A Hét 1983/1 (28. évfolyam, 1-26. szám)
1983-06-03 / 23. szám
A MÁSNAPOS VÁROS (Vajkai Miklós elbeszélései) Vajkai Miklós pályafutása, úgy érzem, az irodalom, a szép szó vonzóerejének, hatalmának egyik meggyőző bizonyítéka. Igazi írói pályája ugyan csak most kiadott bemutatkozó kötetével nyílik meg. ám mint ő maga mondja, nyaktörő kitérőkön keresztül jutott el eddig az elbeszélésgyűjteményéig. Mélyről indult, olyan mélyről, mint kevesen; s kevesen küzdöttek le annyi hátrányt és akadályt, mint ő, hogy eljussanak az irodalomba. Mélység és magasság, ellentétes végletek és egymást tagadó lehetőségek egyszerre, egymás mellett vannak jelen Vajkai elbeszéléseiben is; együttesen alkotják írói világát Egyidőben és egyazon helyen, sőt ugyanabban az emberben, novellahősben élnek a százados hagyományok erejével parancsoló közösségi, falusi és családi szokások, valamint a bezártság, a lekötöttség érzése, a kitörés vágya. A falusin kívül még több más színhelyet, életmódot említhetnénk: Vajkai ismeri és megjeleníti a vidék és a város, a családok és az otthontalanok, a kétkezi munkások és az írók, művészek életét, világát. Az élet e világokban alig elviselhető, annyi feszültséggel terhes, viszont kilépni belőlük lehetetlen. Legnyíltabban, a példázat tömörségével és erejével egy három és fél oldalas novellájában írja ezt meg Vajkai. A címe: Az az apró kis ember. Hőse, a beszélő a sűrített légkörű, végül abszurdba átcsapó történet végén ráeszmél, hogy ő maga az az ember, akit látni sem bírt a munkahelyén, akit üldözött és akitől valójában félt. Ettől a fölismeréstől azonban a helyzet a hős élete nem változik meg, a kis embert továbbra is és most már véglegesen el kell viselnie, igaz, fokozott gyötrelmek árán. A fordulatok nem valódi fordulatok Vajkai novelláiban, a változások csak látszólagosak. A különböző világok, vagy pedig a tények és az eszmények között állandósuló feszültség nem vezet el robbanáshoz, összecsapáshoz; a novellák nem haladnak tetőpont, konfliktus vagy csattanó felé, amint azt a legtöbb klasszikus író műveiben tapasztalhatjuk. Ha pedig nincs összecsapás, nem lehet lezárás sem, nem születhet döntés, ilyen vagy olyan megoldás sem. ' Éppen ezért érezzük Vajkai novelláinak világát mítoszi világnak. A mítoszokban sincsen valóságos fejlődés, a mitikus hősök változhatatlan helyzetekben, örökös szerepekben lettek halhatatlanokká. Sokszor egy-egy tett egy-egy gesztus alanyaiként egy-egy örökre félbemaradt, s így időtlenné vált cselekvés vagy mozdulat közben tudjuk csak látni, elképzelni őket (gondoljunk például Ikaroszra vagy Prométheuszra!). Vajkai írásai sem a reális, a valóságos időben játszódnak, hanem az emlékezet ködébe vesző régmúltban, az örökkévalónak érzett gyermekkorban és a letűnt falusi világban, illetőleg az időn kívüli dimenziókban: a mese világában vagy fantasztikus környezetben. Látszólag külsőleges jegyei is vannak a pályáját nagyon is ígéretesen kezdő fiatal prózaíró mítoszokkal rokon világlátásának. Néhány novellájában, különösen az újabb keletűekben, amelyek kötetének nagyjából a második felét teszik ki, valóságos írói mitológiát teremt az ismétlődő helyszínek, a föl-fölbukkanó szereplők és egyéb motívumok, például a képzelt városnevek révén. Mindezek az elemek valójában az időtlenítést szolgálják. Egy idő nélküli világban pedig minden, de minden egyszer s mindenkorra adott: a helyszín, a helyzet, az emberek, a lehetőségek, a magatartás, a sors. Vannak ugyan történések, események — néha nyersek, erőszakosak is —, ám ezek csöppet sem meglepőek. Az első sortól kezdve jelen vannak az illető írás atmoszférájában, szinte előre tudunk róla, s arról is, hogy bekövetkeztükkel mi sem változik. Korábban is és későbben is megtörténhetnének. A csavargó megjön, majd továbbáll, Zimmermann Adolf céltalanul bolyong egy ismeretlen rendeltetésű labirintusban, Wohl életében ismétlődnek a dolgok. Mitológiáról beszéltünk, ám ezek a novellák nem hősmesék. Vajkai irodalmi hősei egyáltalán nem héroszok. Ikarosznak és Prométheusznak éppenséggel ellentípusai ebben a tekintetben. Ez a mitológia