A Hét 1983/1 (28. évfolyam, 1-26. szám)
1983-01-21 / 4. szám
Összeszorított fogakkal sétálok Pompeji utcáin. Nyomasztó ez a lakatlan romváros. Mit csináljak: ridegek, kietlenek, suták a mállott falak. Hiányzik belőlük a kocsikerekek zöreje; léptek nesze; kalapácsok, szövőszékek, egyéb munkaeszközök zaja; a kacaj, a sírás. Hiányzik a lakó. Nem az ember; a lakó. Mert ember van itt bőven, talán még több is, mint kétezer éve volt. Hiszen a turisták naponta sereglenek ide északról és délről, keletről és nyugatról. Jönnek nézni a halottak romvárosát. Ki hitte volna, hogy egy hegy, egy otromba, rút hegy gyomrának tartalmát békés emberekre okádja?! Megöli őket. Csak úgy, egyik pillanatról a másikra. Alattomos módon sunyin. Hiszen i. sz. 79. augusztus 24-ét megelőzően szinte kerek egy évezreden keresztül nem háborgatta környezetét. Elhitette magáról, hogy ártalmatlan, békés társ. Aztán 79. augusztus 24-én déltájban megőrült: „A hegyből leírhatatlan mennyiségű hamu tört elő, amely elbontotta a tengert és a földet, s betöltötte a levegőt... A hamu két egész várost temetett maga alá, Herculaneumot és Pompeit, ez utóbbit éppen akkor, amikor lakói a színházban tartózkodtak. A levegőbe lövellt portömeg olyan hatalmas volt, hogy egy része elérte Afrikát, Szíriát és Egyiptomot, de nem kerülte el Rómát sem, betöltve a levegőt és elsötétítve a napot." (Idézet Cassius Dio: Róma története c. művéből.) Felkészületlenül találva a fürdözö embereket; munkájukat végző földművest és böriparost, börtönben bilincsbe vert rabot, akiről talán időközben kiderült, ártatlan, s épp készültek őt szabadon bocsátani; rabszolgát, aki gazdája gyermekét igyekezett védelmezni; házőrző ebet, amelyet megláncolva talált a kőzuhatag ... Menekülni sem a szabad polgár, sem a bilincsbe vert szolga nem tudott. Mégis: az előbbinek legalább volt (lett volna?!) lehetősége elmenekülni, míg az utóbbinak ... Ó, te otromba hegy! Azt hiszed, mert olyan félelmetesen nagy, mert kiszámíthatatlan vagy, félelemben tarthatod környezetedet?! Igaz, a félelmet környezeted egyébként is ismerte, ismeri. Pompeji lakóinak elégszer kijutott ebből az emberhez nem méltó érzésből. Hiszen „mestermüved" is bizonyítja: már kétezer éve is volt különbség ember és ember között — pénz, vagyon, gazdagság csinálta különbség. Igaz, amióta két kőbalta létezett az ember tulajdonában, ez mindig megvolt. Pompeji a többieknél csupán ékesebben bizonyítja: a világ bizonyos szempontból nem sokat változott. A régészek a sok ezer lelet mellett találtak egy háztartási könyvelést. Egy háromtagú szegény család asszonya vezette. Ebből kiderül, hogy a létszükségleti minimum napi 8 as volt. Egy tál leves 1 asba, egy agyagmécses szintén 1 asba, egy ivópohár 2 asba, egy nagy fazék 9 asba került. Más források szerint égy jó erőben levő rabszolga 10 asért, egy öszvért 2 asért lehetett venni a piacon. Aránytalanul drága volt a ruhanemű és — már akkor is! — méregdrága volt a szolgáltatás. A kutatók megállapítása szerint Pompeji lakóinak mindössze öt százaléka volt gazdag, pénzes, jómódú polgár, aki anyagi, filléres gondokkal nem küszködött. Húsz egynéhány százalék középhelyzetű, akinek kétszer is meg kellett gondolnia, mire költi a pénzét, s a többi hetvenvalahány százalék kifejezetten kispénzű, nincstelen, szegény ember. Szolgák, rabszolgák. Sokak szerint az arányok lényegesen ma sem változtak: a pár száz ember jólétének