A Hét 1983/1 (28. évfolyam, 1-26. szám)
1983-06-24 / 26. szám
A Gsemadok életéből Jelenet az első dijat nyert nagymegyeriek játékából A muzslaiak jelenete a Debreceni lunátikus című színdarabból SEREGSZEMLE — TANULSÁGOKKAL (Jegyzetek a 20. Jókai-napokró!) Kérlelhetetlenül rohan az idő, valóban gyorsan szaladnak az évek, de még ennek józan számbavételével is szinte valószínütlenül hangzik — legalábbis első hallásra —, hogy Jókai Mór varázslatosan kedves szülővárosa ebben az esztendőben már huszadszor adott hangulatos otthont a szép szó, az irodalom és a drámaművészet lelkes közvetítőinek. Mindazoknak,' akik az amatőr művészeti mozgalom egyhelyütt szerényebb, másutt valamivel hálásabb körülményei között heteken meg hónapokon át készültek legjobb szavalóink s prózamondóink, legeredményesebb kisszinpadaink és színjátszó csoportjaink hagyományossá vált seregszemléjére. Mielőtt azonban megkapták volna a Komáromba (Komárno) szóló meghívót, sikerrel kellett helytállniuk a járási és kerületi fesztiválok szigorú rostáján; amatőr színjátszóink bemutatóit emellett még egy, Szlovákia magyarlakta tájain röpke néhány nap leforgása alatt körülbelül másfél ezer kilométert utazó müsorválasztó bizottság is megtekintette, hogy a májusi országos fesztiválon — szavalok, kisszínpadok és színjátszó csoportok egyaránt — nemzetiségi kultúránkat erősítve, anyanyelvi műveltségünket gyarapítva, alkotó közösséget teremtve adjanak számot tudásukról, tehetségükről, a hosszabb-rövidebb ideig tartó felkészülést irányító pedagógusok és rendezők rátermettségéről s művészi ambícióiról. Természetesnek tűnik föl hát a kérdés, hogy a látottakból eredő tapasztalatok és tanulságok tükrében vajon milyenek voltak az idei, jubileumi Jókai-napok? Hadd szögezzem le azonnal: amatőr színjátszóink komáromi seregszemléje országos rendezvény, így az itt bemutatkozó csoportok teljesítményét is, érthetően, az ennek a szintnek megfelelő mércével kell mérni. Jóleső érzéssel nyugtázhatom, hogy a zsűrizés utóbbi három-négy esztendőben meghonosodott gyakorlatához híven, ebben az évben is valóban közösségi szellemben, vagy ha úgy tetszik, hát nyílt és baráti légkörben zajlottak az előadásokat követő nyilvános értékelések. A vártnál valamivel halványabban szerepelt csoportok vezetőinek vagy tagjainak reakciói alapján mégis úgy érzem, hogy a szakmai számonkérés formája legalább olyan nehéz „művészet", mint a csoportok számára a felkészülés, esetleg a fesztiválon való szereplés felelőssége. Már a komáromi értékelések során is nemegyszer elhangzott, de utólag is kerek-perec ki kell mondani, hogy az országos mércét említve nem szabad a végletekbe esni. Márminthogy — egyik szélsőségként — mindent és mindenkit agyondicsérve a gyöngébb produkciót is a valóban magas országos szinthez „szépíteni" (ezzel a burkolt mellébeszéléssel azokat sértenénk, akik valóban jót és értékeset alkottak!); vagy épp ellenkezőleg: szkeptikusan a vészharangot kongatni „csupán" azért, mert az idén látott előadások közül csak kettő-három jutott el azokra a csúcsokra, ahol színvonal dolgában a legjobb szlovák és cseh amatőr csoportok járnak. Önmagában ugyan figyelmeztető jel az ilyesmi, de az átlagos, vagy az annál csak valamivel magasabb szint csupán akkor tekinthető „végzetes" hibának, ha tetten érhetően túlzott elégedettségre ösztönöz. Erény viszont, ha újonnan alakult és megfelelő színpadi rutin nélkül működő, jobbára fiatal műkedvelőkből toborzódott csoportok, vagy az egyelőre még szerényebb tudású együttesek Komáromban látott teljesítménye mérhető már a tisztes középszer mércéjével. Ezzel szemben joggal érheti keményebb, szókimondóbb bírálat a már szebb napokat látott, művészileg értékesebbet alkotott, avagy a múltban is csak középszerűt produkált amatőr színjátszókat. Lényeges