A Hét 1983/2 (28. évfolyam, 27-52. szám)
1983-07-29 / 31. szám
Egyetlen fogantyúval lehet irányítani a Svédországban kifejlesztett új rokkantlutót. A fogantyú oldalirányú elmozdítása mpulzusokat kelt, ezek adják azután a larancsot a kis gépkocsi különböző sierezeteinek a működtetésére. A TŰZKEZŰ EMBER Vannak emberek, akiknek vérében van a munka szeretete, akiknek életelemük a munka, amolyan örökmozgók, akik kora reggeltől késő estig, pillanatnyi megállás nélkül állandóan tesznek vesznek, s még tüzes vassal sem lehetne elriasztani a munkától, s akik még akkor is erőlködnek, amikor már féllábbal oda lépnek, ahonnan nincs visszatérés. Persze akadnak olyanok is, akiket viszont még tüzes vassal sem lehet, azzal is nehéz munkára noszogatni, akik úgymond: szívesen elmennének a „dolog temetésére". (Mifelénk valamikor így jellemezték a lusta embereket.) Nemrégiben — pontosabban május elején — Vámosladányban (Mýtne Ludany) jártam. A falu egyik csendes utcájában találtam rá a „tűzkezü" emberre, akiről azt mondják, hogy szorgalmas, becsületes, s hogy valóban ég kezében a munka. A portája takaros, az udvara szép és gondozott, a baromfi udvarában annyi a kétlábú szárnyas, mint a felleg, öröm nézni a 60 áras kertjét, nem beszélve a fóliasátrairól, amelyekben nyár van, s amelyekben a derékig érő paprikabokrokon temérdek, vastag húsú termény kínálja magát, piroslik a paradicsom, fut és virágzik a görögdinnye, a sárgadinnye indáin pedig már öklömnyi gyümölcsök fejlődnek incselkedőn. Nagyon sok ember szereti a dinnyét, különösen a vörösbélü görögöt. (Állítólag a sárgát nem nagyon fogyaszthatják a kényesebb gyomrúak). A látottaktól az embernek akaratlanul is összefut a nyál a szájában, s érdekes gondolatsornak az elindítója. Jól emlékszem az ötvenes évek elejére, derekára, amikor egy kis faluban, Zalabán, tanítottam. A szövetkezet jó nagy területen termesztett görögdinnyét. Rocskányira nőttek; illatos és mézédes volt. A termés kisebbik részét ugyan felvásárolták az illetékesek, de a nagyobbik része tönkrement, jobb híján az állatokkal etették föl. Okulva a tapasztalatokból, a következő években aztán lemondtak a termesztéséről. Gondolom, valakik akkor puskázták el lényegében a dinnyetermesztés jövőjét. Hogy kik és miért, számomra még most is rejtély. Tény, hogy a mai napig is mi, fogyasztók, isszuk meg a levét. Mert például szezonban, ha a kisebb-nagyobb városokba megérkezik a drága import-dinnye szállítmány, valóságos közelharcot vívnak az emberek, hogy hozzájussanak. Pedig szerintem a mi szövetkezeteink, sőt a kistermelők is tudnának termeszteni annyit, amivel bőségesen ki tudnák elégíteni a vásárlók igényeit. Csakhát tenni iténe valamit... A rövid kitérő után a házigazdához fordulok, akinek a tekintete meleg emberséget sugároz. Arcát már barnára pörkölte a napsugár, kérges a tenyere, s a kézfejét duzzadt erek hálózzák be. Nyíró Béla hatvanéves. Életútja, sorsa? Mint általában a mai hatvanéveseké, akik Dél-Szlovákiában születtek. Alig kóstolt bele az „első republika" polgári demokráciájába, jött harmincnyolc — a kakastollasok világa, aztán a Horthy-hadseregben a hírhedt jutási őrmesterek kegyetlensége, az emberi méltóság megtiprása, a frontszolgálat, hadifogság, mind nehéz évek ... A cél? Átvészelni és túlélni mindenáron, de közben megmaradni embernek, s dolgozni becsületesen, úgy, mint ahogy azt látta