A Hét 1983/1 (28. évfolyam, 1-26. szám)
1983-06-03 / 23. szám
CSEREPEK MEGY A GYŰRŰ VÁNDORÚTRA Nem hiszem, hogy felnőtt ember számára lehet megnyugtatóbb dolog annál, mint amikor önfeledten játékba merült gyermekeket láthat maga körül. A gyermek és a játék — egymástól elválaszthatatlan fogalmak, s igaza van Kodály Zoltánnak, amikor azt írja: „Aki nem szereti a magyar népet, leghamarabb a gyermekeken át fogja megszeretni, amint e játékok varázslatos kaleidoszkópjából felé sugárzó, s a pajkos hetykeségtől gyengéd ellágyulásig váltakozó száz arcát figyeli és megismeri. Ezért a nevelő nem mehet el e játékok beható ismerete nélkül. Szomorú gyermekkora nyomait holtáig viseli, aki úgy nőtt föl, hogy nem volt része bennük. Annak nincs sürgősebb teendője, mint utólag megtanulni, beleélni magát, mert enélkül nem férkőzik a gyermek leikéhez". Bizonyára ezek a kodályi sorok is ott lebeghettek Gágyor József tallósi iskolaigazgató lelki szemei előtt, amikor 1967-ben megkezdte a mátyusföldi gyermekjátékok rendszeres gyűjtését és feldolgozását. A maga nemében példa nélkül álló vállalkozás az övé, hiszen távol a néprajzkutatás műhelyeitől, szerény szakmai tudással felvértezve vágott bele ebbe az óriási, s tucatnyi emberből álló kutatócsoportnak is dicsőségére váló munkába, menet közben sajátítván el mindazokat az ismereteket, amelyeknek köszönhetően tíz esztendő alatt összeállhatott az egyik legjelentősebb csehszlovákiai magyar tudományos könyv anyaga. Noha nem vagyok néprajzi szakember, azt hiszem a szakma képviselőinek nevében is kijelenthetem, hogy a Megy a gyűrű vándorútra figyelemre méltó, rangos szakmunka és a magyar néprajztudomány nagy nyeresége. Akadhatnak persze ebben a terjedelmét (864 oldal) tekintve is tiszteletet parancsoló alkotásban pontatlanságok, esetleg kifogásolható dolgok, de mindezekért, azt hiszem, bőségesen kárpótol bennünket az a csodálatos gazdagság és varázslatos báj, amely a két kötet lapozgatása közben elénk tárul. Az ember önkéntelenül is a saját gyermekkorára gondol, felidézi a maga játékait, s szinte ujjong, amikor Gágyor József gyűjteményében olyanra bukkan, amelyet annak idején maga is játszott. Megható ez a találkozás, bár egy kissé szivszorító is, hiszen a könyörtelenül múló időre figyelmeztet. Nem szeretném heroizálni Gágyor József munkáját, de azt hiszem nem lehet szó nélkül hagyni azt a rengeteg energiát, időt, lelkesedést és önfeláldozást, amit ebbe a könyvbe befektetett. Felelős és szakmai szempontból nagyon igényes pedagógusi tevékenysége mellett — lelkűkben megsérült gyermekek vannak a gondjaira bízva — feltételeket kellett teremtenie az alapos gyűjtőmunkához, amelyet a galántai járás falvaiban végzett. Nem számoltam meg, de feltehetően ezernél is többen szerepelnek az adatközlők névjegyzékében, többségük még iskolás korú gyermek volt a gyűjtés idején, s ez azt is bizonyítja, hogy ezek a gyermekjátékok még ma is elevenen élnek, sőt újabbakkal gyarapodnak, olyanokkal is, amelyek már a mai valóságot tükrözik. „Gyűjtőmunkám során szinte minden egyes községben elhangzott pedagógusok szájából az a vélemény — állapítja meg némi keserűséggel az előszóban —, hogy a gyerekek már nem ismerik a népi gyermekjátékokat, vagy csak keveset ismernek közülük. A gyűjtés eredménye azonban ellentmond ennek a — nézetem szerint kissé eltúlzott — véleménynek. Sajnálatos tény, hogy pedagógusaink többsége nem ismeri eléggé a gondjaira bízott gyermekek iskolán kívüli életét, játékigényét és játékkincseit. Védelmükre