nem cselekvésmintákat és példaképeket mutat fel. hanem közérzetet és a közérzeten keresztül egy olyan világot. amelyben minden cselekvés, minden tett belemosódik az Állapotba. Az állapot pedig időtlen, mert mozdulatlan. írásainak világát Vajkai nem utolsósorban azzal teremti meg, azzal képes hitelesíttetni, hogy alakjaiban — az egyedi jellemzés és jellemfejlődés rovására, azokat lényegében mellőzve — mindig életeket, sorsokat sűrít. Van, ahol egyes embertípusokét, másutt kisebb-nagyobb közösségekét: csoportok, osztályok, nemzetek tagjainak sorsát S ez valamennyiszer az egész emberiség sorsát, az emberi sorsot is jelenti. Az általánosítás igénye nyilvánul tehát meg a sűrítésben. S ezzel eljutottunk Vajkai novelláinak további fontos jellemzőjéhez, amely szintén utal a mítoszokra: a jelképiséghez. Az ókori mítoszok hősei jelképpé emelkedtek az idők folyamán; és ugyancsak szimbólumként fogható föl Vajkai legtöbb írásának a cselekménye, hőseinek sorsa. Sőt az olyan elbeszélések, mint például Átérti. Az időtlenség királynője vagy A Vár, nem csupán szimbolikusnak, azaz jelképinek, hanem parabolikusnak, azaz példázatosnak is nevezhetők. Azzá teszi őket egyidejű konkrétságuk és elvontságuk, a történetek tömör, lakonikus képlete, amely az olvasói értelmezés gazdag lehetőségeit kínálja. Ez pedig nem csupán a mitológiával, hanem a modern magyar és külföldi, különösen latin-amerikai irodalom olyan nagy hatású egyéniségeivel is rokonítja az író Vajkait, mint Krúdy, Tamási, Déry vagy Mándy, illetve Borges, Garda Márquez vagy Cortazár. Akárcsak az említett írók többségének műveiben — de mondhatnánk azt is, hogy a mai világirodalom egyik fő vonulatában —, Vajkai prózájában is megnövekedett szerepet játszik az atmoszférateremtés, illetve annak eszközei: a stílus, a nyelv. Ez az eltolódás általában a hagyományos széppróza pilléreinek, a cselekménynek és a jellemábrázolásnak a hátterébe szorulásával párhuzamos; Vajkai esetében pedig különösen jelentős, hiszen írásaiban az atmoszféra maga az ábrázolt közérzet. A közérzet függetlenedik a hősöktől és áthatja az elbeszélések egészét, mivel hordozója személyek és sorsok helyett maga a nyelv. A nyelv, a szöveg fokozott kifejező funkciója, az olvasó figyelmét „önmagára felhívó" jellege — mint Jakobsontól tudjuk — a költőiség egyik lényegi sajátossága, a prózában csakúgy, mint a versben. Ez a magyarázata a Vajkai-elbeszélések erősen ható h'raiságának, amelynek összetevői (a hangulatiság, a cselekménytelenség, az időtlenség, a jelképiség, a példázatosság, valamint a jellemek és a lélektaniság hiánya) együttesen — és törvényszerűen — még inkább kiemelik a nyelv szerepét A tartalmi ellentétezettséghez, sokrétűséghez tehát a megformálás sokoldalúsága járul a kötetben. Hiszen nemcsak a mítoszok és a modern próza eszközeit kölcsönözte és alakította át a maga céljaira Vajkai, hanem a népköltészet, pontosabban a magyar népmese, és részben a ballada formanyelvét is. Számos írásának világképe, kerete, sok-sok fordulata ered onnan, továbbá előadásának stilizáltsága, aforisztikus tömörsége és sűrítettsége, kihagyásossága is ezekből az ősi műfajokból merít Hármas forrás táplálja ilyenformán Vajkai kötetének legjobb, szintetizáló írásait, például A harmadik kakasszó után. Az autóbusz útja, Az idő fáján csilingelő zöldecske levelek, A kóválygó, A másnapos város vagy A novella tartalma címűeket: a mítoszok, a modern próza és a legősibb nemzeti hagyomány, a folklór hármas forrása. A kötet olvasója természetesen az eredményt érzékeli: a szuggesztív írói látomásként ható elbeszélések légkörét, hangulatát, különös és lendületes stílusát, expresszív és költői nyelvét és a részletek szépségét, még ha az összefüggés itt-ott nehezen megfogható is. Más szóval azt. hogy Vajkai képes átlényegíteni nyersanyagát egynemű, eredeti és hiteles látásmódú és hangvételű irodalommá. Ez pedig nem csekély eredmény egy fiatal író bemutatkozó kötetében. BALIA KÁLMÁN KRÚDY GYULA NYOMÁBAN NÓGRÁDBAN Krúdy Gyulát Nógrádhoz, nevezetesen Szécsénykovácsihoz a család, a rokonság és néhány művének alakja