A Hét 1983/1 (28. évfolyam, 1-26. szám)
1983-06-03 / 23. szám
ä kedves néző este leül a karosszékbe, fáradtan sóhajt egyet, s aztán így szól: „Nos, nézzük, mi újság, mi van ma a televízióban?" Talán kikapcsolódásra, talán szórakozásra, talán „csak" pihenésre vágyva benyomja a tévékészülék fekete gombját — és amit a képernyőn lát, az tényleg a nap eseménye ... Sőt, kettős értelemben is az. Ugyanis a híradó és esetleg több más, helyszínről közvetített műsortípus is egyenesen azzal a céllal készül, hogy a néző mielőbb értesüljön a nap aktuális eseményeiről, fontosabb külföldi s hazai híreiről; de eseménnyé válhat a híradót követő tévéjáték, film, tudományos-ismeretterjesztő vagy szórakoztató műsor is, amiről másnap aztán egyesek dicsérően, mások viszont elmarasztalóan beszélnek országszerte. Valóban: a televíziótól mindenekelőtt az egyidejűség varázsát várjuk. Azt a „csodát", hogy a fürge kamerák akkor és oda vigyenek bennünket, ahol és amikor valami érdekes történik. És a tévében látott események szemtanúiként aztán megvitatjuk, értékeljük a látottakat, hiszen valamennyien egyidőben értesültünk a nagygyűlés, a mérkőzés, a színházi bemutató vagy akár egv figyelemre méltó kiállítás megnyitásának tényéről; mindannyian egyszerre állunk a történtek hatása alatt ... Az egyidejűség, a jelenlét, sőt a részvétel érzése és tudata munkál tehát bennünk, így miért is gondolnánk arra, hogy a nap műsorának egyik vagy másik része ugyan mennyi idő alatt, milyen munkával készült? Pedig az egyetlen helyszíni közvetítés történését is sűríteni kell a kamerák vagy a kameraállások váltásával, a képek úgynevezett vágásával ahhoz, hogy intenzív élménnyé sűrűsödjék a közvetített esemény, hogy ne érezzük hosszadalmasnak, unalmasnak a közvetítést. Otthonról ezért egyetlen kérdéssel indultam: vajon miképpen is készül a tévéadás, hogyan is telik a szolgálatuk azoknak, akiket látogatásom valóban találomra kiválasztott napján az a kötelesség vár, hogy a tévékészülék kékesszürkén hunyorgó vagy színes képernyőjén — úgyszólván szó szerint — „házhoz szállítsák" a mindannyiuk által nem kis érdeklődéssel várt programot. Lássuk hát, mire is van szükség — mondjuk — egy hétfői adásnap műsorához? Elsősorban témára, ötletre, forgatókönyvre, rendezőre, operatőrre, színészekre, riporterekre, szerkesztőkre, műsorvezetőre. Meg felvevőgépre, reflektorokra, díszletre, jelmezekre, kellékekre. És természetesen a technikusok s az egyéb műszaki személyzet egész seregére, hiszen egyetlen „élőben" sugárzott helyszíni közvetítés is több tucat ember olykor több hetes előkészületeit teszi szükségessé. A legmozgalmasabb élet talán a tv-híradónál zajlik, ahol kora reggeltől dolgozik a „stáb" az esti kiadáson, közben azonban rengetegszer változik a műsor „tükre", hogy akár a híradó sugárzása közben is képernyőre kerüljön a legfrissebben érkező, különösen fontos hír. A szlovák televízió központjában: Bratislavában főképpen két helyen (a Szlovák Nemzeti Felkelés téren, az egykori Tátra Bank patinás épületében és a tévé vadonatúj malom-völgyi toronyházában), valamint néhány kihelyezett stúdióban folyik a műsorkészítés. A belvárosi épület elsősorban a híradósoké, illetve a sportszerkesztőségé; a Malom-völgy és a Csalogány-völgy találkozásánál emelt impozáns épület viszont joggal kapta azt a becenevet, hogy: műsorgyár! Falain belül kisebb-nagyobb stúdiók, vetítőtermek, rendezői és vágószobák, sminkelő helyiségek, szerkesztőségi szobák, önálló szinkronstúdiók ... és a legkülönbözőbb műhelyek egész garmada. Dolgozik itt asztalos, festő, kárpitos, lakatos, esztergályos, cipész, finommechanikus vagy ács; több tágas díszlet- és makettépitö műhelyt talál az alkalmi látogató. Sőt, szükség esetén kialakítható itt pirotechnikai, hangtrükk és fegyvertechnikai laboratórium is — hogy csupán az érdekesebbeket soroljam el igy hamarjában. Akik ezeken a posztokon dolgoznak, mind-mind a szakmájuk mesterei. Olykor valóban egyedi darabokat készítenek, pedig sokszor menet közben kell rögtönözni: hogyan, miképpen, miből állítsák elő azokat? Alkotó művészek és mérnökök hada irányítja a műhelyek és a laboratóriumok felelősségteljes munkáját, ahol napjaink gazdasági követelményeinek megfelelően, mind több olcsó és praktikus műanyagot is felhasználnak. Általában még a gyakorlott szakértő sem veszi észre első pillantásra, hogy a képernyőn látható oszlopcsarnokok, antik szobrok, lépcsöföljáratok, kandallók, búboskemencék egyszerű PVC-fóliából készültek; vagy a négy szoba összkomfortnak tűnő lakás összterülete a stúdióban alig több harminc-harmincöt négyzetméternél ... Futólag említettem már, hogy akár csak egyetlen „élőben" sugárzott, helyszíni közvetítés is több tucat ember munkáját teszi