A Hét 1983/1 (28. évfolyam, 1-26. szám)
1983-05-20 / 21. szám
lyett, hogy a hibákat és a tévedéseket beismernék, eltussolják őket, az egész ügy pedig bizalmatlanságot szül, és a bizalmatlanság azt a meggyőződést táplálja, hogy az építkezés terve valójában tévedés volt, megvalósítása pedig közönséges csalás, ezért lehetőleg azonnal és mindenestől fel kelt számolni. Hallgattam, mire Viktor megkérdezte: — Miért vágsz olyan csodálkozó arcot? — Csodálom, hogy képes vagy belehelyezkedni a másik parton álló kritikus szerepébe ... — A másik parton álló kritikuséba? — Viktor felkacagott. — Na és te? — folytattam. — Én ? Ezt meg hogy értsem ? Ugye nem is rossz ez a bor... — Te hogyan foglalnál állást? Szerinted sem több csalásnál az egész? — Nem csalás, nem fogadom el az ő szóhasználatukat, de a hibákat mindenképpen ki keli javítani. — Kinek a hibáit? A miénket, akik ugyancsak kivettük a részünket a munkából, vagy pedig azokét, akik tervezték és belefogtak az építkezésbe? — Katefina, könyörgök — mosolygott rám bocsánatkéröen —, ne kívánj ilyen sokat tőlem. Nem vagyok politikus. — Pedig nagyon keveset kívánok, azt hiszem. — S mint aki nem tudja türtőztetni magát, mindent kitálaltam: — Én is szeretnék valamit mondani, magamról. Apám építész volt, ezt'tudod, csakhogy az első köztársaságban nem volt mit építenie, többet volt otthon, mint amennyit munkában. Csak a tényeket sorolom, nem kívánok magyarázatot fűzni hozzájuk. A háború alatt a Werkschutz hajszolta apámat, anyám meg a koncentrációs táborban pusztult el azért, mert meggondolatlanul röplapokat rejtegetett, amelyek lényegében azt követelték, ami mostanra megvalósult. Negyvennyolc februárjában apám nemcsak azért vonult ki az utcára a többiekkel, mert kommunista volt, hanem elsősorban azért, mert tudta, mi az, amiért élni akar. Anyám nem tért haza, és ö vállalta, hogy gondoskodik rólam, egyedül, ezer más gondja mellett és én úgy emlékszem azokra az esztendőkre, mint életem legszebb éveire. Elsősorban neki köszönhetem, hogy embert faragott belőlem. Most pedig, azt mondod, lázadjak az ellen, amiért apám a szó szoros értelmében az életét áldozta fel? Azt már nem, Viktor! Azt senki sem kívánhatja tőlem. Már jó néhány hete laktam Viktornál. Hálás voltam neki azért, mert befogadott azon a sorsdöntő estén, hálás voltam a tapintatos figyelmességéért és vendégszeretetéért, amellyel elhalmozott, s az irántam tanúsított lovagiasságáért. Ám az a pillantás, amelyet egy késő este éreztem magamon, amikor éppen a rézágy mellett vetkőztem, ő meg váratlanul belépett a szobába, az a pillantás világossá tette számomra, hogy döntenem kell: vagy maradok, s vállalok mindent, ami egyre hosszabbra nyúló együttélésünkből elkerülhetetlenül bekövetkezik — annál is inkább, mert Viktort nem találtam ellenszenvesnek —, vagy távozom. Elképzelni sem tudtam, hova menjek, de végül elszántam magam, hogy albérlet után nézek. így hát aznap este, amikor Viktor megállt az ajtóban, és én megéreztem magamon azt a félreérthetetlen tekintetet, lassan leereszkedten az ágy szélére, s minden lelkierömet összeszedve kimondtam: — Szeretnék mindent megköszönni, Viktor. De azt hiszem, mind a kettőnknek jobb. ha elköltözöm. Odalépett hozzám, gyöngéden megfogta a karomat, és felém hajolt. Azt hiszem, meg akart csókolni, de én az utolsó pillanatban elkaptam a fejem az ajka elöl. De kezének és testének érintését nem kerülhettem el. Rám nehezedett, és az ágyra döntött. Hallottam szivbemarkolóan, kínlódva ismételgetni a nevemet, Katefina. Katefina. Kiszabadítottam magam alóla, magamra kaptam a pongyolámat s ott álltam a szoba, a szobája közepén. A hátam mögül hallatszott, amint Viktor lassan oldalt fordul, majd fölkel az ágyról, ekkor én is visszafordultam, és a szemébe néztem. Viktor nem volt Ondrej. Uralkodott magán. Vagy nem volt olyan temperamentumos, vagy