A Hét 1983/1 (28. évfolyam, 1-26. szám)
1983-06-24 / 26. szám
KAREL HOUBA 26. Annál rosszabb ez nekem, gondoltam, s csak álltam ott, mint akinek földbe gyökerezett a lába, bámultam a házfelügyelő borotválatlan arcát meg a három kutyát, amelyek minduntalan Bína úr kitérdelt nadrágszárába törölték a pofájukat. — Nem kérdezték, hogy ki lakik még ott ? — Kérdezték, hogyne kérdezték volna! Mondtam is, hogy maga. — És ők mit szóltak? — Hogy majd értesítik, azt mondták. — Köszönöm, hogy szólt, Bína úr, nem sok örömömre szolgált. Átöltöztem, s fésülködés közben körülnéztem a szobácskábán, amelyről váratlanul kiderült, hogy csak átmeneti otthon. Sajnáltam otthagyni éppen most, hiszen kezdtem megszokni és megszeretni. A fésűt az ágyra dobtam, s leültem az ágy szélére. Akár egy vándormadár. Amióta elhagytam egykori lakásunkat, ahol apámmal hosszú éveket, évtizedeket töltöttem, azóta folyton csak költözködöm. Most is fedél nélkül maradtam, a szerkesztőségben meg vannak számlálva a napjaim, van egy bőröndöm tele jegyzetekkel, rajzokkal és fényképekkel, de mi haszna, egyedül vagyok, harminckét évesen magányos. Fel a fejjel, mondogatta apám, élni kell tovább, azt hiszem, így szokta mondani. Vettem a kézitáskámat és a cigarettát, bezártam a lakást, és elmentem Viktorhoz. Különös este volt. Mindketten úgy tettünk, mintha örülnénk egymásnak meg annak, hogy végre kettesben üldögélünk, és sorra kóstolgatjuk a válogatott finom falatokat, amiket Viktor vacsorára készített, kortyolgattuk a bort, szívtuk a cigarettát, beszélgettünk mindenről és semmiről, én a rám váró újabb hurcolkodásra gondoltam, Viktornak meg nyilván a forgatókönyve járt az eszében, amelyet nem fogadtak el, ezt rögtön asztalhoz ülve közölte szokásos és talán kissé unalmas mümosolyávat. — Nem látszol túlságosan vidámnak. Történt valami? — kérdezte később. — Te se nézel ki jobban. — Én kérdeztem hamarabb! — Megint költözködnöm kell. A házinénim kint maradt Svájcban. — És ez olyan nagy baj? — Neked se lenne jókedved, ha nem volna hol aludnod. — Csakhogy van hol aludnom, és nem értem, mi gátol abban, hogy megint ide költözz. — Te! — mondtam ki az igazat. — Nem csodálom, Katehna. hogy egyik kellemetlenségből a másikba sodor az őszinteséged. — Ne feledkezz meg arról, hogy férjes asszony vagyok. — Ugyan, hány férjes asszony él más férfival! — nevetett föl. — Lehet, de én nem óhajtok közéjük tartozni. — Nem gondolod, hogy betegesen puritán vagy? — Nem tudom — feleltem. — Azt gondolom, hogy normális vagyok, és ha a döntésemet betegesnek tartod, a hiba talán nem bennem van. Azonkívül egyedül szeretnék lenni, Viktor. — Magad sem hiszed, hogy ez így van. Te nem tudsz egyedül élni. Nem vagy magadnak való. Amig jobbat nem találsz, maradj itt. Tessék, a kulcs — azzal a zsebébe nyúlt, és felém nyújtotta az ismerős kulcsot. El akartam hárítani, de Viktor elkapta a kezem. — Tartsd csak meg. És csak akkor vedd elő, ha rászorulsz. Egyszer talán még hasznát veszed. Nincs szükségem erre a második kulcsra, és másnak sem tartogatom. Tapintatosan jelezte, hogy ő is magányos. Akárcsak én. Beletörődve hajítottam kézitáskámba a kulcsot, kutyául éreztem magam. Sok volt, túl sok, amit az utóbbi napokban átéltem. Valamikor réges-régen mint kislány, azt hittem, harmincéves koromra lesz már otthonom, biztos állásom meg egy csomó gyerekem :.. Fölpillantottam, Viktor arcát fürkésztem. A családon kívül mindene megvolt, volt lakása, pénze, hírneve, mégis éreztem és láttam, hogy semmivel sem áll jobban nálam. Ő sem volt boldog. — Miért nem fogadták el a forgatókönyvet? — Mert rossz. — Ostobaság. Nem hiszem, hogy rossz forgatókönyvet írtál. — Formailag nem rossz, de elkéstem vele. Ami tegnap még jó volt, ma nem kell senkinek. Lehet hogy nekik van igazuk. — Tehát kihajítod a forgatókönyvedet? — Nem — mondta, és hátradőlt a karosszékben. — Megpróbálom átdolgozni. A szokásosnál jobban meglepődhettem, mert elképedt arcom láttán Viktor megjegyezte : — Miért csodálkozol annyira ezen? Te is átdolgozod néha. amit megírtál, nem? — Amit jónak tartok, nem dolgozom át — mondtam kihívóan. — Értsd meg, Katerina, meg kell tennem, ha azt akarom, hogy filmre vigyék. — Újra előrehajolt, úgy folytatta: — Hozzak valami édességet? Vettem egypár tortaszeletet is. — Meg sem várta, mit felelek, kiment, és tele tányér tejszínhabos szelettel meg édes szárazsüteménnyel tért vissza. Aztán még egyszer eltűnt a konyhában, ezúttal feketekávét hozott. — És miért akarod mindenárom filmre vitetni, Viktor? — Hagyjuk ezt most, Katerina, hisz nem azért jöttél el, hogy meggyóntass! — Hát persze, csakhogy ez igazán érdekel. Viktor eloltotta a mennyezeti lámpát, s meggyújtotta az olvasólámpát meg a piros emyős állólámpát az asztal mellett. Bekapott egy süteményt, lenyalta az ujjáról a porcukrot, kiitta a kávéját, és rágyújtott. Érdekes, gondoltam, most látom először Viktort édességet enni. Furcsa dolgok jutnak az ember eszébe néha ... — Nem könnyű, senkinek sem könnyű lekötni a közönség érdeklődését és figyelmét. Az utóbbi időben egyre nehezebb. Rengeteg új név bukkant föl a filmszakmában és az irodalomban is. Szokatlan, sokszor provokatív művekkel izgatják a közönséget és a kritikusokat, senkire sincsenek tekintettel, olyanok akár a sáskák. Felfalnak bennünket — tette hozzá, és újabb süteményért nyúlt. — Ez igazán érdekes — mondtam, de Viktor nem vette észre a hangomban megbúvó iróniát. — Ha jól értem, átírod a forgatókönyvet közben egész belsőd elutasítja. — Mi mást tehetnék? Különben van már némi tapasztalatom, úgyhogy azt hiszem, meg tudom csinálni. Elöntött az indulat. — Ha nincs szükség arra, amit tudsz és amit meggyőződésből írsz, akkor ne írj, akkor várj! — mondtam dühösen. — Várjak? Ugyan mire, nem mondanád meg? Elég, ha két-három évre elhallgatok, még az emlékemet is elmossa a víz. Te talán megengedheted magadnak, én viszont nem. — Hát persze. Én még nem alkottam semmit ... — Ide figyelj, Katehna — Viktor áthajolt az asztal fölött, mintha egészen közelről akarna látni —, lehet hogy mindketten tévedünk. 10
