A Hét 1983/2 (28. évfolyam, 27-52. szám)
1983-07-29 / 31. szám
Csak egy percre... Akinek a legmagasabb az értékszáma: Anatoiij Karpov világbajnok ... és aki nyomában van: Gari Kaszparov, a „trónkövetelő" MENNYIT ÉR EGY SAKKOZÓ? VIRÁG JÓZSEF határőr hadnagy Csehország délnyugati határvidékén teljesít szolgálatot. Szabadidős foglalkozását tekintve pedig egy valóban különleges hobbija van: dorombot készít. — Hogyan jutott eszedbe neked, a bratislavai, tehát nagyvárosi srácnak, hogy hivatásodul a határőréletet válaszd? — Nem titkolom, hogy eléggé keserű gyermekkorom volt. Alig múltam el négyéves, amikor szüleim autóbaleset folytán az életüket vesztették, én pedig betegeskedő nagymamámhoz kerültem. Az ő halála után viszont állami gondozás, intézeti nevelés lett a sorsom. Iskolánkban rendszeresen tartottak ismeretterjesztő előadásokat, ezek keretében pedig a rendőrség és a katonaság képviselői is tájékoztattak bennünket munkájukról. Tulajdonképpen az intézeti iskolában folyó oktatásnak, illetve a jó szakköri tevékenységnek köszönhető, hogy osztályunkból többen is jelentkeztünk katonai szakközépiskolákba. — Hol kerültél először „mélyvízbe"? — Altisztté avatásom után, az észak-morvaországi határőrkerület egyik őrsére helyeztek, ahol a parancsnok a sorkatonai kiképzés feladatait bízta rám. Nem állítom, hogy könnyű dolgom volt, de úgy érzem, sikerült megtalálnom a hangot idősebb és gyakorlottabb tiszttársaimmal, illetve a velem közel egykorú beosztottaimmal, akiknek segítségével kellett végeznem nap mint nap a határőrélet nehéz, de szép feladatait. — Váltadon a két-két aranycsillag a hadnagyi rangot jelzi. Imént pedig azt említetted, hogy katonai pályafutásodat altisztként kezdted... , — Feletteseim figyelemmel kísérték tevékenységemet, és felajánlották, hogy iratkozzam be a katonai főiskolára. Tanulmányaim végén, az oklevéllel együtt, tiszti rangfokozatot is kaptam. — Jelenlegi munkaköröd? — Az egyik határörszázad parancsnokának politikai helyettese vagyok. A hozzánk sorkatonai szolgálatra bevonuló fiatalok neveléséről kell gondoskodnom tiszttársaimmal együtt, s lehetőleg nem is akármilyen fokon. Az a célom, hogy a fegyveres erők kötelékében töltött időt úgy sikerüljön megszerettetnem az újoncokkal, mint ez jópár esztendővel ezelőtt az én feletteseimnek velem szemben sikerült. — Tudtommal érdekes hobbid van: dorombokat készítesz. Tulajdonképpen miféle hangszer ez? — Egyszerre fúvós és pengetős instrumentum. Az elülső fogakhoz illesztett keretben lévő pengetőrugó mellett kiáramló levegőt, a pengetőrugó hozza rezgésbe. — Ez eléggé bonyolultnak tűnik... — Pedig egyszerűbb, mint a szájharmonikázás! Öt-tíz perc alatt bárki belejöhet. — Mi késztetett arra, hogy egy ilyen ritkaságszámba menő hangszer iránt érdeklődj? — Még gyerekkoromban, az iskolai zenekarban megtanultam furulyán játszani. Később hallottam a dorombról, és egyszerűen űzött a kíváncsiság, hogy kipróbáljam. A hangszerboltokban azonban nem kapható, azért eldöntöttem, hogy majd én csinálok. Réges-régi lexikonokban kutattam, idős emberekkel beszélgettem, és amikor összegyűlt az elegendő adat- és ismerethalma'z, a megfelelő szerszámok beszerzése után nekifogtam a munkának. Az első darabok csapnivalóak voltak, és bizony több száz selejtet is legyártottam addig, amíg elkészült az első olyan darab, amelyről már a zeneértő szakemberek is úgy nyilatkoztak, hogy tisztán, igazi hangszerként szól. (M-) Félreértés ne essék, nem azokra a sakkozókra gondolunk, akik otthon családi vagy baráti körben, az üdülők társalgóiban vagy a kávéházban — már amelyikben még megtűrik őket — kedvtelésből, gondűzésből lépegetnek a bábokkal. Azokról a sakkozókról lesz szó, akiknek nevét többnyire ismerik azok, akik elolvassák a sakkversenyekröl szóló híreket, tudósításokat, esetleg figyelemmel kísérik az újságok sakkrovatait is. Nos, ezeknek az olvasóknak bizonyára feltűnt, hogy a versenysakkozó neve után — gyakran zárójelben — felbukkant egy kettessel kezdődő négyjegyű szám. Ez a szám határozza meg, mennyit ér az illető sakkozó, azaz hogy az elért eredményei alapján milyen helyet foglalhat el a sakkozók világranglétráján. A sportban nem újdonság a világranglétra. Ismertek például a teniszezők ranglétrái, az atlétikában, úszásban az elért teljesítmények ideje, hossza alakítja ki az egyes sportágak ranglétráját. Csakhogy a sakkozásban a helyzet némileg bonyolultabb. Mintegy két évtizeddel ezelőtt hozta nyilvánosságra elgondolását egy Amerikában élő magyar matematikus Dr. Élő Árpád. (Ezért nevezik az