még gyarlóbb volt, mint Ondfej. Hozzám lépett de már csak kérlelt: — Ne menj el, Katefina, nagyon kérlek. Nem akarok megint egyedül maradni. — Annyi éven át egyedül voltál, és kibírtad — mondtam fölindultán, s cigaretta után néztem. Viktor megfogta a kezemet: — Megfeledkeztél a fogadalmunkról? Hát persze, a Sumavai hegyoldal, a csodálatos fű, a nyári nap fényözöne! A fogadalmunk most mégis nevetségesnek tetszett. — Bocsásd meg nekem, ami most történt, és maradj velem. — Nem tehetem, Viktor. Barátok lehetünk ezentúl is, örülni fogok, amikor csak láthatlak, de ne kényszeríts arra, hogy nálad maradjak. El akarok menni, miattad is. — Miattam? — Zavarlak, akadályozlak a munkádban. Nem vagyok vak, látom, hogy éjszakákat ülsz a papírjaid fölött, reggelre mégis üres valamennyi. Felém nyújtotta a cigarettás dobozt. Tapintatosabban és világosabban nem is fejezhette volna ki, hogy valami véget ért közöttünk. Megráztam a fejem, nem kértem, míg ő kihúzott egy szálat, letelepedett az ágy szélére, rágyújtott, pöfékelt és közben hunyorgott, mintha csípné a szemét a füst, végül váratlanul és alig észrevehetően megrázta a fejét: — Annál az egyszerű oknál fogva nem írok, hogy nem tudok írni. Én is érzem valahol idebenn azt amiről a múltkor beszélgettünk, ami ellen tiltakoztál, és amit én nem tudtam és azóta sem tudok a nevén nevezni. Nem bírok írni olyasvalaminek a szellemében, ami már idejét múlta. De ha megkérdeznéd, mi az, nem tudnék válaszolni. A király meztelen, mindenki őt kacagja, ám ő úgy tesz, mintha semmit sem venne észre. Miben higgyünk? Kinek higgyünk? Mit kövessünk? Mit utasítsunk el? Azt talán, ami eddig volt és ami még mindTg fönnáll, de úgy tesz, mintha nem érezné lába alatt a finom, még csak földrengést jelző remegést, de közben mindent elkövet, hogy meggyőzzön bennünket: szilárdan áll a lábán — vagy pedig attól határoljuk el magunkat, aminek eljövetelét inkább csak sejtjük, de még nem látjuk világosan? Vajon minden eddigi annyira romlott volt, hogy egy mozdulattal meg kellene tagadnunk, és elfelednünk még azt is, hogy a létrehozásában mi magunk, te is, én is valami módon részt vettünk, ha másképp nem, hát azzal, hogy jelen voltunk? Elfeledhetjük-e, hogy bizonyos mértékig valamennyien felelősek vagyunk érte? Vajon jobb, igazabb lesz-e az, ami most búvópatak gyanánt rejtőzik, de beszivárog az újságokba, a rádió és a televízió műsorába, s terjed a gyárakban, a szervezetekben, közösségekben ? Ez a kétség, ez a meghasonlás megbénít engem. — Pedig döntened kell valami mellett. — És te — Viktor elkinzott pillantást vetett rám —, te már döntöttél? — Nincs mit eldöntenem. Úgy fogok élni ezentúl is, ahogy eddig. — Elnyomta a cigarettáját. — Tehát elköltözöl? (Folytatjuk) Április 15-én 81 éves korában elhunyt Illyés Gyula, Kossuth-díjas költő, prózaíró, a magyar irodalom kiemelkedő egyénisége. ILLYÉS GYULA VIGASZ Nincs más megnyugvás, csak a munka. Végül a sír előtt sincs más igaz vigasz más értelem, más menedék, csak az: elvégezted, mit kaptál vata részül. FÉNYKÉP Ne ezt nagyítsd meg, hanem a... Hová lett a havasi? Az, ahol... Itt van!... Bokor tetején át ragad a sif Fölbuktam ? Később! De itt, de ezen még, — nézd — repülök! Ezt keretezd be, ezt lásd valahányszor fejem fölött, ezt ha a tűznél vénesen aludni gémberedek, a sirá/y-ive/ést, ezt menekítsd, a lényegemet! Ezt lásd helyemen, ha székre majd üresre mered szemed. Ez ragadott föl téged is — örökre! — ez szeretett! KÉZFOGÁSOK Apám szokása: nehezen adok kezet s nehezen fogadok. Mert hány kéz illetett becsületes, szives, olyan, mely — kötelez! Kezembe tiszta „úgy lesz"!-t hány csapott, hitet, mint csengő foglalót. Letétként mennyi érték gyűlt belém, kemény hűség, fénylő remény, fémjeles jóság, tömény bizalom: vagyon — El nem pazalhatom. De meg se tarthatom: szent s köz dolog — tollat ezért fogok. 11
