A Hét 1983/1 (28. évfolyam, 1-26. szám)
1983-05-13 / 20. szám
A Gsemadok életéből A KÖZÖSSÉGI MUNKA ÖRÖME A CSEMADOK Központi Bizottsága és természetesen szerkesztőségünk is nagy fontosságot tulajdonít amatőr művészeti csoportjaink munkájának. Éppen ezért körlevéllel fordultunk vezetőikhez, mondják el véleményüket együttesükről, a munkában, a körzeti, járási, kerületi és központi versenyeken szerzett tapasztalatukról, s fejtsék ki elgondolásukat arról is. hogyan lehetne úgy erősíteni a mozgalmat, hogy a színvonal ne szenvedjen csorbát és a tagok kedve se lankadjon. Körlevelünk élénk visszhangra talált Ezt a beérkezett cikkek bizonyítják, amelyeknek a közlését mai számunkban megkezdjük. Magától értetődően, a további érdemes hozzászólásoknak, beszámolóknak szintén helyet adunk. HOL TARTANAK MA KISSZÍN PAD AI N K ? Az ipotysági (Šahy) József Attila Irodalmi Színpad, amelynek vezetője vagyok, 1963- ban alakult. Az idén már huszadik évébe lépett, együtt indult a kisszínpadi mozgalommal, egyidős a Jókai-napokkal, és a mai napig folyamatosan dolgozik, tehát legrégibb irodalmi színpadunk. Mint az együttes rendezője a húsz év alatt, talán egy-két év kivételével, végignéztem a Jókai-napok műsorát, és arra a megállapításra jutottam, hogy a kisszínpadok tevékenységének két alapvető gyengéje van: az egyik a rendszertelenség (egyszerre egy évben alig 7—8 élvonalbeli csoporttal lehet számolni), a másik pedig, hogy nálunk a mozgalom fejlődésére a legnagyobb hatást nem maguk a rendezők, hanem a bíráló bizottságok és egyes, magukat szakembernek tartó újságírók gyakorolják elsősorban. Ők határozzák meg. hogy a kisszínpadi formáknak mely válfaja lesz, illetve lehet az uralkodó egy-egy időszakban, melyek azok, amelyeket el kell vetni, elavultnak, unalmasnak, rossznak mondani. A két dolog persze összefügg. Mivel az együttesek nálunk eléggé kérészéletűéit, és egy-egy rendező csak rövid ideig tevékenykedik, nem gyakorolhat szakmai tudásával (lehet, hogy működésének rövid ideje alatt ilyet nem is szerzett) nyomást a szakemberekre, akik ugyan egy-két évig talán maguk is vezetnek színpadot, de a problémáknak ők is inkább csak az elméleti oldalával vannak tisztában, (ha egyáltalán tisztában vannak), így a leggyakrabban abba a hibába esnek, hogy valamely fesztivál egy jó műsorát példaként állítva a rendezők elé, annak előadási formáját is a legjobbnak kiáltják ki, a rendezők többsége pedig a gyorsabb siker érdekében belesétál a csapdába, s így egy-egy fejlődési szakaszban mindig van úgynevezett uralkodó előadási forma. De tartsunk rendet, és kezdjük az első problémával. Kevés a folyamatosan hoszszabb ideig működő együttes. Egy kis statisztikát készítettem a Jókai-napokon szerepelt együttesekről. 1964-től 1981-ig a fesztiválon összesen 37 együttes vett részt, de ezek közül csak 7 olyan van, amely 5 évnél tovább működött: a rimaszombati Fáklya, a bratislavai Forrás, a komáromi Petőfi Klub színpada, a búcsi Lant a dunaszerdahelyi Fókusz, a kassai Szép Szó, a komáromi gimnázium együttese, és az ipolysági József Attila Irodalmi Színpad. A mostani, 1983-as évet is beleszámítva 10 vagy ennél több éves munkássággal a 37 csoportból csak 3, a Szép Szó, a komáromi gimnázium és a József Attila Irodalmi Színpad dicsekedhet. Rendezők tekintetében valamivel jobb a helyzet, mivel találtam 10 olyan nevet (hadd ne soroljam fel őket), akik ha nem is rendeznek folyamatosan, a mozgalommal tartják a kapcsolatot — bár felmerült bennem a kérdés, hogy ilyen adatok mellett beszélhetünk-e egyáltalán mozgalomról. A háttér is eléggé gyengének látszik. Igazi járási fesztivált — magyar vonalon — csak a komáromi járásban szoktak rendezni az orT szágban. Ezenkívül a régebbi idökben Dunaszerdahelyen és egy-két alkalommal Galántán. Más járásokban alig. Ha megkérdezzük a rendezőket, hogy miért szűnt meg az együttesük, akkor általában nem szakmai, művészeti okokra hivatkoznak. De nem is kell nagyon kutatni az okokat, hiszen a működő együttesek is folyton helyi, falusi vagy városi problémákra, együttesen belüli konfliktusokra, anyagi okokra hivatkoznak, amikor a művészi munkát kérnék tőlük számon egy-egy szakmai kérdésekkel foglalkozó tanfolyamon. Nem kétlem, hogy ilyen problémák fennállnak, de ezeket egy kis áldozattal és a rendező kemény munkájával az esetek többségében át lehetne