A Hét 1983/1 (28. évfolyam, 1-26. szám)
1983-06-17 / 25. szám
KAREL HOUBA 25. Leginkább azon ütköztem meg, hogy durván eltorzította vagy egyszerűen mellőzte a társadalmi és politikai tényezőket, amelyek a cseh avantgarde valódi gyökerei voltak, és amelyekről ez a művészet a maga módján véleményt mondott. Struna a külföldi hatásokat boncolgatta, főként a francia művészet első világháború előtti és utáni hatását, aztán nagy ívben máris a jelenhez kanyarodott, s az ö felfogásában a jelen művészete nem volt egyéb az absztrakció és a szürrealizmus kései és kétes értékű feléledésénél. Fülemben a főnökön szavai visszhangzottak: szenteljen megkülönböztetett figyelmet ennek a könyvnek, más szóval: fontos, hogy megdicsérje — csakhogy az én véleményem pont az ellenkező volt. Dilettáns munka, amelyet kapkodva vetettek papírra és elhamarkodottan adtak ki, igaz, szép kivitelben. Megírtam az ismertetés első változatát, és jóllehet enyhe kifejezéseket, kitérő fordulatokat használtam, mégis elszömyedtem, amikor az egészet végigolvastam. Mit tegyek? Vagy visszaadom a könyvet a főszerkesztőnek azzal, hogy nem írok róla és keresek valami kibúvót, bár ez nem lesz könnyű feladat, vagy pedig kerek perec megírom a véleményemet, amelyet értelmem és lelkiismeretem diktál. Az is megfordult a fejemben, hogy tanácsot kérek Abrahám doktortól, ö kitűnő szakember, művelt, körültekintő, tapasztalt, hátha tud valami közelebbit Arnold Strunáról. De ha tudna is, minek? Annyira már ismertem Abrahámot, hogy elképzeljem: óva int majd, nehogy megégessem az ujjam, én pedig kereken visszautasítom jóakaraté tanácsát. Hogyhogy ne égessem meg az ujjam? Ha a munkás selejtet termel, ha az orvos rossz diagnózist állapít meg, ha a színész elrontja az előadást, akkor megfelelő bírálatban részesül a munkájuk, és nemcsak az övék. Szerencsére mindig akad egy megszállott, akit nem érdekel, megégeti-e az ujját, hanem olyasvalami, ami az ujjánál fontosabb. Tehát ha elfogadtam a megbízást, s vállaltam, hogy írok Struna könyvéről, akkor csakis az lehet a kötelességem, hogy megírjam róla az igazat, természetesen a magam igazát, hadd szembesüljön mások véleményével. A cikk háromoldalas lett. Első osztályú temetés. Egyáltalán nem örültem neki, szívesebben írtam volna, hogy jól sikerült, hasznos könyvet olvastam. A három gépelt lapot másnap leadtam a mindig szenvtelen és megközelíthetetlen titkárnőnek, Vydra ugyanis értekezletet tartott, nem fogadhatott személyesen. Ebéd után benézett hozzám Zoubek, hogy elfogyassza az elmaradhatatlan feketét, amelyre talán a világ végéig érvényes bérlete volt. — Mondja, mit szokott esténként csinálni? — kérdezte, ezúttal mellőzve a ravasz szemhunyorítást. — Csak nem akar randevúra invitálni? — Nem is lenne rossz — vigyorodott el —, de azért ne féljen, én pólyás koromtól realista vagyok, kizárólag a földön járok. Valami mást akarok kérdezni. Maga fiatal, képzettsége van, egyedül él, nincs kedve esti képzőművészeti tanfolyamot vezetni? Fiataloknak beszélne a művészetről, itt-ott magam is meghallgatnám, az embernek mindig akad pótolnivalója, hézagosak az ismereteink... — És melyik iskolában, Zoubek úr? — Mondjuk abban, amelyik az albérletéhez a legközelebb esik. Ismerős vagyok ott, és azt hiszem, nagyon örülnének magának. Ó, az