A Hét 1983/2 (28. évfolyam, 27-52. szám)
1983-08-05 / 32. szám
■ i I! i az embereket a hosszú és fáradalmas utazástól. Négy hosszú asztalsor mellett ülnek a régi iskolatársak legközelebbi hozzátartozóikkal, s a dobogón már munkára készen áll Farkas István kitűnő népi zenekara. A Kaskady étterem eseményei persze nem érnek véget Morovics Ferenc szép és tartalmas ünnepi beszédével. A vnb elnöke névre szóló emléklapokat, s a figyelmesség jeleként egy-egy szál szegfűt és Galánta kis képesfüzetét osztja szét a jelenlevők között. Taksony 1971-töl Galántához tartozó község. Kétezerötszáz lakosából 1660 magyar nemzetiségű. A CSEMADOK helyi szervezetének 305 tagja van, s az ünnepeltek között, Papp Imre személyében, az elnök is jelen van. Szövetségünk galántai városi szervezetének és a Művészetek Házának a Kodály Zoltán Dalosköre is a köszöntők sorában Józsa Mónika karnagy vezetésével. Közben a pohárköszöntő is elhangzik, az ebédet is feltálalják, s a népizenekar is „csinálja" a hangulatot, de még mindig történik valami. Hankó Erzsébet, a vnb iskolai, kulturális, szociális és egészségügyi osztályának vezetője felolvassa a találkozó résztvevőinek állásfoglalását a a prágai béke-világtalálkozóval kapcsolatban. És olyanok szavaznak a békére, akik számára az első világháború fájó emlék, a második meg már front-életveszedelem többek számára. Egy második világháborús hadirokkant elszomorodó arcát figyelem. Bal keze, bal szeme hiányzik. Bosák Ferenc a neve. Bérelszámolója volt egy magyarországi téeszcsének. Távolabb, a zenekar közelében még szomorúbb arc tűnik fel, a Bugyíkné Varga Rozáliáé, a találkozó egyik fő-fő szervezőjéé, akinek a békére szavazni annyi, mint a már egyszer megélt borzalmat újra feleleveníteni. 1944. december 6-án, c^él körül történt a tragédia. Amerikai nehézbombázók a galántai vasútállomást vették rosszul célba, Taksony szélső házait érték a bombák, nyolc halott maradt a romok alatt, köztük Bugyíkné 18 hónapos kislánya és a 72 esztendős édesanyja, ahogy tartotta a karján aranyos kis unokáját. A borzalmas látvány életre szóló következménye: epilepszia. Az állásfoglalás egyértelműséget kifejező megszavazása után a hajdan volt iskolatársak nevében a Nyíregyházán élő Lénáit István termelési és felvásárlási osztályvezető agrármérnök emlékezett valamikori önmagukra, tanulóéveikre, elért eredményeikre. Aztán cigányzenés, táncos, kötetlen beszélgetés következett sokáig. És nem egy gondoskodó figyelmeztetés részemre, kit nem szabad kifelejtenem a riportból. Bíró Józsefet például, aki öt gyermeket nevelt fel. Vagy Jurás Ernő gólkirályt (gépkocsivezetőként vonult nyugdíjba), aki Kosúton él, s negyvenöt után Rakovnikban harminc méterről olyan gólt rúgott Planičkának, hogý azonnal szerződtetni akarták egy prágai klubhoz. Míkus Sándor sem volt rosszabb labdarúgó. Még az utolsó percekben is képes volt eldönteni a mérkőzést. Frontot, fogságot próbált, de még 41 éves korában is aktiv futballista volt. Németh Rezső kapusnak meg jó, ha egy idényben nyolc gólt tudtak rúgni. Csánó István tanította meg a taksonyiakat gólt rúgni, aki Szencre kerülve az STK gólkirálya lett, és a csehszlovák válogatottban is játszott. Nem véletlen hogy a taksonyi csapat ma is a kerületi bajnokságban küzd az értékes pontokért. Folyik a bor, a szó, az ismerkedés. Egy további taksonyi emberrel is összesodródom. Szabó Emillel, akiről azt mondják, hogy Taksony legerősebb lakosa volt. Tövestől kitépte a kisebb fát. Ha kutya támadta meg, a ház csepegője alól könnyen kiszakította a téglát. A felszabadulás után a felvásárló üzemben dolgozott, és a száz kilós zsák meg sem kottyant neki. Ha kalapácsvetőnek készülhetett volna, országos bajnok is lehetett volna belőle. Dávid parittyájával olyan meszszire vetette a követ, hogy nem találták meg. Csendes természetű volt, de a gyengébbet mindig megpártolta. S végül majdnem szemben ül velem a párkányi