valószínűleg mindig ugyanaz marad az ára; sok ezer ember, a tömeg kisemmizése, nyomora. Járom Pompeji utcáit. A romvárost, a halottak városát, amelynek 1903 évvel ezelőtt húszezer lakosa volt. A csodás vidék, a gazdag campaniai táj sokaknak mesés életet jelentett. Ez a vulkanikus altalaj jóvoltából rendkívül termékeny föld háromszori termést biztosított évente. Bőségesen termett szőlő, gabona, zöldség, gyümölcs, olívaolaj, és sok élelmet adott a tenger is, munkát, gazdagságot a kikötő, a kereskedelem. A polgárságra a határtalannak tetsző jólét, kényelem, nyugalom volt a jellemző. Olyannyira jólét, hogy szórakozást már egyébben, mint vadállatok és emberek párharcában nem is leltek. Most sem értem, hogyan volt lehetséges, hogy Pompeji polgárai házaik, fürdőik falát csodásnál csodásabb faliképekkel, festményekkel díszítették, hogy lakóházaikat, templomaikat művészi szépséggel készítették, hogy maguk köré gyűjtötték a szépet és... közben állatnak állattal, állatnak emberrel, embernek emberrel vívott élethalál-harcában lelték örömüket. A győzteseknek 20 ezer ember tapsolt s külön erre a célra épített, ma is álló amfiteátrumban. Ment-e hát előbbre a világ?... Ez itt a kérdés! S ez a kérdés túlontúl foglalkoztat, motoszkál az agyamban. Ezért is nem tudom egyértelműen a kétezer év előtt volt város feltárt emlékeit csodálni. Nem, mert a köveken, falakon túl az embereket, életüket, jellemüket is látom. Világukat, amelyben megalkották ezt a várost, otthonukat; életük színterét. Sírjukat. Néhányukat valóban látni. Közel kétezer ember maradványait találták meg. akiknek testét az átlagosan két méter vastag horzsakő- és négy méter vastag hamuréteg konzerválta. Kezük, ujjaik, arcuk haláltusájuk közben beállt rezzenéseit a Vezúv gyomrából kilövellő hamu tartósította. így aztán a késői korok kutatóinak viszonylag egyszerű a dolguk. Az emberformájú üregekbe gipszet kell önteni, s annak megkeményedése után eltávolítani a külső réteget. Az ezzel dolgozók bevallása szerint egy-egy ilyen „öntés" után beleremegtek az eléjük táruló látványba: pénzét, kincseit erősen markoló, mentő gazdagot ugyanúgy találtak, mint gyermekét a kőzuhatagtól testével védő anyát. Sokan a vastag falú házak rejtekébe menekültek, abban a reményben, hogy a falak megvédik őket. Nem tudták, minden hiába: a Vezúv gyomrából nemcsak kő és hamu tört föl, hanem öldöklő gázok is. Pompeji húszezer lakosának többsége elmenekült, becslések szerint tizedrésze lett a katasztrófa áldozata. A világ megfeledkezett Pompejiről, Herculaneumról. Míg aztán 1711-ben egy parasztember kútásás közben köfaragványokra bukkant. Azóta kisebb-nagyobb megszakításokkal folyik az ásatás, a feltárás, a tudományos munka. Ami ma látható, még nem mindén. Meglepetéseket, ritka leleteket bizonyára még sokáig tartogat a föld. Ám hozzáértő kezek naponta újra és újra vallatóra fogják. Pompeji napjai egyre tisztábban rajzolódnak ki előttünk. S egyre szaporodnak az ellentmondások is. A paradox helyzet végülis szülhet kompromisszumot: a mindenáron élni akarás kompromisszumát. Hogy a Vezúv, a természet butasága ma már az emberi butasággal, a fegyverkezési hajszával párosul. Közel kétezer év elteltével Pompejiben és messzi környékén a veszély nem kisebb, hanem nagyobb. Most már a Vezúv kitörésein túl sokkalta veszélyesebb „kitörésektől" is tarthatunk. Persze, akárcsak pompeji egykori, úgy jelenlegi lakossága és