A Hét 1983/2 (28. évfolyam, 27-52. szám)
1983-07-29 / 31. szám
Egyszer, ahogy benézek, látom, hogy csak egy asztalos van benn; ez az egy ember komoly és szőrös, és igen el van a munkájába merülve. Beosontam az ajtón, és néztem a munkáját meg a gyalu alól kipöndörödő forgácsot. A gyalupad sarkán egy kis ceruzavéget pillantottam meg. Az a laposfajta ceruza volt, amellyel ácsok, asztalosok dolgoznak. A szemem vágyakozó nézéssel tapadt rá: vájjon keli-e még ez az asztalosnak? Elkérhetném tőle? De az apám sokszor mondta, hogy nem szabad kérni soha semmit. Kis idő múlva a zsebemben volt a ceruza, és ott irkáltam vele az ablak párkányán. Egyszercsak megszólal az apám a hátam mögött: — Hol vetted ezt a ceruzát? — Az asztalos bácsinál — feleltem ijedten. — Kérted? — Nem kértem. — Adta? Erre csak pislogtam. Akkor apám ezt mondta: Loptad! De a hangjától megrendültem. Ugyanakkor kicsavarta a pipájából a szárat, és Így szólt: — Azonnal viszed vissza! Sírva és jajgatva futottam a folyosón az asztaloshoz. Apám mindenütt utánam. Az asztalostól bocsánatot kellett kémem. Az makogott valamit, de az apám mintha nem is hallotta volna. Ez volt az első kemény lecke, amit kaptam. Eleddig csak azzal büntetett, hogy rám szólt, vagy legfeljebb a zsebkendőjét csavargatta össze veréshez való készületképpen. Ezen a napon sokat sírtam. A SZAGLÁS A kisgyermek nem igen érez szagot. Csak hétéves koromtól kezdve emlékszem élénken szagokra. Különös, hogy sok rossz szag kellemes volt akkor nekem. A parasztfiúk bizonyára rossz-szagúak voltak: mindegyiknek tarisznyája zsíros volt a szalonnától, máiétól, kolbásztól, de ez engem nem bántott. A fiúgyermekek nagy karaj kenyeret hoztak rendesen az iskolába. A kenyér olyan volt, mint a föld: barna és nehéz, de jószagú. A gyerekek csodálatos jóétvággyal ették. Néha bámultam, hogyan kezd bele egy kis gyerek egy nagy kenyérbe, s a kenyér fogy, fogy, míg végre a gyermek maga marad. Azt kellett hinnem, hogy ez a kenyér jobb, mint a miénk. Nem egyszer cseréltem velük, s jóízűen ettem a máléjokból is, szalonnájokból is. A szalonna néha tintás volt, kenyérmorzsás, néha poros is, ha leesett a földre, de mindezt nem utáltuk. Ha valaki újfőzetü tintát hozott az iskolába, sorra szagoltuk, sőt némelyik ivott is belőle. Az elcseppent tintát mindig felnyaltuk. Még a kenderáztatás szaga se volt nekem kellemetlen. Sályban még a kenderfonás erősen járta: minden parasztnő maga fonta fehérneműjét. Elképzelhető, micsoda kenderbüz hatja át áztatás idején ott a levegőt. De akkor ez engem nem bántott, sőt valami kellemeset éreztem benne. Épp úgy voltam köd idején a falu illatával. A köd leköti a föld kigőzölgéseit, s ma sem tudom, micsoda sajátságos égett-gallyszaga van ott a ködnek, — de ez se kellemetlen. A világ legjobb illata mégis a szegfű és a menta volt, nekem a lapos menta. Ez Sályban minden kis kertben terem. Vasárnaponként szakítanak belőle egy levelet; beleteszik az imádságos könyvbe, és így mennek a templomba. A levél idővel vékonnyá szárad, mint a hártya, de még akkor is kedvesen illatos. AZ ÖCSÉM Nekem összesen hat testvérem volt, de sohasem élt több háromnál. Kettőt nem is ismertem. Egynek kivételével mind az anyámra hasonlítottunk, még csak kevert vonások sem voltak rajtunk. Béla öcsém volt az, aki elütött közülünk: barna arcbőrű és szürkés szemű, mint anyámnak egy rég meghalt testvérbátyja. Rendkívül vidám gyermek volt, nekem ebben is ellentétem. S mindenki szerette, mert mindenkivel beszélt, furcsa kérdései voltak. Egyszer a boltba elvitte az anyám. Belép oda egy öreg paraszt. Az öcsém mindjárt megszólítja: — Bácsi, mér olyan fehér magának a bajusza ? — Azért, — feleli az öreg — mer lássa, kis ifiúr, az én vállamat már hetven esztendő terheli. Az öcsém ránéz, és azt mondja: — Nem látok én a maga vállán egyebet, mint kapát. Az volt a legnagyobb öröme, ha felöltözhetett maskarának. Rendesen én öltöztettem fel a cselédünk ruhájába, s álarcot is csináltam neki papirosból. így felöltözve kirohant egy seprűvel a kocsiútra, és visitozva futott a kocsi után. Ha a kocsinülök bámulva fordultak feléje, teljes volt a mulatsága; a földre vetette magát, s hempergett a kacagástól. Persze ez csak olyankor történhetett meg, mikor csak magunk voltunk otthon. Egyszer medvetáncoltató fiú járt a faluban. Az öcsém már másnap járta á medvetáncot. A kezefejét lógatva, fejét bután jobbra-balra mozgatva brummogott, s táncolt, mint a medve. Akkortájt az uradalmi