és megtanulta gyerekkorában a szüleitől. Az őt mindenben támogató és megértő feleségével három leánygyermeket neveltek fel. Mindhárman dolgoznak már. Lívia férjnél van. Nyusztin Zoltán a párja. Talpraesett fiatalember. Már karonülő a kislányuk, a nagyszülők szemefénye, az első unoka. Nyírö Béla 19 évig volt főkertésze a sárói (Šárovce) szövetkezetnek. Négy éve rokkant-nyugdíjas, de még rokkantán is két évig tanácsadóként dolgozott a kertészetben. Két éve idehaza tevékenykedik. A látottakból ítélve nem is akárhogyan: minden az ő észjárását és kezenyomát dicséri. — Honnan a föld s a kertészet szeŕtetete? — kérdezem. — Azt is megkérdezhetné, hogy miért fúj a szél, miért süt a nap... — néz rám hamiskásan. — De komolyra fordítva a szót: apám Fegyvernekröl (Zbrojníky) származik. A faluban már az első republika idején is sokan kertészkedtek. Főleg paprikával foglalkoztak. Apám volt az én tanítómesterem, s nyilván tőle örököltem a kertészkedés szeretetét is... Tudja, talán nem is a pénzszerzés hajtja az embert elsősorban. Sok gyönyörűséget lelek abban, amikor nap mint nap látom, hogy a kezem nyomán hogyan lesz az apró kis magvacskákból palánta, majd szívet melegítő termés ... Persze az más lapra tartozik, hogy mennyi munka fekszik benne. Bizony sok, kemény munka, dehát akinek életeleme a munka, az nem fárad bele, ellenkezőleg: az élteti, az segíti át a gondokon, bajokon, sokszor még a betegségeken is ... Itt van például az egyik fóliasátram. De' cember 18-án fűtöttem be először. A fűtés megszakítás nélkül április 20-ig tartott. Ezalatt minden éjszaka háromszor keltem fel és megraktam a tüzet, hogy ki ne aludjék. Soha nem kellett ébresztő óra, anélkül is felkeltem pontosan. Tudja, az a legmegbízhatóbb ébresztő, ha az ember vérében csengettyüzik ... December 20-án vetettem el a paprikamagot, február 26-án palántáztam, s az első paprikát április 8-án ette meg a család. Okos rendelkezés volt a felsőbb szervek részéröl az új adózási rendszer bevezetése. A magam bőrén tapasztalom a kedvező hatását, és hát azt is látom, hogy azok közül, akik felhagytak a faluban a kertészkedéssel, most sokan újra kezdik. Mindenképpen jó ez az egyén, de a társadalom számára is, mert a megtermelt javakkal mindanynyian gazdagodunk, nem igaz? Valamiről még okvetlenül kell szólnom: kevés a magyar nyelvű szakkönyv. Aprólékosabban kellene foglalkozni a műtrágyák és különböző vegyszerek használatával. Mert ugye manapság az élet minden területén nagy és gyors a fejlődés. No már most, a korszerű kertészkedésnek is megvannak a maga új fogásai és irányai. Tanulni sosem késő, és szükséges is, ha az ember nem akar lemaradni és még eredményesebb munkát akar végezni. Én így látom a dolgokat... Találkozásom Nyírö Bélával megerősítette bennem azt a gondolatot, hogy dolgozóinkban sok még a rejtett tartalék és a kezdeményező készség. Felfedése és támogatása mindannyiunk ügye és kötelessége különösen most, ebben a nehéz gazdasági helyzetben. Nyírö Béla elgondolkodva néz maga elé, majd megszólal: — Csak tudja, fogytán az erő, s egyedül aligha bírnék meg a munkával. Szerencsére a család is besegít, nagyon is besegít... Minden gazdasági év befejeztével fogadkozom, hogy elég volt, nem csinálom tovább, de ez á betyár vérem csak nem hagy nyugton, hozzáfogok újra meg újra s csinálom, amíg mozogni bírok ... LOVICSEK BÉLA (A szerző felvételei) 9
