A Hét 1983/1 (28. évfolyam, 1-26. szám)
1983-01-21 / 4. szám
4. Egy ízben, erre is pontosan emlékszem, ott álltunk a peronon, mert még egy szerelvénynek kellett érkeznie, talán épp a legutolsónak, az állomás akkor is megtelt azokkal, akik mindaddig hasztalan vártak, akárcsak mi ketten apámmal. Amikor a vonat megállt, alig egypár utas szállt ki belőle, de azok közül, akikre vártunk, senki sem érkezett meg. Senki. És az a szerelvény valóban az utolsó volt. Mostantól magunk leszünk, Katka, mondta apám akkor, és magához szorított. Aztán lehajolt, és letörölte a könnyeimet. A fájdalom majd elmúlik, kislányom, élnünk kell tovább ... Hányszor kellett még fölidéznem ezeket a szavakat életemben! Anyámról csak a menyasszonyi fényképe maradt meg, ott állt ovális fakeretben, beüvegezve, hátlapján kemény kartontámasztékkal, az ágynemütartón a szobában, amelynek berendezéséhez szekrény, fekete Singer varrógép, fehér cserépkályha, asztal és négy szék is tartozott, továbbá Kalvoda egy tájképének színes reprodukciója a falon, valamint egy ósdi, idomtalan pohárszék, benne csiszolt poharakkal. Apám vidékről származott, ötgyermekes családból, egyedül öt taníttatták. A diplomájával azonban nem sokra ment, mert hol volt munkája, hol meg nem. Csak a háború kitörése, azaz a németek bevonulása előtt jutott biztos álláshoz egy építővállalatnál, de nem sokkal a megszállás után ott is hagyta, mert a vállalathoz náci felügyelőt neveztek ki. Ezután építkezéseken dolgozott, a háború végétől pedig egy építésügyi hivatalban, onnan került negyvennyolc után a minisztériumba. Ondrej megrendelést kapott egy szanatóriumtól. Az életnagyságú szobrot a főépület előcsarnokába szánták. Kis híján egy esztendő telt már el kastélybeli találkozásunk óta. Amikor csak volt rá időnk találkoztunk nála, a pincelakásban, kávéházakban, parkokban, galériákban. Néha egymás után több estét és éjszakát is együtt tölthettünk, máskor vámunk kellett egy egész hetet. Amikor egy májusi délután beállítottam hozzá, már az ajtóban karon ragadott, és becipelt a műtermébe. Az állványon halomban állt a lágy és engedelmes agyag, mellette jókora ládában még egy kupac. Értetlenkedve mutattam a ládára: — Agyonütöttél valakit, vagy pedig örököltél. — Se az egyik, se a másik, pedig valakit igazán kedvem volna agyonütni. — Nem hinném, hogy mindezt a két szép szemedért kaptad ... — Kölcsönből van — felelte, majd mintha tudjisten mi ütött volna bele, az arcomba kiáltotta: — Hát hogyan dolgozzam, ha még agyagra sincs pénzem? Egyszerűen kölcsönkértem, és elegem van a prédikációkból! — Nekem miért nem szóltál? — Neked? A világért sem tenném! Neked soha semmivel sem akarok tartozni! Később hányszor, de hányszor eszembe jutottak még ezek a szavak ... — Modellt fogsz állni! — Nem gondolod komolyan? Halálos komolyan gondolom. A szobor a szanatórium előcsarnokában fog állni. Eleinte úgy képzeltem, hogy megpróbálkozom a nőiség valamiféle szintézisével, de ez még nem megy. Érted? Nincs hozzá elég tapasztalatom. Másként kell az egészet megoldanom. És ehhez rád van szükségem. — A fantáziádból talán nem futja ? — Apróságokra futja belőle, ez a szobor viszont életnagyságú figura lesz, amelyhez élő modellre van szükségem. — Nem kéméi meg inkább másvalakit? Nem leszek féltékeny... — Nem ismerek rád, Katefina! Mintha kicseréltek volna! — Ondrej a fejét csóválta. — Értsd meg végre, én téged akarlak látni! — Értelek, de szeretném, ha te is megértenél. — Mit kéne megértenem? Éreztem, képtelen vagyok megmagyarázni, milyen hatással van rám a gondolat, hogy ruhátlanul álljak egy szanatórium előcsarnokában. — Mi lesz, ha rám ismernek a szoborban ? — böktem ki ostobán. — Nerrr esik csorba a hírneveden! — fortyant föl Ondrej. — A szobor különben nem téged fog ábrázolni, vagy legalábbis másnak fog ábrázolni, mint amilyennek ismered magad, ha egyáltalán ismered valamilyennek magad. Te leszel az, de úgy, ahogyan én látlak, érted? Hallgattam. Ö elvörösödött, mint mindig, ha fölingerelték. — Érted? Nem érted? Vagy nem akarod érteni? Konokul hallgattam erre is. — Legalább azt mondd meg, mi tart