értékszámot, illetve az egész rendszert az ékezetek helytelen elhagyásával ELO-számnak, ELO-rendszemek). Mi is e rendszer lényege? Élő professzor és munkatársai összegyűjtötték az elmúlt öt év jelentősebb nemzetközi versenyeinek, páros mérkőzéseinek eredményeit, egyéni teljesítmények adatait számítógépbe táplálták és így kaptak egy viszonylagos értékszámot, mely az egyes versenysakkozók átlagos teljesítményét tükrözte. Élő professzor 1970-ben az NSZK-beli Siegenben rendezett sakkolimpián mutatta be rendszerét a Nemzetközi Sakkszövetség (FIDE) ott ülésező vezetőinek. A szövetség két évvel később, Szkopjé-ban tartott kongresszusán hivatalosan is elismerte az azóta is érvényes ranglétra-rendszert. Természetesen az értékszámok állandóan változnak. Ha egy sakkozó részt vesz egy olyan versenyen, melyet a FIDE a minősítés szempontjából megfelelő színvonalúnak ítél — az elért eredménytől függően növekedhet. vagy csökkenhet az értékszáma. Ezért a Nemzetközi Sakkszövetség kétszer évente nyilvánosságra hozza a fél évig érvényes ranglistát. Mi tette szükségessé az értékszámok, illetve a világranglista kialakítását? Amióta a sakkjáték elterjedt Európában, az embereket természetesen érdekelte, ki a legerősebb a 64 kocka birodalmában? A régmúlt századokban, amikor még nem voltak rendszeres versenyek, csak a fáma alapján kapott szárnyra egy-egy sakkozó híre. így a XV. század végén az olasz Leonardo da Cutri-t és a spanyol Ruy Lopezt, később a szirakúzai Paolo Boi-t és a kalábriai Giochino Greco-t tartották a kor legerősebb sakkozóinak. A XVIII. században francia földön tartották számon a sakkozás legjobbjait: Philidort, aki André Danican néven neves operakomponista volt, később Labourdonnaist, aki 1834-ben nagy csatában győzte le a legjobb angol sakkozónak tartott McDonnell-t. Ez csak néhány név, de hol voltak a többiek? S valóban az említettek voltak a legerősebbek a kontinensen? Némi fordulatot hozott az első nemzetközi verseny Londonban, ahol a győztes boroszlói tanár Anderssen mellett több más erős sakkozóról is tudomást szerzett a világ. A versenyek egyre sűrűbbé váltak — különösen Németországban — és 1886-ban a világ megismerte a prágai születésű Steinitz személyében az első világbajnokot is, aki páros mérkőzésen legyőzte Zukertortot. Azóta tizenkét sakkozó viselte a világbajnoki címet, de a többiek, az utánuk következők sorrendje mindig bizonytalan, meghatározhatatlan volt. Az is előfordult, hogy a világbajnok a cím megszerzése után keveset versenyzett és más sakkozók nála jobb eredményeket értek el. Az első lépés, melyet a FIDE a sakkozók rangsorolása érdekében tett az volt, hogy pontosan meghatározott eredmények, a versenyeken elért koeficiensek alapján ítélték oda a „nemzetközi nagymester" és „nemzetközi mester" címeket. (Újabban egy további kategória is van: a FIDE-mester.) De az évek folyamán — hiába szigorították meg közben a feltételeket — nagyon is elszaporodtak a „cimviselök". Egyformán nagymester volt például a világbajnok és egy olyan sakkozó, aki bár néhány jó eredménnyel a cim birtokába jutott, de azután csaknem minden versenyen hátul kullogott. Ez a tény is szükségessé tette a világranglétra kialakítását. Az Élő-féle ranglétra segítségével differenciálódtak a sakkozók: 2700 pont fölé a sakktörténet során csak három világbajnok került: Fischer, Karpov és Tal. Nagyjából 10—12 sakkozónak van 2600 ponton felüli értékszáma, 70—80 sakkozó haladja meg teljesítményével a 2500-as értékszámot. A játékosnak, aki rákerül a ranglétrára — kezdetben 2200 az értékszáma. A nőknél az elérhető határ: 2400, de csak kevesen haladják meg a 2300-at. Itt a kezdő értékszám 1800. A FIDE legújabb döntése szerint a legalább 2200-as értékszámmal rendelkező női sakkozó indulhat a férfiak nemzetközi tornáin és eredményét a nők ranglétráján veszik figyelembe. Az Élő-számok alapján határozzák meg egy-egy verseny kategóriáját, oly módon hogy a résztvevők értékszámainak átlagát veszik alapul. Végül néhány adat a jelenleg érvényes világranglistából: 1. Karpov 2710 2. Kaszparov (szovjetek) 2690 3. Ljubojevics (jugoszláv) 2645 4. Andersson (svéd) 2635 5—6. Hübner (NSZK-beli) és Polugajevszkij (szovjet) 2625 7—8. Portisch (magyar) és Tál (szovjet) 2620 9—11. Petroszjan, Szpaszkij (szovjetek) és Timman (holland) 2605___16. Hort (csehszlovák) 2585 ... 28. Ftáčnik, Smejkal (csehszlovákok) 2560. A magyar sakkozók közül Ribli 14—15. a szovjet Szmiszlowal és 2595 értékszámmal, Sax a 28. helyet osztja 2560-al, Pintér a 41-ik (2535), Adorján a 45-ik (2530). DELMÁR GÁBOR 22