a világ is bizakodik: A Vezúv többé nem tör ki! A bizakodáson túl — egyelőre — többet se Pompejiböl, se egyéb pontjáról a világnak nem jelenthetünk. Egy Pompejiben írott képeslapról: Pomepejiben az ég felhőtlen. Tűz a nap, a levegő forró, a pálmafák gyönyörűek, a kövek hallgatnak ... Élni jó. ZOLCZER JÁNOS A szerző felvételei Emberi sorsok A PER TÁRGYA: A GYEREK Családjog • Például: szünidei láthatás • Bosszúvágy és lelemény Rendkívüli láthatás — a kifejezés riasztó, főképp, ha tudjuk mit jelent: elvált, gyerekétől külön élő szülő kérheti a gyámügytől, vagy súlyosabb esetben a bíróságtól, hogy a téli, tavaszi, de főképpen a nyári vakáció idején rendkívüli láthatásban részesüljön, azaz hosszabb-rövidebb időre nála lehessen a gyerek. Ezrek és ezrek betéve tudják az erre vonatkozó jogszabályokat, és idejekorán, már az iskolaév legelején, a nyári vakációt illetően pedig tavasszal benyújtják kérelmüket, mert a volt házastárs könnyűszerrel hónapokig hátráltathatja a döntést, egészen addig, amíg a tanítás folytatásával a láthatás igénye aktualitását veszti. Minden tulajdonképpen a válással kezdődik. Amikor a házastársak különválnak, a válóperi tárgyaláson megegyeznek, hogy a különköltöző szülő milyen időközönként találkozhat a gyerekkel. A bíró ezt a megállapodást írásban rögzíti, látszólag tehát minden rendben. Egy idő múltán azonban a volt házastársak jelentős része a lakóhelye szerint illetékes nemzeti bizottság gyámügyi osztályának ügyfele lesz; kezdődik a panaszáradat. Az esetről először is jegyzőkönyvet vesznek föl. Aztán mindkét szülővel különkülön, s ha kell, együtt is beszélnek. Ismertetik velük a jogszabályt, és a bírói döntéssel összhangban egyezségre próbálják bírni őket: mikor milyen időtartamra, hol és milyen körülmények között láthatja a szülő (az esetek többségében az apa) gyermekét. Ha nem képesek megegyezni, úgy elsőként az okot, a miértet próbálják kideríteni. Környezettanulmányt végeznek arról, hogy hol és milyen körülmények között lakik a gyerek. Megkérdezik az apát: hová viszi a gyereket, amikor találkoznak — és a mondottakat, indokolt esetben, ellenőrzik. Mert például bisztróba, vagy az olyan helyekre, amelyek nem a legmegfelelőbbek a gyermek számára, oda az apa nem viheti kisiskolás korú fiát, lányát. Természetesen, a gyámügyi munkatársaknak — a környezettanulmányon kívül — számos más információt is össze kell gyüjteniük, hogy minden esetben körültekintő s igazságos határozatot hozhassanak. A fontosabb állításokat ellenőrzik. Ha az anya például azt állítja, hogy nem adja oda a gyereket volt férjének, mert az idegorvosi kezelés alatt áll, akkor a gyámügy felveszi a kapcsolatot az orvossal s igazolást kér: akadélyozhatja-e az apa betegsége a láthatást. Az ennél cifrább esetek sem ritkák, mert egy-egy kötekedőbb természetű elhagyott feleség bosszúvágya gyakran elképesztő leleményességgel párosul. Előfordul ellenben az is, hogy éppen a szünidei láthatás jelent fordulópontot a gyermek és a másik szülő, illetve a szülök egymás közötti viszonyában. Például egy nagyon elmérgesedett esetben, amikor a két szülő sehogysem tudott megegyezni a gyerek nyaralásáról, végül is az anya engedett, és a gyerek háromhetes üdülésre utazhatott a papával. Az apa és a gyerek a közösen töltött idő alatt annyira összemelegedett, hogy attól kezdve hiábavaló volt az anya minden riogatása, a gyermek egyszerűen nem volt hajlandó