csupán egyet tudok felhozni: napjaink rohanó életét, túlterheltségüket." Való igaz, hogy még faluhelyen is rendkívüli mértékben felgyorsult az élet ritmusa, s a pedagógusokra munkahelyi teendőik mellett sok egyéb feladat is vár, de talán arra tudnak majd időt szakítani, hogy elolvassák Gágyor József nagyszerű könyvét, s felhasználják azt munkájuk során. Mert véleményem szerint a Megy a gyűrű vándorútra akkor teljesíti maradéktalanul a rendeltetését, ha nemcsak néprajzi szakmunkaként, hanem mindenekelőtt eljátszásra érdemes gyermekjátékok gyűjteményeként forgatjuk, s útmutatásait követve megismertetjük gyermekeinket is a tartalmával. Gyakran tapasztalom magam is, milyen primitív, sokszor már a brutalitás határát súroló „játékokat" eszelnek ki a televízióban látott egyikmásik film „ihletésére" a gyerekek a városi játszótereken, s nyilván azért, mert senki sem akadt a környezetükben, aki egy-egy szép és kedves, valóban lélekemelő gyermekjátékra megtanította volna őket. Úgy gondolom: szülőknek, pedagógusoknak és gyermekeknek együtt kellene olvasniuk ezt a könyvet. Mert ahogy Gágyor József is oly szépen megfogalmazta: „A játék az ifjúkor tündöklő napja, melynek sugarai a felnőtt ember életét is bearanyozzák. Játék nélkül az élet olyan lenne, mint csillag nélkül az égbolt, vagy virág nélkül a rét. A játék a gyermek vágya, hogy már felnőtt legyen, s a felnőtt álma, hogy újra gyermekké váljon (...) A játék a nyelvi folyamatosság láncszeme. A játék az anyanyelv és a hazaszeretet hajszálgyökere." EGY TENGERJÁRÓ MAGYAR KÖLTŐ Szabó László Magyar múlt Dél-Amerikában című — nemrégen megjelent — könyvében azt igyekszik bizonyítani, hogy az első magyar, aki Amerika földjére tette a lábát. Varga János tűzmester, a Magellán-expedíció egyik részvevője volt. Az eseményre valahol a brazil vagy az argentin tengerparton került sor, 1520-ban. A helyszín most nem is annyira érdekes mint inkább az időpont. Eddig ugyanis azt hittük, hogy az első magyar ember 1583-ban járt Amerikában. Most kiderül — feltéve persze, hogy Szabónak igaza van hogy több mint hatvan esztendővel korábban már járt arrafelé egy fajtánkbéli, akinek ráadásul még az a dicsőség is megadatott, hogy egyike lehetett ama keveseknek, akik először és valóban körülhajózták a Földet. (Mint tudjuk: Magellán és legénységének nagy része még az utazás során odaveszett.) Igaz, Európába való visszatérése nem a legfényesebben sikerült: portugál hajón szállították Lisszabonba, ahol — mint a spanyol király szolgálatában álló tisztet —■ börtönbe vetették. Körülbelül ennyit tudott kinyomozni Szabó László, az Argentínában élő újságíró és történész a derék Varga Jánosról. Valószínűleg nem is tudunk meg róla többet, s talán még ez a kevés adat is tévesnek bizonyul utóbb, az viszont minden kétséget kizáróan igaz, hogy pontosan négyszáz évvel ezelőtt járt Amerikában egy magyar, méghozzá írástudó ember, aki — a sors furcsa iróniájaként — az angol Camőes lehetett volna, ha oda nem vész a tengerbe Newfoundland partjainál. (Camőes portugál költő 1572-ben megjelent „Os Lusiadas" c. eposzában emléket állított Vasco da Gama felfedező hajóútjának.) Ezzel a szépreményű fiatalemberrel a magyar irodalomtörténet-irás eleddig nem sokat foglalkozott, jóllehet az első felfigyeltetö tanulmány már közel száz esztendeje megjelent róla. Budai Parmenius István — ezen a néven vált ismertté, bár Klaniczay Tibor szerint feltételezhető, hogy eredetileg nem így hívták — sajnálatos módon még a háromkötetes Magyar Irodalmi