A Hét 1983/1 (28. évfolyam, 1-26. szám)
1983-06-03 / 23. szám
Csak egy percre... VARGA LAJOS, a Ma dách Könyv- és Lapki adó Vállalat képszer kesztöje Ipolybalogon (Ipeľský Balog) szüle tett, Ipolyságon (Šahy) érettségizett, a hatva nas évek derekán pe dig az eperjesi (Prešov) Šafárik Egyetemen szerzett diplomát. Első munkahelye épp lapunk, a HÉT volt, ahol műszaki szerkesztőként dolgozott. Később szülőfalujában tanított, 1975-től pedig a Madách kiadó műszaki részlegének munkatársa. — Valószínű, olvasóink inkább csak sejtik, mintsem pontosan tudják, hogy mi is a képszerkesztő pontos munkaköre? — Nagyon fontos, hogy az újság, a könyv és a többi nyomtatásban megjelenő kiadvány külalakja minél szebb, minél esztétikusabb legyen. A nyomtatott szó nemcsak a szerző gondolataival hat az emberekre, hanem a megfelelő grafikai elrendezéssel is. Egy-egy kéziratból könyvet varázsolni ezért valóban sokféleképpen lehet. A képszerkesztő feladata megtalálni a legmegfelelőbb formátumot, meghatározni a leendő kiadvány papírjának minőségét és a nyomdai előállítás technikáját, a műszaki szerkesztővel megbeszélni a legmegfelelőbb betűtípust s elkészíteni a könyv grafikai elrendezését. Emellett megfelelő borítólapot és kötéstervet kell rendelni, szükség esetén illusztrátort választani. — Vajon meg tudnád-e mondani: hány könyv műszaki előállításában vettél már részt? — Véletlenül épp a napokban futottam át a nyomdába adott kéziratok jegyzékén, ahol csaknem másfélszáz általam is készített könyvről találtam bejegyzést. Én készítettem például a csehszlovákiai magyar írókat bemutató kiadványok, illetve az első könyvvel jelentkező írók és költők Főnix Füzeteinek sorozattervét. — Neveddel illusztrátorként is találkozni a hazai magyar nyelvű újságokban és könyvekben. .. — Az ilyen megbízások mindig külön örömet jelentenek számomra, mert ily módon én is hozzájárulhatok az író gondolatainak, mondanivalójának minél teljesebb kibontásához. Illusztrátori munkámban fontos alapszabálynak tartom, hogy a szerző által papírra vetett szöveg szolgai „utánzása" helyett önmagámból, saját élményanyagomból adjak valami többletet a műhöz. Természetesen, a gyermekek számára készített illusztrációkban a színeknek is fontos szerepük van. — Rajzaidban, illusztrációdban gyakran fordulnak elő néprajzi motívumok. Vajon miért? — Ebben a tekintetben mindmáig nagy hatással van rám szülövidékem, hiszen az Ipoly mente néprajza manapság is még rendkívül gazdag. Ma is szívesen emlékszem gyermekkoromra, amikor külön csodálattal nézegettem a különböző népi ihletésű korsókat, tányérokat, a manapság már néprajzi ereklyének számító faragott lócákat, guzsalyokat, rokkákat... Valahol itt kell keresni a népművészet iránti vonzalmam gyökereit. Amikor a szlovákiai magyar tájak népköltészetet bemutató Rozmaringkoszorú című kötet készült, lehetőségem nyílt régen dédelgetett tervem megvalósítására: mármint hogy egy kiadványba gyűjtsem a Csallóköztől a Bodrogközig terjedő táj néprajzi motívumait. Az Ákombákom című gyermekkönyvet viszont az akkor nyolcéves fiammal együtt illusztráltuk! (mik-) • Az iszákosságon még innen, de a józanságon túl, élt egymás tőszomszédságában két vócimbora. Az egyszerűség érdekében nevezzük őket: Péternek és Pálnak! Egyszer — pálinkafőzés idején — Péterék egy literesnél is nagyobb szilvapálinkával telt palackot kaptak ajándékba Jánostól, Péter alvégen lakó testvérbátyjától. A jófajta folyadék olyan magát-kelletően mosolygott a fehér üvegen keresztül, hogy Péternek már a puszta látványától is a nyála csordult, de felesége, Örzse asszony „kedvesen" megjegyezte: — Erre aztán fenheted a részeges torkodat, mert most itt a szemed előtt beteszem a stafírungos szekrényembe és lelakatolom! Majd a disznóöléskor kinyitjuk. Legalább télvíz idején nem kell költekeznünk, akkor úgyis gyérebben folydogál befele a haszon! És amint mondta, úgy is cselekedett A szekrényt lelakatolta és a kulcsot elrejtette. Ez az óvintézkedés csütörtökön történt épp idejekorán, mert Örzse asszonynak pénteken a szomszéd-falusi testvérhúgához kellett