lemondani az apával való huzamosabb együttlét örömeiről. Még szebben végződött egy másik eset. Ott is hosszas huzavona előzte meg a nyári láthatás realizálását. A kis gyermekben azonban, úgy látszik, több diplomáciai érzék és emberség rejlett, mint az elvált szülőkben. Nemcsak a papával javult meg a kapcsolata, de a sikerült nyaralás után „beláttatta" a szülőkkel is, hogy mégis csak jobb, ha együtt élnek, mert akkor a nyári láthatásból állandó láthatás lesz. Ezek a meghatóan kedves példák azonban szinte kivételek. Sajnos, a szünidei láthatás problémakörét általában nem az egymás keblére borulás, az összebékülés jellemzi, hanem az acsarkodás és a vég nélkülinek tűnő jogi viták. Az egyik leggyakoribb érv a találkozás ellen, hogy a gyerek fél a másik szülőtől. Ilyen esetekben a jogszabály úgy rendelkezik, hogy a gyereket vizsgálják meg a nevelési tanácsadóban, amiről részletes szakvéleményt kap mind a bíróság, mind a gyámügy. Ilyen esetben többnyire kiderül, hogy a szülők mindkét részről bizony erősen befolyásolják a gyereket. Járásszékhelyeink egyikében, a gyámhatóságon, egy kislány az előadó és a pszichológus előtt határozottan kijelentette, hogy gyűlöli az apját, fél tőle és látni sem akarja. Mikor azonban az apa váratlanul belépett a szobába, a gyerek boldogan ugrott a nyakába. Ha a gyámügyi hatóság megállapította, hogy az anya indokolatlanul akadályozza a láthatást, határozatot hoznak: mikor, hol, mennyi időre találkozhat a gyerekkel az apa. Mosolyogni való csekélységnek látszik, de a határozatnak a legpontosabban körül kell határolnia mindent. Például: az apa minden második vasárnap délelőtt 9-től délután 4-ig lehet a gyerekkel, akit az anya lakásának kapujában vehet át, s oda kell visszavinnie. Az érdekeltek a határozatot kézhez kapják. Ha nem tartják be — márpedig ez gyakori —, újból meg kell vizsgálni, miért nem. Aztán jön az első figyelmeztetés, a második, majd a bírságolás, bár ezt nem szívesen alkalmazzák, hiszen azzal az összeggel amit a szülő büntetésül fizet, ha közvetve is, de a gyereket rövidítik meg. Ha a bírságolás sem használ, a gyámügyi előadó pert indíthat a gyermek újraelhelyezéséért, vagyis kérheti, hogy vegyék el a gyereket attól a szülőtől, akivel nem lehet zöldágra vergődni. Ez az a pont, ahol a legmakacsabb anya is enged; újraelhelyezési perekre igen ritkán kerül sor... Addig azonban jócskán lehet boszszantani a másik felet. Például fellebbezéssel, hiszen nemigen van olyan határozat, amit ne lehetne megfellebbezni. Az ügyvédek (a szóbeszéd szerint az ügyfelek mindig megtalálják azokat a jogászokat, akik hasonló cipőben járnak, s ezért az átlagosnál nagyobb buzgalommal vetik magukat a „csatába"), általában kiélezik az eseteket, olykor jelentéktelen dolgokból is azt a következtetést vonják le, hogy ez-az káros a gyerekre. Ezen aztán újból lehet vitatkozni, esetleg módosítást kérni. Módosításra van szükség akkor is, ha megváltoznak a körülmények, s a gyermek például más városba költözik. Persze, ebben az esetben is jobb, ha szülők békésen, egymás között tudnak megegyezni. Ilyen esetben a bíróság vagy a gyámhatóság csak hivatalosan is szentesíti a szülők közötti egyezség lényegét. A láthatási ügyek általáben rengeteg utánjárást, alapos körültekintést igényelnek. A jóindulat ebben a bonyolult családjogi kérdésben is sokkal jobb tanácsadó, mint az egymás idegeit próbára tévő hosszas huzavona ... 17