viszsza! — Nem tudom. — Nem ? Akkor majd én megmondom. A képmutató álszemérem! Szeretkezni nem szégyenkezel velem, de meztelenül modellt állni bezzeg szégyellsz?! — Hagyd abba! — támadtam rá sértődötten. A keserűség szülte dac beszélt belőlem: — Vetkőzzem most mindjárt? — Igen, vetkőzz. Ledobtam a szoknyámat és a blúzomat, aztán a harisnyatartót, és a harisnyát, olyan mozdulatokkal, mintha a szennyes ruhát hánynám le magamról, s mindent a karosszékre hajigáltam. Amikor a melltartóm kapcsához nyúltam, egy pillanatra elhagyott a dacból fogant bátorság, ujjam megmerevedett, nem bírtam kiakasztani hátamon az aprócska fémhorgot. Ondrej közben becipelt egy kisebb ládát, majd lábával az ablak elé tolta, ahová a legtöbb fény esett. Végre kikapcsoltam a melltartómat, aztán kibújtam a bugyimból. Most már magam is csupaszon álltam a kopárságban, ami körülvett, és bár meleg volt és a tenyérnyi ablakon át fényár öntötte el a pincehelyiséget, mégis fázósan megborzongtam. Kétségbeesve kívántam, bárcsak sötét lenne, mert az a dermesztő érzésem támadt, hogy a ruhátlanságnál is mezítelenebb vagyok. — Mássz föl erre a ládára — szólt rám Ondrej, és amint rámnézett, mintha az egész fedetlen testem belefért volna a tekintetébe. De nem volt a szemében semmi más, csak valami felfűtött összpontosítás, különös feszültség, s valami olyan kifejezés, mint hogyha nem is engem látna, pedig egész pillantásával befogta a testemet, hanem egy másik nőt, azt, aki majd az állványon fölhalmozott agyagcsomókból fog életre kelni. — Emeld föl a karodat — mondta, s miután megtettem, Ondrej körüljárt, s én éreztem a tekintetét a tarkómon, a hátamon, a mellbimbómon. — Próbáld meg most másképpen — folytatta —, tenyereddel takard el az ágyékodat, és egy picit hajolj előre, úgy, nem jó, még előbbre — majd elkapta a karomat és csavargatta, ahogy a kirakatrendező próbálgatja a bábun a különféle pózokat. Mogorva utasításainak engedelmeskedve hol a combomhoz szorítottam, hol csípőre tettem a kezem, hol pedig keresztbe a mellemen, de ö egyre elégedetlenebb volt. Végül rám mordult: — Öltözz fel! Az öltözködés még gyorsabban ment, mint az előbb a vetközés. Igyekeztem eltakarodni Ondrej szeme elől. Kávét főztem, s nemsokára egymás mellett ültünk a heverő szélén, a két bögre előttünk a ládán, amelyen az imént álltam, és hallgattunk. Konokul hallgattunk. Szerencsére így nem bírtuk ki soká. — Rémes lehetek így, napvilágnál — törtem meg a csendet. — Nem az a baj. — Hát micsoda? — Micsoda? Legszívesebben fölrúgnék itt mindent! — fakadt ki Ondrej, és a kezében tartott bögrét úgy csapta le a ládára, hogy a maradék kávé kiloccsant. Fölállt, zsebre vágta a kezét. Kopott kordbársonynadrágja volt aznap rajta. — Előre tudom, mi lesz a vége az egésznek! Az aktom előtt összeröffen néhány nagyokos, egyesek majd szemérmetlennek tartják, mások túlságosan is szemérmesnek, csakhogy ezek diszkréten megtartják a véleményüket maguknak, a munkát persze tehetségesnek nyilvánítják, mindenre, amit csinálok, azt mondják, hogy tehetséges, de ennyi az egész! Az elismerésre még vámom kell, fiatal vagyok, előbb az öregek jönnek, főleg azok, akik plecsnikkel vannak földíszítve. Dolgozz, alkoss és várj! — Ondrej már üvöltött. — Köpök az egészre! — Menjünk ki, Ondrej! Ellenségesen meredt rám, mintha föl sem fogta volna, amit mondtam. — Ki? És minek? — Kiszellőztetjük a fejünket. Megpróbálunk valami másra gondolni. — Hagyj békén! Most meg én nem értettem semmit. Fölkeltem, s ott álltam mozdulatlanul, akárcsak az előbb a láda tetején. — Nem hallod! Mehetsz, ahova akarsz! — Hallom, nagyon is jól — mondtam. — Csakhogy én nem megyek sehova. Nem értem, miért kéne elmennem. Neked most, nem megy a munka, istenem, ilyesmi előfordul. Előfordul velem is, mégsem hajítok ki otthonról senkit. Nem vagy teljesen egyedül. Itt vagyok én is. Vagy talán készüljek föl arra, hogy ha ezentúl valami nem úgy alakul, ahogy szeretnéd, hát kidobsz? Tiltakozni akart, de megelőztem: — Hányszor kérdeztél meg, nincs-e nekem is valamilyen gondom? Azt hiszed, nekem minden simán megy? Pár hét múlva meg kell védenem