szüreten voltunk mi ketten, s a gazdatisztek nem győztek mulatni az öcsém medvetáncán. Pedig én akkor nem tettem meg, hogy a táncoltatót játszszam, csak úgy magában táncolt. Ez volt a szüret fénypontja. Otthon azonban anyánk megtudta a mulatságot, mert az öcsém zsebében csörgött a krajcár. Bezzeg eljárta aztán otthon is a medvetáncot. Ekkor lehetett ötéves. Később is ilyen bolondos, vidám természetű maradt, pedig az élet erős csávába vetette. Húszéves korában halt meg, meghűléstől támadt tüdőbajban, épp úgy, mint az a nagybátyja, akihez hasonlított. A PATAK Házunk mögött nagy kert volt, az uraság konyhakertje, s emögött a rét, mely lenyúlik a falu közepéig. Ezen a réten két patak van. Az egyik körülbelül méteres mélységű, s mindig tele van vízzel, a másik ölesnél is mélyebb, szélesebb medrű, de száraz időben alig folydogál benne több víz, mint amennyi egy palack száján kifér. Ez a viz különféle kanyarulatokban sétálgat, a mélyárok homokos fenekén. Itt-ott tócsákban gyülemlik meg, néhol meg csaknem egészen lebújik a föld alá. Azért is a neve: Hótt-patak. E két patak környéke volt az én fő játszóhelyem. Nyáron a Hótt-patakot elrekesztettük földdel, s mikor a viz meggyűlt benne. seregesen fürödtünk. A falu minden gyereke így fürdött. Néha öt helyen is el volt rekesztve a patak. Itt fogdostuk az apró ebihalat, itt vágtunk fűzfavesszőt; itt csúszkáltunk télen. Tavasszal persze a Hótt-patak is megáradt: sárga, szennyes víz özönlött benne, itt-ott tajtékot, fadarabot himbálva. Ilyen áradás idején hosszú gerendát vagy fatörzset nyújtottak át a Hótt-patakon a falubeliek, s igy jártak át itt-ott a néhol alig egy araszos pallón. Magam is átmentem sokszor egy-egy ilyen veszedelmes hidon. Az öcsém (négyötéves akkor) belém kapaszkodott hátul, és csendesen jajgatott. Én is féltem, de azért egyszer se estünk a vízbe. VIHARBAN Egy őszi napon hideg szél fújt. Eső esett, de mintha minden szem esőben egy szál tű volna elrejtve, úgy szúrta az embert. Aznap iskolaszünet volt, s mi a konyhaajtóból néztük a veszett időt. Apámtól ismertük az anekdotát a hálóba burkolódzott cigányról. Az öcsémnek valószínűleg ez jutott az eszébe, mert kidugta az ujját az ajtón: — Brr, de hideg van odaki! — Ilyen időben jönnek a farkasok! — jegyezte meg a gépfűtönk. Szabó Jancsi, aki esténkint kukoricát morzsolt a konyhában. — Farkasok? — szóltam elszömyedve. — Igazán jönnek a farkasok ? Apám rám néz, aztán a zsebébe nyúl, s kivesz egy krajcárt: — Eredj a boltba, és hozz nekem gyújtót! A bolt a falu közepén volt. Jó távol tölünk. Éreztem, hogy elhalványodom. Mentem. CIN-CIN - BUM-BUM Többnyire magányosan barangoltam a réten, az erdőn, a patak mellett, s az idő mindig gyorsan múlt. Néha mégis játszottam társaságban is. Egyszer az ó-kútnál játszottunk. Egy nagy fiú kiválasztott közülünk kettőt: egyik volt az angyal, másik volt az ördög. A nagy fiú mindegyiknek adott virágnevet, s mink sorban ültünk a kút körül. Jött az angyal lábujjhegyen lebegve, s mondotta: — Alleluja, viszem a Szegfűt! Ha volt köztünk Szegfű, elvitte. Ha nem volt, visszatért a helyére. Aztán jött az ördög, a nyakát behúzva, karjaival malmozva, s hangját elvastagítva mondotta: — Cin-cin — bum-bum, viszem a Napraforgót! Ha volt köztünk Napraforgó, elvitte. Ha nem volt, visszatért a helyére. A nagy fiú megmagyarázta, hogy a játéknak az a vége, hogy ha az ördögnek kevesebb a népe, akkor utcát állunk, és az ördög elfut közöttünk, mink meg jó nagyot ütünk a hátára. Ez a játék nagyon tetszett nekem. De alighogy elkezdtük, egy megvadult ló rohant át a falun, s a játék emiatt abbamaradt. Azóta sokszor szerettem volna ezt a játékot eljátszani, de nem jött össze soha akkora társaság, hogy eljátszhattam volna. Csak álmaimban játszottam. Láttam az ördögöt, amint jön a karjával malmozva, s brummogja nagybután: — Cin-cin — bum-bum! Viszem a Napraforgót! FOTÓ: D. RUMANOVÁ TÖRÖK ELEMÉR KÉT VERSE Alkonyat Piros ló rózsa a nap a hegytetőn, megáll, búcsút int, mint vándor elmenőn. Bajszomra bogár szállt te szelíden, leülök én is, amíg megpihen. Nézem a hűvös, sötétlő eget, a csillagokban a szívem remeg. Úsznak felém az árnyak nesztelen, ezüstpánt a holdsugár fejemen. Hajnali réten Nyújtózik magasba a jegenye s nyárfa — vigyázó katonák, feszes sorban állva. Fűszálon harmat ring — tiszta fényű gyémánt, drágakő ékesít ünnepnap így szép lányt. tűnődve ballagok, fény hull homlokomra — kedvemet most semmi be ne árnyékolja. FOTÓ: M. BORSKÝ 11