mennie, akinek édeslánya vasárnap esküszik örök hűséget a falu egyetlen borbélyának. Majd vasárnap délelőtt Péter is „átballag" autóbuszszal a lakodalomba. Addig nyugodtan teheti ki-ki a saját dolgát Hacsak valami közbe nem jön!... — Nincs valami tütü ? — sustorgott át másnap délben a szomszédból Pali cimbora és jobb kezével ivást utánzó mozdulatokat végzett. — Van is, meg nincs is!... — dünnyögte Péter. — No, ez már a semminél többet ér... — szellemeskedett Pali — Aztán hány lakat alatt van ? — forrósodott át a hangja. — A lakat csak egy, de rossz helyen lóg — bökött a stafírungos felé Péter. — Nincs kedvem a váláshoz! Mert azért az asszonyt is szeretem! — Helyeees! — intett Pali, jelezvén, hogy meglelte a dolog nyitját — A lakat marad, sőt az asszony is marad!... De a pálinka, ha itt 'apui a szekrényben, akkor annak hétrossz!. .. Amire a sorsdöntő szöveget befejezte, már a helyéből kibillentett szekrény hátulsó borítólapját nézegette... — Megvan! — rikkantotta el magát — A borítólap középső deszkája apró szegecskékkel van odaeszkábálva! Tudod, mit jelent ez?! — hajolt Péter orra elé. Péter se volt éppenséggel betegesen lassú felfogású, hát hamarosan kitalálta. így aztán, összhangba került szándékkal a szekrény hátuljának közép-deszkáját boszorkányos • A madi bicskát Csallóköz-szerte jól ismerik. Hírnevének titka a letűnt századokba. Mátyás király uralkodásának korába vezethető vissza. Abban az időben. Mad határában volt egy terebélyes, dús koronájú fa, amelyet Örfának neveztek. Ennek a fának az árnyékában gyakran pihent meg a Csallóköz erdős, lankás vidékein szívesen vadászgató Mátyás király és kísérete. Történt egyszer, hogy amikor a király és emberei éppen az Őrfa alatt falatoztak, nem messze tőlük egy csodaszép szarvas dámvad vetette fel a fejét. Nosza, lóra kapott a sereg, üldözni kezdték a ritka, becses állatot. Siettükben piros és zöld nyelű bicskáikat is szanaszét hagyták. Csak néhány közelebb ülőnek jutott az eszébe, hogy a fa kérgébe vágják őket. Míg a király és kísérete a vadat kergette, két ember — állítólag madi — vetődött a fához. — Ehun la, koma! Ez a fa bicsakot terem! — kiáltott fel az egyikük. „BOSZORKÁNYOK PEDIG VANNAK!" ügyességgel leemelték. És ezzel megnyílt számukra a menyország... Elsőnek Pali koma kapta kézbe a fiaskót és szakértő mozdulattal fejmagasságnyira tartva „megrázintotta", Ettől a pálinka felszínén apró gyöngyök képződtek és egy ideig az üveg belső falán körbefutva gyöngykalárisként tartották magukat. — Szép lánca van — sóhajtotta elismerően Pali. — Ötvenhárom fokos biztosan megvan. Pillanatok alatt előkerültek a mindig kéznél levő fé/decis poharak, meg egy kétliteres fonott-üveg. Kóstolóként felhörpintettek egyegy kupicával, és a furfangosan megszerzett zsákmány átvándorolt a kisdemizsonba. Az üres palackot hideg vízzel kiöblítették és viszszatették a szekrénybe, pontosan az iménti rejtekhelyére. A parafadugót melléje, Örzse asszony egyik összehajtogatott alsószoknyájára helyezték. Majd a leemelt deszkából kiálló szegecskék szépen odaigazuttak az ideiglenesen elhagyott lyukacskákhoz és ezzel az előkészítő művelet be is fejeződött. — Látjátok ezt a szerencsétlent?! — sajnálkozott dicsekedve Örzse asszony vasárnap, amikor Péter megérkezett a lakodalmas házhoz. — Csak két nap nem adtam neki frissenfőttet, máris hogyan kifakult! Megtörtént a lakodalom, elmúlt az ősz is... Zimankós januárral köszöntött be az új esztendő. Péter gazdáék disznóöléshez készülődtek ... A vágást megelőző napon, amikor a sógor- és komaasszonyok fokhagymát tisztítottak, Örzse asszonynak eszébe jutott a szilvapálinka. Ravaszkásan körbe kacsingatott a hölgykoszorún és eltűnt az elsőházban, ahol a stafírungos szekrénye volt. Az egyenjogúság jussán asszonybarátnőit akarta meglepni egy gyüszűnyi sziNóriummal... Edzett természetének köszönhette, hogy nem vált sóbálvánnyá, amikor az üres palackot megpillantotta. Ahogy a döbbenet okozta bénultsága felengedett, elkezdett óbégatni: — Jaj, jaj. kamcsatkai szüzmáriám! Ezt mind én csináltam! Mert ez a drága itóka a meleg