lakosú Poldanné Bély Erzsébet, akinek a férje részt vett a Szlovák Nemzeti Felkelésben. És a szervező bizottság tagjai is bemutatkoznak sorban: Bugyiknén kívül Varga Ferenc, Flaskárné Kiss Teréz. Németh Irén, Bíró József és Brizlák Sándor. Valamennyien taksonyiak. Varga Ferenc 126 értesítőt küldött szét. Januártól kezdődően az érdekeltek számára Taksony volt a világ közepe. Az értesítő szövegének lényege: — Gyertek, hogy életünk alkonyán újra felidézhessük a boldog gyermekkort, s szeretetben elmondhassuk egymásnak, akárhogyan is volt, nem éltünk hiába I — Erőfeszítésük nem volt hiábavaló. A találkozó a városi nemzeti bizottság, a polgári ügyeket intéző testület és néhány tömegszervezet jóvoltából igazán nagyszerűen, sokáig emlékeztetőén sikerült. MÁCS JÓZSEF Hétvégi levél Este, sötétben érkezem haza egy riportútról, csak a házunk előtt derül ki, hogy nincs nálam a főbejárat kulcsa, a kaputelefonunk nem működik, a szomszédokhoz ilyenkor már illetlenség tenne felcsöngetni, arra kérni őket. hogy nyissanak kaput; gondolom, megvárom a következő autóbuszt, ilyenkor húsz percenként közlekedik, hátha jön valaki, akinek lesz kapukulcsa, addig elszívhatok egy cigarettát S tényleg így van, szerencsém van, az autóbuszból szőke fiatalember száll le, közvetlen szomszédom, nagyot köszön amikor meglát s azt kérdi, miért nem megyek be, mondom neki, hogy mi a helyzet nincs kapukulcsom, és épp egy ilyen kedves szomszédra várok, hogy beengedjen; ő csak nevet, s legnagyobb megrökönyödésemre anélkül, hogy kinyitná, belép a kapun, átlép a hatalmas üvegtáblán, azaz a kivert üvegtábla helyén, és még a felvonóban is kacag rajtam. Én nem tudok nevetni, inkább elszontyolodom, de nem amiatt, hogy Hyen vaksi vagyok, meg szórakozott és figyelmetlen, hanem mert nem értem, miféle romboló ösztönök élnek némely emberben, miért és kinek ártott ez a bejárati üvegablak...? Tatán neki sem volt kulcsa és így segített magán ? Nem épp felnőtt gondolkodásra valló probléma-megoldás. Egyáltalán itt lakik az illető, vagy csak „vendég" volt ezen a lakótelepen? Egyébként már a lépcsőházban is szétvertek minden lámpát most szuroksötétben botorkálhatunk az emeletek között ha véletlenül elromlik a lift famely „véletlenül” elég gyakran elromlik). S az ilyen rombolással, rontással, rongálással lépten-nyomon találkozik az ember. Már az az érzésem, hogy míg embertársaim egy része azzal van elfoglalva, hogy építsen, új értékeket hozzon létre, a másik része azzal foglalkozik, hogy ezeket az értékeket lerombolja, vagy legalább megrongálja. Fiatal brigádosok facsemetéket ültetnek a házunk előtt, reggeltől alkonyaiig szorgoskodnak, bőrük szép barnára ég a napon, estefelé megöntözik a karcsú csemetéket s vidáman fütyörészve indulnak hazafelé. Késő este hasonló korú fiatalok, csak hangosabbak, szertelenebbek, egytől egyig kiszaggatják, kicsavargatják, kitördelik ezeket a jócskákat és díszcserjéket, utána bort isznak, a „jól végzett munka" örömére és kurjongatva elvonulnak. Telefon még nincs ezekben a házakban, de valaki még így is kihívja a rendőrséget, sajnos, későn, mire megérkezik, a fanyűvőknek hűlt helyük. Holnap jöhetnek új brigádosok. kezdődhet minden elölről. S folytatódhat is? Az autóbuszban szétnyiszált bőrülések, az utcákon szétparittyázva a közvilágítás. Nem értem. Minden ember mellé nem lehet rendőrt állítani Imindegyik mellé nem is kell!) Ezt a rombolási, rongálási szenvedélyt csak társadalmi összefogással lehetne megfékezni, gondolom de elég rezignáltan. mert nem tudom pontosan elképzelni ezt az összefogást Talán ha az építők jobban óvnák azt, amit felépítettek, a faültetők azt, amit elültettek, az alkotók, amit alkottak... Mert azért vigasz az is, hogy ők vannak többen: ezért szaporodnak gombamódra lakótelepeink tömbházai, szépülnek meg a régi házaf, épülnek utak, aluljárók, hidak. Szerencsénkre ezért több még az ép ablak a kivertnél. 3