fűzi (pl. A Krúdy Kálmán bácsi viselt dolgai. Az álmok hőse, A vadkerti hősnő. Urak, betyárok, cigányok stb.) A Krúdyak ősi fészke Zólyom volt. A család egyik ága a XVIII. század közepén költözött Nógrádba. Szécsénykovácsi (Kováčovce) a kanyargó Ipoly mentén fekszik. Tavaszi áradások idején még ma is „tenger" veszi körűi, csak északi irányból nyúlik be egy keskeny földnyelv, amelyen megközelíthető. Az írót gyermekkorában többször elhozták látogatóba a rokonokhoz. A táj megkapó szépségét később így örökítette meg egyik elbeszélésében: „Azon a réten kergettem én is a lepkét és a labdát, s ma úgy látom, hogy szebb rét talán nincsen is az egész világon. Az Ipoly mentén terül el a lapos partok között és szelíden, lágyan szalad tovább a lehajtó füzek és tömpe bokrok között, mint a nótaszó ... és szebb halmok kéklenek és beszédes nyárfák simogatják karcsú derekukat a szélben, ami e szép világ fölött elsuhan." Az író dédnagyapja, Krúdy János és felesége, Virág Terézia hat gyermeket neveltek a szegény jobbágyfaluban álló kisnemesi kúriában: Gyulát (az író nagyapját), Kálmánt (az irodalmi hőssé lett betyárt) és négy leánygyermeket: Máriát, Ilonát, Izabellát, Amáliát. A Krúdy család nógrádi ágának történetével legutóbb dr. Praznovszky Mihály, a szécsényi Kubinyi Ferenc Múzeum igazgatója foglalkozott (Nógrád megyei Múzeumok Évkönyve, 1978). A család tevékeny szerepet játszott a megye közéletében. Krúdy János vámagy volt a megyében. Noha ez a hivatal a megyei ranglétra alsó fokát jelentette csupán, mégis bizonyos tekintélyt és jövedelmet biztosított viselőjének. A vámagy feladata volt a vármegyeháza gazdasági ügyeit intézni, a hajdúk felszerelésének beszerzése, a megyei rabdolgoztató intézet ügyeivel való törődés (pl. vászonvásárlás a rabok részére, élelmiszer szerzése). A vámagyságnak tizennégy év után 1846-ban szakadt vége, ezután csupán a címet jelentő táblabírói tisztséget töltötte be. Több beadványban kérte a megyét, hogy fiai iskoláztatásához járuljon hozzá. Gyula ebből eredően került Nagyváradra a nevelőintézetbe. Kálmán azonban az ideges, pereskedő hazai környezetben „vadon" nevelkedik. Csoda-e, ha az ő nevével jegyzőkönyvekben, kisebb-nagyobb kihágásnál, botránynál találkozunk először? Krúdy Kálmán alakja ma már csak az irodalomban él. Szécsénykovácsi mai lakói, a legidősebbek sem emlékeznek rá, kalandjaira, betyárkodására. A családból a két fiú, Kálmán és bátyja, Gyula, az író nagyapja vett részt az 1848 — 49-es szabadságharcban. Gyula önként jelentkezett katonának, s vitézi tetteinek következtében szépen emelkedett a katonai ranglétrán. Komárom várában nevezték ki századossá, ahol hősiesen védte a várat mindvégig, s azt ö is védlevéllel hagyta el annak feladása után. Élete alkonyán a fővárosi Honvéd Menház parancsnoka volt. Az író nagyapjának köszönheti a 48-as eszmékhez való kötődést, amelyek oly sajátosan jelennek meg műveiben. Kálmán a szabadságharc bukása után tett szert hírnévre. Azok közé tartozott, akik nem tették le a fegyvert, hanem gerillaként tovább harcoltak. Kálmán soha nem bántotta a szegényeket, de gyűlölte és kifosztotta a nemeseket, akik nem a nemzeti ügyet szolgálták. Esztendőkig állandó gondot jelentett és feladatot adott a hajdúknak. Többször elfogták, de mindig megszökött. Míg aztán 1861 -ben egy golyó szökés közben kioltotta életét. Krúdy Kálmán Krúdy Gyula műveiben rokonszenves hős, aki a nemzeti eszmékért nemcsak lelkesedik, hanem kockázatot is vállal, tenni is kész. Ha bujdosni kényszerül sem megy külföldre, hiszen itthon „minden domb, minden erdő és erdei út ismerős". Szécsénykovácsi temetője domboldalon fekszik. A temető felső részén 1980-ban tereprendezést hajtottak végre. Ennek során megsemmisült a Krúdyak kriptája is. Véletlen szerencse folytán az elmozdított sírkő csonkán bár, de megmaradt. Az író dédszüleinek síremléke majd három évig hevert méltatlanul elfeledve a kovácsi domboldalon. Körbenőtte a fű, takarta az avar. Most az Ipolyvarbói Alapiskola ötödikesei felállították a síremléket. Környékét rendezték, virággal ültették körül. URBÁN ALADÁR 14