Lexikon szerkesztőinek a figyelmét is elkerülte, latinul írt költeményei közül a két legjelentősebbet pedig csak néhány esztendeje fordította le magyarra Weöres Sándor illetve Csorba Győző. Budai Parmenius István életéről, kivált a Magyarországon eltöltött éveiről nagyon keveset tudunk, jószerével csak annyit, amennyit De navigatione című költeményének előszavában önmagáról elmond: „Török hódoltságban és barbárságban, de az örökkévaló Úristen roppant kegyelméből mégis keresztény szülőktől születvén, s egy ideig mellettük is nevelkedvén, miután nagyszerű műveltségű férfiak jóvoltából, akiknek akkortájt a két Pannónia s főleg még szabad részei böviben voltak, tudományok közepette fölcseperedtem: útnak indultam, hogy — honi szokásaink szerint — a keresztény világ akadémiáit látogassam. Vándorlásaim során csaknem három esztendőn át nemcsak a tudomány jónéhány hajlékát, hanem sok bölcsen berendezett államot, több kitűnő szervezetű egyházat is módomban volt megismerni. S utazásom úgy intéztem, hogy a különféle nemzetek szokásainak és városainak tanulmányozásán túl lehetőségem nyíljék kiváló emberek barátságába jutnom, vagy legalább ismeretséget kötnöm velük." Amint látható, hősünk nem különösebben bőbeszédű, még születésének évét sem közölte, így csak feltételezik, hogy valamikor 1555 táján látta meg a napvilágot, s amikor négyszáz esztendeje a szerencsétlenül járt hajó több más utasával együtt őt is elnyelte az óceán, nem lehetett idősebb 28 évesnél. Mindenesetre tény, hogy már hazájában tudós emberek között forgolódott, s Klaniczay Tibor úgy véli, hogy mielőtt megkezdte volna peregrinációját Kolozsvárt tanult, a humanista szellemű unitárius kollégiumban. Élete utolsó éveit Londonban töltötte, de hogy oda miképpen került, még kiváló angol monográfusának, David B. Quinn-nek sem sikerült egyértelműen kiderítenie. Az angol fővárosban remek barátokra tett szert, ezek közül jópárat név szerint is ismerünk, hiszen a kor humanistáinak szokása szerint Budai Parmenius István is névre szólóan ajánlotta költeményeit barátainak, pártfogóinak. A De navigatione c. „epibatikónt" (hajóra szállást ünneplő költeményt) „a híres és nagylelkű Humphrey Gilbert aranysarkantyús lovag" tiszteletére irta, aki 1583-ban expedíciót indított az észak-amerikai partvidék felkutatására és gyarmatosítására. A mű az elhatározást, a vállalkozást köszönti, s még az indulás előtt megjelent nyomtatásban; a szerző ígéretet tesz az előszóban, hogy a visszatérés után megénekli az utazás történetét is, erre viszont — az említett okok miatt — már nem kerülhetett sor, csupán egy rövid prózai beszámolót tudott Newfoundlandből Londonba küldeni, még a hajótörést megelőzően. A személye iránt megnyilvánuló tiszteletnek Budai Parmenius István maga is tudatában volt, s ezt kellőképpen viszonozta is. A már idézett előszóbanegyebek között így vall: „Egyébiránt — semmiképpen sem szeretnék ezzel gyűlöletet szítani, de rosszindulat nélkül el sem hallgathatom —: egyetlen más hely, más nép, más állam sem nyerte meg úgy tetszésemet, mint a te brit honod, bármilyen vonatkozásban hányom-vetem is meg a dolgot. Hozzájárult ehhez, hogy összes polgártársaid, akikkel bármely módon találkoztam, várakozásomon túl oly nagy emberséggel fogadtak, hogy az angolok roppant barátságossága (ne tűnjék kegyeletsértésnek!) már-már kioltotta bennem a vágyakozást a két Pannónia és Buda iránt, noha ott a hazám." Milyen kár, hogy oly fiatalon kellett elpusztulnia. LACZA TIHAMÉR Nagy József rajza 15
