A Hét 1983/1 (28. évfolyam, 1-26. szám)

1983-05-06 / 19. szám

Tudomány-technika

,OANN iS s AJ N «VI CS. S. J. J UNCARI TORIJAS1KNSIS

K COMITATU ALBA - KEOALENSI

DEMONSTRATIO.

i n i o M A.

UNGAROHUM

B T

L A P P O N U M'

IDEM ESSE.

REtlÄ SCIEN TIARUM SOC1ETATI DANICÄ ► AALfCTA, ÍT TYPIS EXCUSA HAFN1A

ANNO M D C C L X X. •

E E C U S A

t r k a m r i jc,

T,,l# C»»1»«|| Ac lamiel Socimn* Ja**SAJNOVICS

JÁNOS

(1733-1785)

Sajnovics János neve — talán kiábrándítóan hangzik, de így igaz — az emberek nagy többségének jóformán semmit nem mond. Alakja és munkássága az emlékezet perifériájára szorult, s még tudós könyvekben is rendszerint csak egy-egy lábjegyzetben. Hell Miksa (1720—1792), a Selmecbányái születésű bécsi udvari csillagász famulusaként emlegetik, aki szinte mellesleg lett a finnugor nyelvtudomány egyik előfutára. Születésének 250. évfordulója, úgy vélem, remek alkalom arra, hogy rokonszenves egyéniségével kissé közelebbről is megismerkedjünk.

Sajnovics János 1733. május 12-én született a Sajnovics-família kiterjedt Fejér megyei uradalmának központjában, a tordasi kastélyban. Jóllehet, a Sajnovics név horvát eredetet sejtet, a család már régen elmagyarosodott, s a kis Sajnovics környezetében mindenki magyarul beszélt. Ezt nem véletlenül hangsúlyozom, hiszen Sajnovics János magyartudásának fontos szerepe volt abban, hogy Hell Miksa öt vitte magával segítőtársul Vardő szigetére.

Sajnovics János 9 évesen elveszítette édesapját; anyja újból férjhez ment s a fiút iskolába adta, feltehetően azért, hogy mostohaapjával ne kerüljön összeütközésbe. A győri jezsuita gimnáziumban kezdte meg a tanulmányait, de az „érettségi bizonyítványt" már Budán vehette át. Elsősorban a matematika, a fizika és a csillagászat érdekelte, felettesei ezért 1758-ban Bécsbe küldték az európai hírű obszervatóriumba, amelynek a szintén jezsuita Hell Miksa volt az idő tájt az igazgatója. A lelkes Sajnovics Hell irányítása alatt kitűnő gyakorlati ismeretekre tett szert, s őszintén fájlalta, hogy 1760-ban meg kellett válnia szeretett mesterétől, akinek pedig szívesen segédkezett volna Ephemerides Astronomicae címen megjelenő csillagászati évkönyveinek összeállításában. Életének következő állomása Nagyszombat (ma:Trnava) lett, ahol a szépen berendezett csillagdában Weiss Ferenc páter irányítása mellett 8 éven

