A Hét 1983/1 (28. évfolyam, 1-26. szám)
1983-06-03 / 23. szám
KAREL HOUBA 23. — Rómában majd összeszeded magad — visszhangoztam Viktor pár perccel korábbi szavait. — Teleszívhatod magad friss levegővel, ami után annyit áhítoztál... Szemerkélt az eső, amikor a fiumicinói repülőtéren kiszálltunk a gépből, és bezsúfolódtunk az utaslépcső tövében várakozó reptéri autóbuszba. Mogorva, cseppet sem barátságos fogadtatás. Beláttam, gyermeteg illúzió volt az a titkos meggyőződésem, miszerint Rómában még februárban is perzselnie kell a napnak, függetlenül attól, hogy másutt esik, havazik vagy éppen fagy, akárcsak a többi dédelgetett álomkép, amelyek az Örök Városról való ábrándozások során merültek föl bennem. A városközponttól távol eső piciny szállodát, amelyben szobát foglaltattunk, Speranzának. Reménynek nevezték ugyan, mégsem kecsegtetett sok jóval bennünket, amikor végre holtfáradtan a kapujáig jutottunk. A kapu ugyanis zárva volt. Örökkévalóságnak tetszett, amíg Viktor szót értett egy nagyhangú árussal, akinek bódéjában narancs-, alma- és banánhegyek tornyosultak, és megtudta, hogy signor Palfetti elugrott a postára, de rögtön megjön. Estefelé jött meg, így hát kénytelenek voltunk sötétedésig ácsorogni a viharvert, málló vakolatú kétemeletes ház előtt, amelynek homlokzatát hat erkély tette változatosabbá. Az egymásba nyíló apró szobácskákban — az ajtó az én oldalamról volt nyitható — a faágyak talán már Garibaldi idejében is ott álltak, az éjjeliszekrények meghatározhatatlan stílusú olvasólámpával jeleskedtek, a sárga műanyag lappal borított asztalok mellett kétkét modernebb vonalú, de kopott klubfotel terpeszkedett, arrébb hófehér porcelán mosdókagyló, fölötte a tükör az én szobámban repedt, Viktoréban pedig fakeretes volt. És persze egy-egy feszület. Egy kisvendéglőben vacsoráztunk, miután a kipakolás végeztével elindultunk terepszemlére. Az eső elállt, a kövezet még csillogott a nedvességtől, a levegőben pedig már a közeli éjszaka hideg lehelete érződött. A falakon egymásra ragasztott, szakadozott, át- meg átfestett választási plakátok sorakoztak, rajtuk politikusok kinagyított arcképei, keresztek, sarlók meg kalapácsok, akadt esőáztatta horogkereszt is. Az utcákon fényreklámok orgiája, benzinbűz a Mercedesek és Fiatok nyomán, hangoskodó taxisofőrök. Az első benyomások csalóka lidércfényként hívogatják az elvakított vándort a szédült forgatagba, megbénítják akaratát, hogy ne tudjon ellenállni a színek fölkorbácsolt tengerének, amely az éjszaka előrehaladtával mind jobban elönti az utcákat és a tereket. Fényűzés és nyomor kavalkádja, lenyűgöző színjáték, ez mindazoknak, akik nézői csupán, szereplői nem ... Éjfél felé ballagtunk vissza a Speranza szállodába. Signor Palfetti már javában bóbiskolt a kicsiny portáspult mögött, de kifinomult hallása idejében jelezte a kései vendégek érkezését, fölugrott a helyéről, és felajánlotta, hogy kávét főz nekünk, mi pedig elfogadtuk. Viktor szobájába hozta, buona nottét kívánt, majd sunyi mosollyal, nesztelenül betette maga mögött az ajtót. A kávé valóban erős volt, illatos és kesernyés. Viktor kitárta az ablakot, s a szoba megtelt nyirkos éjszakai levegővel. — Holnap délelőtt elmegyek signor Ciocinihoz. Nincs kedved velem jönni? — Inkább a várost szeretném járni. Attól tartok, hogy a századrészét sem győzőm végignézni annak, amit elterveztem. Viktor levetette a zakóját, az ágy szélére dobta, aztán kinyújtóztatta a karját és rám mosolygott: — Mégiscsak egészen más világ, más élet ez, nem igaz? — De igen, más. — Neked nem tetszik? — Egy-két óra után? Még nem tudom, ne kívánd, hogy erre most válaszoljak. — Egy évig is tudnék maradni, ha lehetne, elmennék Velencébe, Firenzébe, Páduába ... — Fázom ... — Bocsáss meg, máris becsukom az ablakot. — Hagyd, nem azért fázom. Csak úgy ... — Mi baj van? — Semmi. — Megbántad, hogy eljöttél velem? — Nem bántam meg, örülök neki. — Akkor mi ez a csalódottság? — Mondtam már, hogy nem tudom. Alig várom a reggelt. Nézd csak, fölírtam az összes múzeumot, és képtárat, amiket meg akarok nézni — mondtam, és kapkodva keresgéltem kézitáskámban a jegyzetfüzetemet. — Itt aztán megnézhetsz mindent. És gondolhatsz is mindent. És ki is mondhatsz mindent ’... — Örülök, hogy magaddal hoztál — ismételtem. Viktor átkarolta a válla mat: — Mire hazatérsz, talán már neked is lehetőséged lesz rá ... Merőn a szemembe nézett. — Látod, ez az. A lehetőség. Ha valamivel nem értek egyet, legyen meg rá a lehetőségem, hogy ezt hangosan ki is mondhassam. Itt nem kell tartanod semmitől és senkitől, és ez szerintem óriási... Kibontakoztam Viktor öleléséből, odaléptem az - asztalkához, és kiittam a hideg kávémaradékot. — Le akarsz feküdni? — Szeretném magam kipihenni reggelre, Viktor. — Persze, értem. A két szoba közti ajtóra mutatott: — Mehetsz erre is. Megráztam a fejem: — Nem, ez be van zárva. A kulcs az én szobám felől van. Jó éjt, Viktor. És szép álmokat az Örök Városban ... Megbeszéltük, hogy déli tizenkettőkor találkozunk a Trevi-kútnál. Viktor fél egykor érkezett, számba vette a készpénzállományunkat, azután a Piazza Ss. Apostoli egyik mellékutcájában beültünk egy trattoriába. A bejárat fölött piros ponyva, bent hófehér asztalok. A Szolgálatkész pincérek nadrágja és mellénye ugyanolyan piros volt, mint a kinti védővászon, csipkefodros ingük pedig hófehér, akár az asztal, amelynél helyet foglaltunk. — Hogy volt signor Cioconinál? — kérdeztem felcsigázva. — Kedélyes úriember, maga is költő. Camparival meg szivarral kínált, és megkérdezte, mihez kezdek itt, Olaszországban. Ostoba képet vághattam, mert megismételte a kérdést, de már kibővítve: miután — úgymond — eleget tettem a meghívásnak, és ide emigráltam a bolsevik Csehszlovákiából, nyilván itt akarok letelepedni, ezért érdekli, hogy miből fogok megélni... — És te mit feleltél ? — Ugyan, az ilyesmit nem kell komolyan venni. Egyébként meg, nem én volnék az első, aki idekinn marad. A pincér két Coca-Colát tett elénk. — Akkor ne is mondd tovább, a többit magam is el tudom képzelni. 10