szükségessé. Hát még egy tévéjáték vagy filmsorozat! Mindez mindenekelőtt a televíziós munka tervezőinek okoz fejtörést: hogyan lehetne ezt a sokféle időben zajló, lényegében szerteágazó munkát megfelelően összefogni, irányítani? A műsorszerkesztőknek arra is nagy tekintettel kell lenniük, hogy a napok hangulata más és más. Más a szerdai, más a szombati; más a pénteki és más a hétfői élettempónk. Más műsort akarunk ünnepre és egyszerű vasárnapra, mást őszre, télre, nyaralásra. A néző akkor érez valami zavarót, ha egy nap, vagy egy-egy hét műsorában túlságosan sok úgynevezett konzervműsor, azaz előre elkészített program szerepel; ha rosszul megoldott a konzerv és az „élő" műsorok egymásutánja, aránya. A néző akkor elégedett, ha ilyen vonatkozásban is változatos a nap műsorkínálata. Ezért a heti program — amelyet kedvenc újságunkban már előre végigböngészünk — hosszadalmas műsorüléseken dől el, ahol véglegesen rögzítik, hogy mit, mikor, melyik csatornán, melyik napon mutatnak be. Aztán el kell dönteni azt is, hogy ki a napi műsorok adásvezetö felelőse; mi megy felvételről, mit közvetít a tévé eredeti helyszínről?! Természetesen, a müsorülésen végül is mindig mindenben megegyeznek, és mi, nézők, nem is sejtjük: mi az, ami székhez, fotelhez szögez bennünket. A malom-völgyi tévépalotában járva, a földszinti csarnokban elhelyezett táblán (ahová a próbák, felvételek időpontját és helyét, illetve egyéb közérdekű tudnivalókat függesztenek ki) nemigen ismertem ki magam. Rajtam kívül nem is tanulmányozza más a rejtélyesnek tűnő közleményeket — a bennfentes tévések nyilván kívülről tudják, kinek mi lesz a napi teendője. Sikerül azonban kibogarásznom, hogy a lll-as stúdióban az Üvegfúvók című tévéjáték kamerapróbája délután kettőkor kezdődik, hogy a IV-es stúdióban déli egy órától ifjúsági vitaműsort rögzítenek, előtte pedig a vasárnap esti versműsor maroknyi gárdája próbál; hogy a szinkronstúdióban egy kalandfilm hangfelvétele folyik; hogy ma találkoznak első olvasópróbájukon a Martinovics Ignác összeesküvéséről szóló hatvan perces tévéjáték alkotói és színészei; hogy a dokumentum-szerkesztőség a Monitor című műsort rögzíti; hogy az ifjúsági szerkesztőség egy csoportja ma megy „helyszínelni" a bratislavai Szakszervezetek Házába, ahol rövidesen képmagnóra veszik Molnár Ferenc világhírű regényéből, A Pál utcai fiúkból készült színdarabot . . . Eközben persze zavartalanul közvetítik a délelőtti programot, a déli híradás után három-négy órával pedig már az iskolatévé adásával kezdődik az éjszakába nyúló délutáni, illetve esti műsor. Először az első, majd a második csatornán. Amit az imént felsoroltam, az pusztán szerény töredéke a sokemeletes tévépalotában zajló napi munkának. Ezért hát a büfék egyikébe megyek, ahol minden hirdetőtáblánál jobban lehet tájékozódni. Itt pihenik ki a színészek, riporterek, dramaturgok a felvételek fáradalmait, itt születik sok-sok „tévés" barátság, és itt találkozni a szlovák televízió azon munkatársaival, akik szemtanúkként emlékeznek még a TV huszonöt-harminc évvel ezelőtti hőskorára. Szabó Béla mérnöktől, a Csehszlovák Televízió szlovákiai igazgatóságának osztályvezetőjétől megtudom például, hogy hazánkban 1953. május elsején volt először tévéadás, hogy 1955 februárjában volt az első helyszíni sportközvetítés, novemberben pedig az ostravai stúdió is elkezdte munkáját. A szlovák televízió, akkoriban mindössze húsz(!) alkalmazottal, egy évvel később, 1956 novemberében kezdte meg rendszeres adásait. Műszaki fölszereltsége is a szerénynél csekélyebb volt: egyegy bemondófülkét és közvetítőkocsit, néhány kamerát és két vetitöberendezést jegyzett a leltár. Jelenleg csaknem másfél millió a szlovákiai tévéelöfizetők száma, az évi műsoridő pedig tavaly 6760 óra volt! A tévében még a büfé is olyan hely, ahol ötpercenként mindenki az órájára pillant, így én sem tarthatom föl tovább Szabó Bélát, a páti (Patince) származású elektromérnököt. Ö is a dolga után siet, én pedig tekergős folyosókon az emeleti stúdiók egyikébe igyekszem, ahol Ivan Térén rendező az Ólomból voltam című másfél órás tévéjátékot forgatja. — A néhány napra zsúfolt forgatás emberpróbáló erőfeszítést igényel, ám az előkészítés sem könnyebb, hiszen a technikai lehetőségek és az optimális lehetőségek megteremtése olykor bizony ördöngős feladat elé állítja az egész stábot — mondja a rendező. — Több hét, némely esetben több hónap is kell egy-egy tévéjáték vagy film forgatásának megszervezéséhez. El kell némulnunk közben, hiszen a csapó felvételhez kopogtat a fekete táblával, rajta a sorszám: ez lesz a 193. felvétel. Ezt már az első felvételvezetőtől tudom meg, aki azt is elárulja, hogy a hangulat majd az ezredik csapónál éri el 12