át gondos megfigyelőmunkát végzett. Tanulmányozta a Jupiter holdjainak mozgását, feljegyezte a különböző égitestek együttállását. Az igazat megvallva, meglehetősen egyhangú munka lehetett ez, de jellemző Sajnovics egyéniségére, hogy zokszó nélkül csinálta, mégpedig megbízhatóan, hiszen az Ep!lernendes 1768-ik évfolyamában az ö adatait is közreadták. Az 1768-ik esztendő egy másik kellemes meglepetést is tartogatott a számára: hajdani bécsi mestere, Hell Miksa felkérte, legyen az útitársa abban az expedícióban, amelyet VII. Keresztély dán uralkodó szervezett abból a célból, hogy Vardő szigetén megfigyeljék a Vénusz bolygó átvonulását a Nap előtt. A Vénusz-átvonulás meglehetősen ritka esemény, legutoljára 1882. december 6-án következett be, s a legközelebbit majd 2004. június 8-án figyelhetjük meg. Ez a tünemény manapság már tudományos szempontból nem különösebben érdekes, régebben azonban a Vénusz-ótvonulás segítségével tudták a legpontosabban meghatározni a Nap parallaxisát (azt a szöget, amely alatt egy képzeletbeli megfigyelő a Napról a Föld egyenlítőjének sugarát látná), s ennek ismeretében viszonylag kielégítő értékeket kaphattak a Nap—Föld távolságra. Erre a lehetőségre még a XVII. században James Gregory (1638—1675) — 1663-ban —, illetve Edmond Halley (1656—1743) — 1691-ben — hívta fel a csillagászok figyelmét. A XVIII. században úgy adódott, hogy a Vénusz-átvonulást 8 év leforgása alatt kétszer is tanulmányozhatták. Az 1761. június 6-i átvonulás megfigyelésére a világ különböző pontjaira seregnyi kutatócsoport indult, többnyire azonban sikertelenül tértek haza. Már amelyik hazatért! Mert például az egyik francia expedíció tagjait a pestis pusztította el Kaliforniában, egy másik nem tudott partra szállni a kiszemelt helyen (a Pondicherryszigeteken), mivel oda idő közben befészkelte magát az ellenség, ezért az expedíció vezetője úgy döntött, hogy a helyszínen várja ki a következő átvonulást, amely 8 év múlva, 1769. június 3-án volt esedékes, de pechjére a Napot sűrű felhőréteg takarta el, így aztán dolgavégezetlen hajókázhatott vissza.

A Vénusz-átvonulás úgy látszik az uralkodókat is módfelett izgathatta, hiszen 1769- ben nemcsak a dán király küldött expedíciót a jelenség megfigyelésére, hanem a francia, az angol és a spanyol király is, Katalin orosz cámö pedig egy egész megfigyelő hálózatot szervezett hatalmas birodalmában. Nagy megtiszteltetésnek számított, ha valakit erre a feladatra kiszemeltek, s Hell Miksát irigyelték is a szerencséjéért a kollégák — kivált a franciák —, pedig az utazás körülményeinek ismeretében inkább sajnálniuk kellett volna derék hőseinket. Mert hát hol is van Vardő szigete? Valahol fenn a zord északon, a 70. szélességi kör tájékán, s inkább büntetésből semmint megtiszteltetésképpen szoktak oda embereket küldeni. A két jezsuita pap azonban nem törődött a megpróbáltatásokkal, örömmel vállalták a megbízatást, hiszen ezzel nemcsak maguknak, hanem hazájuknak is dicsőséget szerezhettek- Hell és Sajnovics 1768 áprilisában vágott neki az útnak, miután Mária Terézia abban a kegyben részesítette őket, hogy személyesen kívánt nekik sok sikert és szerencsét. A két tudós utazásáról Sajnovics János naplót vezetett, így viszonylag részletesen ismerjük az utazás történetét. (A napló egyébként 1833-ban jelent meg először, nyomtatásban, de nem latinul, ahogy Sajnovics eredetileg írta, hanem németül Josef Littrow fordításában;

szlovák fordítását 1977-ben adták ki.) Koppenhágáig kényelmesen utaztak, s útközben sok érdekes emberrel ismerkedtek meg. Sajnovics nem bőbeszédű ugyan — sőt kimondottan szűkszavú —, de egy-egy jó pletykát azért nem szalaszt el közölni velünk; VII. Keresztély viselt dolgairól azonban tapintatosan hallgat, s ez talán érthető is, elvégre még sem illik kigúnyolni azt az embert, aki olyan nagyvonalúan megszerveztette ezt az expedíciót. Pedig a fiatal királyról a titkos követi jelentésekben többnyire csak mint elmebetegről esik szó, aki bár müveit, de gyakran egészen különös és érthetetlen dolgokat visz végbe. Az expedíció ötlete sem tőle származott, hanem egyik tanácsosától, aki így szerette volna helyreállítani a dán királyi udvar tekintélyét. Hogy ez mennyire kétségbeesett igyekezet volt, azt abból is megítélhetjük, hogy a költséges vállalkozást egy majdnem kiürült királyi kincstárból pénzelték.