ruhák között fölmelegedett, a dugót kilőtte és elpárolgott. Másként nem is lehetett!. .. Más gondolat meg se fordult a fejében ... — Most már csak egy a fontos! Megmenteni a becsületet és Péter haragját elhárítani!. .. A MADI BICSKA — Az ám! Van, amelyik már meg is érett — tódította csodálkozva a másik, s felemelt egy szép piros nyelű bicskát. A két atyafi nem sokat teketóriázott, villámgyorsan öszszekapkodták a késeket, amennyit csak találtak, s indultak vissza a faluba megvinni a hirt a bicsaktermö ritka fáról. Közben telt-múlt az idő. A madiak sűrűn ki-kijárogattak megnézni a fát, hogy nem dézsmálják-e a termését. Hát nem is dézsmálták, mert a fa bizony nem érlelt többé egy fia gyümölcsöt sem. A sok hiábavaló várakozástól végül is dühbe gurultak a madiak. Kegyetlen bosszút forraltak a fa ellen ... Mátyás király, amikor újra ott vadászott Mad határában, hiába kereste kedvenc fáját, csak a hűlt helyét találta. Engesztelhetetlensége jeléül felé se nézett többé a vidéknek. Ám a kárvallottak nem érték be azzal. Negyed óra sem telt el, és Örzse asszony az aNégi Jani sógornál termett. Elmondta a történteket és szipákolva kérte a sógor segítségét — Ha a fél disznót kéred is érte csak töltsd meg a palackot — esedezett kétségbeesetten. Jani sógor nyugalomra intette őt és okoskodás helyett teletö/tötte a fiaskót. Neki se sok maradt de szív és lélek ember lévén, nem tudott „nem"-et mondani. Meg okos és következetes is volt, így azt is biztosra vette, hogy az egész kalamajkát az ő Péter öccse okozta! Másnap reggel Péter a lelkiismeretfurdalástól émelygő gyomorral ébredt. A három szomszéd, meg a böllér már a levágásra szánt hízó óla előtt sündörgött. Péter úgy érezte, hogy a gyalázattól perceken belül rároggyan az óltető. Pali szomszéd tekintetét kereste, de az olyan ügyesen forgolódott, hogy minduntalan a hátát mutatta Péternek. Sőt, a „kibicek" cinikus közömbösségével a konyha felé forduNa elrikkantotta magát: — Hé, Örzse! Búcsúztatónak meg kéne szagoltatni a hízóval valami jóféle nyakolajat!. .. — Viszem már, viszem — kiáltotta Örzse frissen, vidáman — csak a pohárkákat szedem össze. — S már penderült is ki az ajtón. Egyik kezében úri módi szerint tálcára kispoharak, a másik kezében teli palackban sziNapálinka. Az egész cók-mókot az udvaron lévő asztal sarkára helyezte. Egy pillanatra megállt és csípőre rakott kézzel ráripakodott Főtérré: — No, ne bámészkodj, édes urám! Tölts az embereknek, mert máma még egyéb dolog is vár rád!... Pali koma úgy látta, hogy míg a poharak megtelnek, Péternek meg-megremeg a keze, s amikor az egyik pohárkát felemelte, mintha maga is megborzongott volna. — fee/... — nyögtek fel mindketten egyszerre, amint az italba belekóstoltak! Csodálkozva egymásra bámultak, mivelhogy ez ugyanaz a minőségű anyag volt mint amilyent ők annak idején benyakaltak. Képzelőerejük teljesen csődöt mondott! A történtekre semmilyen magyarázatot nem találtak!. .. Állítólag este, a disznótor utáni dőzsben Pali szomszéd olyanokat motyogott, hogy: — Nekem aztán beszélhetnek, mert boszorkányok pedig vannak!... De nem ügyelt rá senki, mivelhogy nem először került erősen ittas állapotba. KOVÁCS JÓZSEF hogy kivágták a fát. A talált falatozókések mintájára maguk kezdtek el bicsakokat készíteni. Nyelüket az eredetihez híven pirosra és zöldre festették. Eddig a történelmi viharok sodrában megmaradt monda. Hogy mennyi igaz belőle, azt ötszáz év után nagyon nehéz kinyomozni. A bicsakkészités titka azonban azóta is elvenen él a madiak között. Apáról fiúra maradt ez a nem mindennapi tudomány, amely az'évszázadok során úgyszólván semmit sem vesztett eredetiségéből. Csupán a bicsakok kivitelezésében emelkedtek művészi szintre. Ezt bizonyítják a napjainkban is készült példányok, amelyek fél centitől akár fél méter nagyságúak is lehetnek. A kisebbek mint miniatűr dísztárgyak báli kitűzőként szolgálnak. A nagyobbak is sok ember érdeklődését felkeltik. Kár, hogy az illetékesek még nem figyeltek fel eléggé erre a ritkaságszámba menő, múltból ránk maradt kedves hagyományra. NÉMETH MÁRTA 22