hidalni. Az igazság azonban az, hogy sem a rendezőben, sem a csoportok tagjaiban nincs meg az akarat és igény a munka folyamatosságának fenntartására. Úgy vélik, befektetett munkájuk nincs arányban az együttes sikerével. Persze nálunk sikeres együttesnek nem azt tartják, amely otthon, a községben vagy városban folyamatosan dolgozik, hanem azt, amely legalább minden második évben eljut a Jókai-napokra. Gyakran tették már fel nekem is a kérdést, hogy miért hagytam abba a munkát, hiszen már második éve nem voltam az országos fesztiválon, és csodálkoztak, amikor elmondtam, hogy ennek ellenére csoportommal folyamatosan dolgozom, és 1963-tól egyetlen évadot sem hagytam ki. Talán éppen ezért nem ártana utánanézni időnként annak, milyen munkát végez az együttes akkor, amikor nincs fesztivál, mert lehet, hogy éppen ebben az időszakban van szüksége a figyelemre, bátorításra, szakmai támogatásra, hogy lélektani, erkölcsi segítséget kapjon az együttes fennmaradásához. Szüksége lenne más csoportok munkájára vonatkozó információkra is, a kisszínpadok rendezőivel tartott eszmecserékre. A rendezői tanfolyamok, összejövetelek sajnos nem elégségesek ahhoz, hogy megtartsák a rendezőt és csoportját a mozgalom számára. A másik fő gondunk a műfaji privilegizáltság. A kezdet kezdetén az oratorikus formának a cseh kisszínpadoktól átvett egy sajátos válfaja élt nálunk, amelyet a túltechnizálás jellemzett, koreografált mozgású, merev előadások, sok fénytechnikai váltással, jelzett díszletekkel. Ennek fő követője nálunk a rimaszombati Fáklya volt, ezt állították mindenki elé példaképnek. Ezután következett e forma letisztultabb, puritánabb változata, amikor már nem volt szükség a rengeteg fényváltásra, mert a magyarországi mozgalom hatására a szövegmondás uralkodott a színpadon. Ekkor aratta nagy sikereit a bratislavai Forrás, a komáromi Petőfi Klub színpada. A hatvanas évek elején ezt a formát az elvontságig fokozta a két forma ötvözetével és képzőművészeti megoldású díszleteivel a lévai Juhász Gyula Irodalmi Színpad, majd ennek követője, a dunaszerdahelyi Fókusz. Az újságírók és a fesztiválok bíráló bizottságai ekkor már elítélték az egyszerűbb, puritánabb formákat, intellektualitást, szuggesztivitást követeltek tartalomban és formában egyaránt. Amikor azonban a Fókusz e téren 1976-ban elérte csúcspontját Átkelés című műsorukra már (szinte ugyanazok) azt mondták, hogy túlságosan intellektuális és elszakad a közönségtől. Persze igazságtalanok lennénk, ha éppen ezekben az években nem vennénk észre a változatosságra való törekvést a Jókai-napok műsorpolitikájában, hiszen a Fókusz sikerei mellett ekkor jelenik meg az ipolyhídvégi Madách Irodalmi Színpad népi ihletésű műsoraival. 1975-ben arat sikert a József Attila Irodalmi Színpad is a Költők barikádra című oratorikus műsorával, s ugyanakkor előadhatja ugyanazon a fesztiválon a játékos formájú Karinthy-müsorát, Az emberke tragédiáját, ekkor születik a kassai Szép Szó Irodalmi Színpad Kassai munkás című dokumentum erejű összeállítása és a komáromi gimnázium együttesének Tyorkin-műsora is. Több más műsor is tetszést arat, függetlenül műfajától, de sajnos elég hamar vége szakad a sorozatnak. A közelmúlt tapasztalatai azt mutatják, hogy ismét új, ezúttal a játékos kezdi élni kizárólagos uralmát. Más fajtával már szinte lehetetlen az élvonalba tömi, pedig az lenne a jó. ha meglátnák végre a szakemberek, hogy minden forma megfelelő lehet ha a rendezők megfelelő tartalom kifejezésére alkalmazzák. Úgy lehetne a fesztiválok műsora színes és változatos, ha tartalmában színvonalas, formákban pedig tarka palettát kínálnak a nézőknek. Nem szeretném pesszimista módon zárni cikkemet, hiszen a helyzet azért nem reménytelen. Több örvendetes jele van annak, hogy ez az állapot megszüntethető. Nagy öröm például, hogy egyre több a gyermekszínpad. Ha sikerülne elérni, hogy példájukat néhány középiskola is kövesse, akkor pár óv múlva talán a színvonalas felnőtt együttesek száma is szaporodik, a mennyiségi változás fokozhatja néhány rendező ambícióit, és a kisszínpadi műfaj úgy válik erőteljesebbé, hogy formákban gazdagabb, színvonalban, tartalomban igényesebb előadásokat produkál majd. VAS OTTÓ A dunaszerdahelyi (Dunajská Streda) színjátszók a Jókai-napokon 1977-ben Dropka Géza és Vas Ottó a Jókai-napokon 1976-ban 6
