A Hét 1983/1 (28. évfolyam, 1-26. szám)

1983-05-27 / 22. szám

KAREL HOUBA 22. — Már megmondtam, Viktor. Meg kell tennem. — És hová? — Nem tudom, valamit majd csak találok. — Hát legyen — mondta, és felállt. — Lehet, hogy igazad van. Lehet, hogy mégis tévedek, ha azt hiszem, nem bírok egyedül maradni... — Jó lesz vigyázni, kartársnő — szólított meg a ravaszkásan mosolygó Zoubek az ebédszünetben —, a főnök ugyanis azt mondta, a maga tolla veszélyesen éles, nem ártana egy csöppet tompítani rajta ... — Maga aztán egyből felvidítja az em­bert! — Kösz a kávét! De kérdezhetek még valamit? Tapintatlan leszek: mondja, tagja már valamelyik klikknek? Úgy értem, be­állt-e a toliforgatók valamelyik csoportjába, vagy magányos farkas marad? — Miért kellene bármelyikbe is tartoz­nom, Zoubek úr? — Micsoda kérdés! Mintha nem tudná, hogy ez a legfontosabb előfeltétele annak, hogy kiugorjon, hogy megából valaki legyen. Csakis egy klikk csinálhat magából valakit, jó publicistát nem, de népszerűt, akiről beszélnek, azt igen. Gondoljon Erichre ... — Traklról beszél? — A főnök már kétszer járt odafönn Erich cikkei meg valami klubban elhangzott kije­lentései miatt. A múlt heti számot újra kellett tördelnünk. Kész botrány. Csakhogy Erich nem kizárólag a Kultúra Világába ir, máshova is elviszi a cikkeit, és ott lehozzák. Végül mindenki arról beszél, amit ő írt, meg arról, amit kihúztak az írásaiból. Nézi a televíziót? Nem? Hát kapcsolja be egyszer, amikor vitafórum lesz műsoron. Erichnek ma már neve van. Hős lett belőle. Magá­nyos farkasként már az első menetben ki­ütötték volna, a klikk tagjaként viszont ver­hetetlen ... — Kér még egy csészével? — Nem, köszönöm, mennem kell, az öreg rendkívüli értekezletet hívott össze délután­ra, valaminek történnie kellett, különben a nyaralójába sietne... — Várjon még, Zoubek úr — marasztal­tam. Örültem, ha felkeresett, eretnek beszé­deiben mindig volt valami keserűség és szo­morúság, noha véleményét igyekezett ko­molytalan bohóckodással álcázni. — Maga szeretne ilyen módon híressé válni? Ravaszkásan hunyorított. — Lelkemre mondom, Katehna, maga ta­lán nem is ezen a világon él. A népszerűség az újkor ópiuma. El tudja képzelni, milyen érzés lehet egy csapásra kiemelkedni a név­telen tömegből, és fellépni a pódiumra, a közönség érdeklődésének reflektorfényébe? A tömeg szószólójává, valóságos néptribun­­ná válni, vagy legalábbis közismert trubadúr­rá? Mindegy, mit beszél, az a lényeg, hogy odafigyeljenek. Képzelje csak el: tegnap még senki sem tudott magáról, még sört is csak vonakodva szolgáltak fel, az utcán bele­olvadt a tömegbe, a munkahelyen meg egy nulla volt, amely fölemelte a karját, ha sza­vazni kellett, a karját számon tartották, de azzal már senki sem törődött, hogy hívják a tulajdonosát, vagyis magát. És akkor egy csapásra fölülemelkedik mindezen, az ujja begyében olyan hatalmat érez bizseregni, amilyenről még csak nem is álmodott soha, minden ajtó kitárul maga előtt, kezdetben csak egy kis csoport nevében nyilatkozik, később már valami mozgalom nevében, s végül eljut odáig, hogy az egész nép nevé­ben szóljon, pedig csak egypár házbeli szomszédot ismer a népből. De ahogy