én szerencsétlen sorsú könyvem, gondoltam szánakozva, most megint elhalasztóm a megírását, hiszen ahogy magamat ismertem, máris biztos voltam abban, hogy engedek a csábításnak, és Zoubek ajánlatára igent mondok. — Nincs ugyan fölösleges szabad időm, hiába gondolja maga az ellenkezőjét, de azért... — Tudtam, hogy nem utasít el. — Ne lódítson, Zoubek úr... — De bizony így van, ismerem én valamennyire az embereimet! Keresse csak meg az igazgatónőt, adja át az üdvözletemet, és mondja meg, hogy én küldtem. Egyébként nagyon rendes asszonyság. Az igazgatónő azok közé az emberek közé tartozott, akik már az első pillanatban rokonszenvet és bizalmat keltenek maguk iránt. Az iskola folyosóján kellemes festék- és terpentinszag fogadott, az igazgatónő irodája pedig valóságos műterem volt, itt festett, mert — beszélgetés közben ezt is elmondta — férjével és két gyermekével egyszobás lakásban szorongtak, ahova már egy macska sem férne be rajtuk kívül, hát még a festöállvány és a többi kacat... A kerületen szerencsére megértöek voltak, elnézték, hogy a dolgozószobáját műteremmé alakította át. Hamar megegyeztünk. Május elsején két tanfolyam indul, heti egy-egy alkalommal. Az egyik tanfolyam a cseh festészettel és szobrászattal foglalkozik: Aleš, Mánes, F’urkyné, Myslbek, Štursa művészetével, a másik pedig a két világháború közötti modem cseh művészettel. Az órabeosztást magam döntöm el. Hazafelé menet lélekben áldottam Zoubeket azért az ötletért, és már most türelmetlenül vártam az első előadást. Örültem, hogy újra elövehetem azokat a könyeket, amelyek a diploma átvétele óta a polcon porosodtak, hogy fölidézhetem művészetünk történetének nagyszerű és mozgalmas szakaszait, s hogy újra részletesen foglalkozhatom az előadásokban szereplő művészek életútjával. — Lánská elvtársnő? A szerkesztőségi titkárnő hangját nem lehetett összetéveszteni. — Igen, én vagyok az. — Várja meg, kérem, a szerkesztő bizottsági ülés végét, a főszerkesztő elvtárs feltétlenül beszélni akar magával. — Rendben van, várok — mondtam, és máris erősebben vert a szívem. — Nem tudja véletlenül, mit akar tőlem? — kérdeztem gyorsan és naivan. — Sajnos nem. Dehogynem tudod, gondoltam, amikor a titkárnő letette a kagylót, én viszont még egy darabig görcsösen szorongattam. Ideges lettem. Meg kell kérdeznem Zoubeket, villant az eszembe, ö mindig jól értesült. Tárcsáztam, a telefon hosszan kicsengett, de nem vette föl senki. Szerkesztő bizottsági ülés, akkor talán Viktor is itt van. Régóta nem találkoztunk, most végre együtt vacsorázhatnánk valahol. Az ablaknál álltam, az alkonyba hajló késő áprilisi nap már nem tűzött, felhős volt az ég, s én azon törtem a fejem, vajon a főszerkesztő miért akar engem olyan sürgősen látni. Ismét csengett a telefon: Vydra elvtárs vár. Lementem a lépcsőn, az ajtó nyitva volt, a titkárnő elébem jött, és a tanácsterem ajtajára mutatott. — Várjon — sziszegte —, megnézem, végeztek-e már. Bedugta a fejét az ajtónyíláson, aztán hátranézett, és intett, hogy bemehetek. A tanácsteremben vágni lehetett a füstöt, a karosszékeket szanaszét húzgálták, az asztalfőn Vydra ült, tőle jobbra és balra a szerkesztő bizottság tagjai, köztük Viktor is. Elmosolyodtam, amikor rám pillantott, de ő nem mosolygott vissza, csak alig észreve-10