a szakdolgozatomat. Ha eljönnél hozzánk, könyvek és jegyzetek hegyeit látnád. Mikor tőled hazamegyek, beleásom magam és magolok, és amikor elindulok hozzád, eszembe jut, hogy inkább ülhetnék a fenekemen és biflázhatnék, de mégis eljövök, mert örülük, hogy láthatlak, mert jól érzem magam veled, és azért érzem jól magam veled, mert szeretlek, és azért szeretlek, mert nyilván elment az eszem. Csakhogy azokat az órákat, sőt éjszakákat is, amelyeket veled töltök, pótolnom kell valamikor, és olyankor úgy érzem, megőrjít, hogy mennyi mindent kell még bevágnom, mert semmi sem marad meg a fejemben, mert folyton rád gondolok, és mégsem káromkodom, és nem hajigálok ki senkit! Odaléptem hozzá: — Megértesz most már? Nem borult el az ég, villám sem csapott le. Fiatalok voltunk, s az ifjú szerelembe nem üt a mennykő. Sosem gondoltam volna arra. hogy Ondrej pincelakását rajtam kívül másvalaki is fölkeresheti, hiszen ott csak olyan ember bírhatta ki, akit elvakított a szerelem. De tévedtem, és egyre növekvő ámulattal vettem tudomásul, mennyi barátja és ismerőse van Ondíejnak, akikkel sorra megismerkedtem. Amikor egy alkalommal — késő este volt már — váratlanul betoppantam hozzá, tömény cigarettafüst fogadott és zsivaj, amely az ajtón át is kihaliatszott. A heverön és a székeken néhány fiatalember ült, és egy lány meg egy idősebb férfi. Akkor este ismertem meg Ondrejt. legszűkebb baráti körét, azokat, akik aztán később is jöttek és mentek, akiket bejelentés nélkül is mindig szívesen láttunk, akik sáskák módjára pusztították a készleteinket és telefüstölt szobát, üres palackokat meg hányódó poharakat hagytak maguk után, bennünk meg azt a jóleső érzést, hogy olyan emberekkel töltöttük az időt, akikkel megértjük egymást. Többségük velünk egykorú volt. Voltak, akik egy évvel korábban, mások eggyel később végezték el az egyetemet, de — bár szenvedélyes vitáikban az ékesszólásra nemigen ügyeltek — mindig akadt tisztáznivalójuk, hiszen mindannyian tenni akartak, én pedig jól éreztem magam közöttük. Mindegyikük a sikerért harcolt, ahogy tudott, tehát azzal, amit tudott. Az Ondfejnél egy évvel fiatalabb Ctibomak már volt egy sikeres kiállítása Észak-Csehországban, most pedig egy frízen dolgozott, amely az egyik új gyár irodaházát fogja díszíteni. Kremlióka mozaikjairól beszélt, aztán megmutatta a saját vázlatát, Ondrej kifogásolta az alakok elhelyezését, ezen összekaptak, egyesek az ő pártját fogták, mások Ondrejnak adtak igazat, hanem amikor éjszaka elbúcsúztak egymástól, veszekedésnek már nyoma sem volt. Az idősebb férfi, aki minduntalan idegesen lekapta a szemüvegét és rálehelt, műkritikus volt, és ezt a szép nevet viselte: Abrahám. Egy ízben Ondrej a többiekkel éppen a szomszédos helyiségben, a műtermében volt — magához intett, és azt mondta: — Ha képes Ondfejra hatni, akkor tanítsa őt türelemre! — Miféle türelemre? — Türelemre és a várakozás művészetére. A kettő szorosan összefügg. — Értem. De nem hiszem, hogy ekkora befolyásom volna rá. — Maga annyira értelmes, Katefinka! — A látszat csal. Én magam is nagyon türelmetlen vagyok. — Tudja Ondrej jóval tehetségesebb, mint az ide járogatók többsége, éppen csak a türelem hiányzik belőle. — Nem tudom, maga türelmesen hagyná-e, hogy papírkosárba hajigálják a cikkeit azzal az indoklással, hogy, van ideje várni, hiszen még fiatal... — Én már, sajnos, öreg vagyok — mondta kedvesen mosolyogva. — De fiatal is volt — vágtam rá tapintatlanul. — És az írásaimat bizony a papírkosárba hajigálták. Megértettem, hogy fejjel hiába megyek a falnak, és megtanultam várni. — Csakhogy Ondrej más nemzedékhez tartozik. Mindannyian más nemzedék vagyunk — mondtam kissé élesebben, mint szándékoztam. Nem szerettem vitatkozni. — De hiszen a háború óta alig néhány év telt el... — jegyezte meg. — Éppen azért — feleltem makacsul. — A háború mindenkit megfosztott valamitől. Magát például a publikálás lehetőségétől, hacsak nem akart kollaborálni... — Ondrej érdekében szóltam magának. Fölöslegesen szerez ellenségeket. — Mutatna közülük egypárat? — Itt? — mosolyodott el. — Nem, dehogy. (Folytatjuk) 11