elné­zem magát, talán maga nem is tudja mind­ezt igazán elképzelni. Szóval, köszönöm a kávécskát. és ne felejtse el, amit az elején mondtam! — Még egy pillanat, Zoubek úr! Az ajtóból fordult hátra. — Nem tudna albérletet ajánlani nekem? — kérdeztem. — Hát nincs hol laknia? Bólintottam, mire ö végigsimííetta tüskés állát, és azt dörmögte: — Most éppen nem tudok, de majd ér­deklődöm. Már csak a maga kedvéért is. Hazafelé menet, a csúcsforgalomban el­akadt a villamos a Nemzeti Múzeum előtt, a zsúfolt szerelvény közepén szorongtam, és üres tekintettel, gondolattalanul bámultam az ablaküveget. Hirtelem megéreztem, hogy valaki néz, a szomszédos vágányon veszteg­lő kocsi ablakára pillantottam: Ondrej rám szegezett tekintetével találkoztam. Pillantá­sunk egy villanás erejéig egybekapcsolódott, az övében csodálkozást láttam, az enyém­ben leginkább ijedtség lehetett. Gyorsan el­fordítottam a fejem. A kocsik meglódultak, én lefelé tartottam, ő meg fölfele. Aznap este felhívtam Ondrejt. Otthon volt. Megkértem, csomagolja be a bőröndbe a ruháimat, a fehérneműmet, a cipőmet és még néhány dolgot, amelyre szükségem volt, s fölösleges lett volna még egyszer megvásárolnom. — Nem jönnél el inkább magad összepa­kolni? — kérdezte. — Nem tudom, mit hol tartottál. — A ruháim és a fehérneműm a szek­rényben vannak, az éjjeliszekrényem fiókjá­ban találsz egy gyöngysort, az orkánkabá­tom az előszobában lóg, ugyanott a cipő­tartóban van három pár félcipőm. Meg a velúrcsizmám. De a legfontosabb a két bekötött irattartó az íróasztalfiókban, azo­kat ne felejtsd ki. Ez minden. — És hova tegyem a bőröndöt? Remé­lem, nem ragaszkodsz hozzá, hogy fölvi­gyem Viktorhoz? — Hagyd a műemlékvédő hivatal portá­ján, holnap érte megyek. — Mást nem akartál? — Egyéb holmim nem volt nálad. Le akartam tenni a kagylót, amikor újból megszólalt: — Hogy vagy, Katerina ? — Jól. — Láttalak tegnap a villamosban. Fáradt volt az arcod. — Jó éjszakát, Ondrej — mondtam, és letettem a kagylót, de még sokáig szoron­gattam. Úgy látszik, a megtörténteket nem lehet egyszerűen kitörölni az emlékezetből. Elég egy pillantás, egy szó, és mintha ismét föllebbenne a fátyol, amellyel a múltunkat borítottuk be. Nem könnyű felejteni... Másnap a szerkesztőségből a műemlék­­védelmi hivatalba siettem. A bőröndöt ott találtam a portán, magamhoz vettem, de nem indultam még haza. Villamossal a Moldváig utaztam, és lesétáltam a Kampa­­szigetre. Valami arra késztetett, hogy eljöj­jek ide, hogy viszontlássam azt a helyet, ahol évekkel ezelőtt, az esküvő után, a nászéjszaka előtt tanúja lehettem egy való­ságos csodának, a fehér paripa megjelené­sének, a mesebeli látomásként feltűnő, mégis hús-vér lónak, amint a kihalt úton lépkedett az alkonyatban, a semmiből ér­kezve és ki tudja, merre tartva. De számít ez egyáltalán? Csodás varázslatként éltem át a látványt, amely csakis kettőnknek szólt, és a boldogság jelképét láttam benne. Miért ke­res fel az ember bizonyos helyeket oly nagy nosztalgiával? Csupán mert egy élmény köti oda, amit később már hiába keres, ami elrejtőzik előle, amit azontúl mindig elkerül? Én is visszavártam a hófehér paripát a 10

Next

/
Oldalképek
Tartalom