, emlékszem, egy légitámadás alkalmával hozzám futottál, magamhoz szorítottalak, a testemmel fedtelek, védelmezni akartalak, de ugyanakkor bűnös gondolat cikázott át az agyamon, hogy ha el kell pusztulnunk, akkor inkább együtt, mihez kezdene egy gyermek anya nélkül a világon? Rémülten bújtál hozzám, de amikor a bombázás abbamaradt, mindjárt nekem estél: Látod, mama, miért nem vetted meg nekem azt a kerékpárt? Pedig azelőtt semmiféle kerékpárt nem emlegettél, hiszen még kicsi is voltál hozzá. Nem tudom, mit képzeltél, hová menekültél volna azon a kerékpáron a bombák elől. — Erre már nem emlékszem. — Soha nem emlegettük az esetet. Nem volt rá alkalom. Korán elszöktél otthonról... Azután meg... Úgy tűnik, ez volt a te módszered — minden kritikus helyzetből egyszerűen elszökni... azon az elképzelt kerékpáron ... Most is meg akarsz lógni — elfutni a munkahelyi problémáktól. Amellett egy sereg más megoldás is létezik. — De hiszen mondom, hogy és soha nem voltam építész —■ fordította a férfi tréfára a dolgot. — Magad is állítod, hogy nem jön ki az embernek minden lépése, másrészt nem kell belőle mindjárt tragédiát csinálni. — Mit tudunk mi a tragédiákról? Ha itt lenne az apád ... Persze, az apa, mint varázsige. Valahányszor a lelkére akar beszélni, az apját idézi tanulságul. — Apa történész volt, mama. A világtörténelem folyamán lejátszódott drámákhoz képest az én problémáim csak mulatságos epizódok lennének számára. — Nagyszerű mulatság, azt meg kell hagyni! El sem tudok képzelni jobbat. — Ha apa olyan jó ember volt, amilyennek mondod, mama, akkor távol állt attól az ijesztő figurától, amilyet csináltál belőle, az én érdekemben, mama. Ha jó ember volt, akkor ebben a percben koccintana velem — ez lenne minden. — Lehet, hogy igazad van — sóhajtott fel. Ez meglepte a férfit. Ilyen még nem volt itt! Talán öregszik és nincs már elég energiája az elvei megvédéséhez? Vagy egyszerűen csak fáradt? Felfogta volna, hogy a harca hiábavaló? Az utóbbi években gyakrabban keresi a fia társaságát. Miért? Valószínű, mert ö az egyetlen ember, akivel még elbeszélgethet hősies férjéről. Ott ült vele szemben az öregedő, de még mindig aktív és energikus asszony, aki nyugdíjas korában is dolgozik, és bár az utolsó szalmaszálak után kapkod, időnként megszavazza magának az idős nők örömeit: a kávét, süteményt, emlékezést. A férfi számára viszont ö volt az egyetlen ember a földön, akivel a gyermekéről beszélhetett. Eljött az idő, hogy egymásra lettek utalva*. — Nem is mondtad még hogy van Janka? — Jól van, ne csinálj belőle gondot. Eltolta maga elől a csészét és hozzátette: — Nincs könnyű dolga, szegénykémnek. Te messze vagy, az anyja szigorú hozzá ... Még szerencse, hogy itt vagyok neki én. Érdekes, hogy a saját gyerekeinknek egy tapodtat sem hátrálunk, ám az unokának — annak mindent megengedünk. — Igazán szerencse, hogy te vagy neki. — A bizalmasa lettem. — Ennek örülök. — Szüksége van rám. — Javadra válik. Megfiatalodtál. — Hagyd abba. Már túlzásba viszed a bókokat, nem gondolod? Kis ideig szótlanul mosolyogtak egymásra. Nyilvánvaló volt, hogy minden témát kimerítettek. — Talán már mennék is — emelkedett fel. Rásegítette a kabátot és közben megpillantotta magát a tükörben: gondosan borotvált férfi, napbarnított, fiatalos testtartásé, őszülő haj, ironikus tekintet. Igaza van az anyjának, már nem ifjú ember. A mímelt fiatalosság egyre több erejébe kerül. — Egy idő múlva felhívlak. Újra elüldögélünk majd itt. — Meghatott pillantással búcsúzott a poros pálmáktól és frissen elindult a piros plüss szőnyegen. Alig győzte követni, de készségesen erösködött: csak hívj fel és én újra foglalok ebben a régi vendéglőben egy kétszemélyes asztalt. Fordította: L GÁLY OLGA GÁL SÁNDOR piros vers piros verset írok pipacsos láng-zenéjűt Wm&SsF®"- >- ' -alkonyi égbolt vihar-jóslatát magát a vihart a holnap reményét még nem \t? íw A ■ 1 KlklW / BrTmSlTľl T mondhatóvá lett a halál Kfy i í v! \Í i t 1 2% \ I til i V \ H 1 n : jön a fehér ember Kill'll jön a zöld ember ifi 11 lu utána a kék a fekete Wm-is In in m Y\ \ végül jön 1 isiw 1\ az emberszínű ember 1 ’ 1 11 Ki H íl i fcy.* 1/ III ff. K 11 1 emelkedik fénytelenül y h iii v\i u vak csillagkráterek közé ra lllü 11 1 süt a hidegség Klfe 1 1 i® \ i SfH sL didereg a csontváz eltört kasza rozsdásodik é II i* ill i piros kakas rikolt ez még nem az utolsóelőtti perc ,r ---.s- ' csak érkezésének jele Fotó: archív GARAI ISTVÁN: Eurüdiké siratása Önző a dalnok és magányos, és minden gályáról lekésik. Törvényszerűen elveszíti egyetlen Eurüdikéjét. Siratlak én is: szegény Orpheusz Homályba vesztél, nem jöttél el - vagy az Alvilág királyának simogatod most a szakállát ? Elhajítottam volna régen még lantomat is érted, kedves. Visszhangtalan az egek boltja, bárcsak szakadna rám, kívánom. Juhaim mind szétszéledőben, növesztett körmű nimfák lesnek. A faunok is lesántultak, csak Pán sóhajtozik a völgyben. Vele én is átkozom sorsom: zúgj te erdő és tenger tombolj! Sújts a földre villámok ezre — botránya van a teremtésnek. 11