ezért, hogy a mérce szigorú és évről évre egységesebb legyen, alkalmazása pedig minden esetben igazságosnak és rugalmasnak bizonyuljon. Valóban sok mindenről kell is, lehet is beszélni az egyheti komáromi tartózkodás során. A Jókai-napok keretében tartott tanácskozások, értékelések, szakmai vonatkozású magáncsevegések pusztán akkor válnak tényleg magvasakká, ha egy-egy előadás erényeinek és hibáinak elemzése mellett — élve a mozgalom szervezőinek s irányítóinak személyes jelenlétével —, egyben az amatőr színjátszás egészét érintő gondok is szóba kerülnek. Csupán táviratilag említek néhány „bökkenőt": felgyorsult, elanyagiasodott élettempónk nemigen kedvez a hosszadalmas felkészülést igénylő műkedvelő színjátszás népszerüsödésének; rengeteg gondot okoz a beidegzödött szokásokkal és egyéb konvenciókkal való szakítás fontosságának kérdése, a darabválasztás és a szakmai továbbképzés problémája, a megfelelő darabértelmezés vagy a szükségesnek tűnő dramaturgiai beavatkozások dilemmája; szinte mindenütt fejtörést okoz a hetekig tartó próbák, majd az előadások anyagi-műszaki feltételeinek biztosítása. Az érem másik oldala viszont, hogy amatőr mozgalmunk — az országos fesztivál harmadik évtizedének küszöbén — lépjen végre közelebb a színjátszás hatékonyabb formáihoz. Feltétlenül jogos elvárásnak számit, hogy a produkció színvonala jó legyen, hogy mondanivalója és a közönség felé sugárzott üzenete legyen, hogy a rendező és a színészek sok-sok ötlettel, minél teljesebb szakmai tudással, az „itt és most" elvének elengedhetetlen követelménye szerint játsszák el a darabot — lehetőleg korszerű hangvételben és pergő ritmusban. Pusztán apróbb szépséghibákkal, esetleg maradéktalanul helytállni e követelményrendszer „útvesztőjében" — természetesen — csupán a győztesek (a kisszínpadok kategóriájában a kassai Szép Szó, illetve a CSEMADOK nagymegyeri helyi szervezetének és a városi művelődési otthon közös csoportjának színjátszói) és a dobogós helyezéseket elért csoportok tudnak (ebben az esztendőben a Komáromi Szakszervezetek Háza Petőfi Irodalmi Színpada s a CSEMADOK ipolysági helyi szervezetének és a magyar tanítási nyelvű gimnázium József Attila Irodalmi Színpada, illetve a CSEMADOK muzslai helyi szervezetének színjátszói és a kassai Pinceszínpad); de ez mit sem von le annak az igénynek jogosságából, hogy mindez egy országos szemlén már számonkérhető szempontnak számít. Jó lenne ezért, ha a jövőben a szervezők, rendezők és a népművelési dolgozók köréből is mind többen lennének ott ezeken az értékeléseken, hogy az itt hallottakkal és tapasztaltakkal tarsolyukban tudjanak hozzálátni amatőr színjátszásunk rugalmasabb és elmélyültebb irányításához. Hogy miért van erre szükség, aligha szorul bővebb magyarázatra. A huszadik Jókai-napok tapasztalatai ismét bebizonyították, hogy okvetlenül szükség van az amatőr mozgalomban munkálkodó erők rendszeres összemérésére, a megfelelően előkészített s nemes programmal meghirdetett járási, kerületi és országos fesztiválokra, amelyek nemcsak az együttesek képességeire vagy törekvéseikre vonatkozóan adnak objektiv eligazítást, hanem különböző stílusok, gondolatok és művészi szemléletmódok szembesítésére szintén nagyszerű módot nyújthatnak. Indokoltnak érzem beszélni erről, mert az idei seregszemlén színpadra lépett együtteseknél nem egy esetben problémaként merült föl a megfelelő darabválasztás igénye, sűrűn tapasztalhattunk szinésztechnikai, rendezői vagy szcénográfiai fogyatékosságokat. Elsősorban egy-két kisszinpadi összeállításban fordult elő, hogy a pozitív szándékot nem követte megfelelő szintű megvalósítás; nem minden csoport munkájában sikerült kifejezően, lényegre törő és letisztult formában szerves egésszé ötvözni a különböző útkereső jellegű művészi törekvéseket. A koráb-6