Hell Miksa és Sajnovics János Dániából Svédországba hajózott, onnan ismét lovaskocsival utaztak tovább Norvégiába, amely akkoriban a dán király fennhatósága alá tartozott. Egészen Trondheimig szárazföldön tették meg az utat (többnyire kétkerekű cariolokon, mivel a meredek hegyi utakon ezek a legbiztonságosabbak), onnan egy kis vitorlással mentek tovább egészen Vardőig. A viharok tépázta fjordok mentén közel 2 hónapig tartott a hajóút, s mire a helyszínre érkeztek már kemény tél várta őket. Ha nem is gondok nélkül, de viszonylag rövid idő alatt felépítették — a vardői helyőrség hathatós közreműködésével — a lakóházukat és az obszervatóriumukat, s közben még társadalmi életet is éltek, hiszen a helyi előkelőségek (a helyőrség parancsnoka, a vardői pap meg a sziget egyetlen kereskedője) gyakran invitálták őket vendégségbe, amit természetesen viszonozni is illett. Közben néhány hónapra beállt a sarki éjszaka, így bőven jutott idő a csillagászati megfigyelésekre meg egyebekre is. Sajnovicsot az égitestek mellett leginkább a sziget rénszarvastenyésztő bennszülöttei, a lappok érdekelték. Noha egy szavukat sem értette, a beszédük mégis nagyon ismerősen, mondhatni „magyarosan" csengett. Gyakran kérdezgetett tőlük ezt-azt, leginkább a testrészek és a használati tárgyak nevére volt kíváncsi, mivel ezek a szavak feltehetően nem jövevényszavak voltak a nyelvükben, hanem ősi lapp kifejezések. Volt nála ugyan egy dán—lapp szótár is, de azzal nem sokra ment, mert egyrészt nem tudott dánul, másrészt pedig a lapp szavak „dán" átírása szinte lehetetlenné tette a legtöbb kifejezés azonosítását. Sajnovics mindvégig nehezen boldogult a nyelvészeti problémákkal, hiszen nem volt képzett nyelvész; amit tudott ezekről a dolgokról, azt a latinórákon sajátította el a gimnáziumokban. Éppen ezért meglepő, milyen módszeresen végezte mégis ezt a munkát, s nem elégedett meg azzal, hogy a rokonhangzású szavakat gyűjtse egybe, hanem a nyelv szerkezetét és törvényszerűségeit is igyekezett feltárni, s ennek köszönhetően ismerte fel a lapp és a magyar nyelv közötti mélyebb kapcsolatokat. Az alaposabb vizsgálódásokra azonban nem sok idő maradt. Közeledett a várva várt nap, június 3-a, amikor is be kell következnie a Vénusz-átvonulásnak. Azt már sejtették, hogy az eseményre az esti órákban kerül sor (Vardő szigetén ilyen tájt éjszaka is ragyogott a Nap), csak még azt nem tudták, vajon derült lesz-e az ég vagy felhők takarják el a Napot. Elég egy makacs felhőrongy, amely hűségesen ott lebzsel a Nap körül s máris kárba vész a több mint egyéves fáradozás! Ha meggondoljuk, ez az egész vardői expedíció lutri volt a javából! A szerencse ezúttal nem hagyta cserben hőseinket. A felhők időben eltakarodtak, így a Vénusz belépését és kilépését jól meg tudták figyelni (három kormozott lencséjű távcsővel dolgoztak, s egyszerre hárman nézték az átvonulást, mert velük volt egy Borchgrevink nevű diák is). A mérések befejeztével hamarosan visszautaztak Koppenhágába (hazafelé legalább annyi megpróbáltatásban volt részük mint odafelé); a dán fővárosban óriási ovációval fogadták őket. Hell után Sajnovicsot is beválasztották a dán akadémia tagjai sorába, s természetesen a király költségén kiadhatták a Vardőn végzett megfigyelések eredményeit. (Hellék meglepően jó értékeket kaptak.) Ezúttal azonban nemcsak a Vénusz-átvonulásra kell gondolni, hanem a lappok körében végzett nyelvészeti vizsgálódásokra is. Sajnovics Koppenhágában rendszerezte a vardői anyagot, közben alaposabban utána nézett a témával kapcsolatos irodalomnak is. s ekkor döbbent rá, hogy előtte már akadtak néhányan, akik rámutattak a lapp—magyar nyelvrokonságra. Munkája azonban egyáltalán nem volt hiábavaló, hiszen az ö módszerességét és elmélyültségét e témában addig még senki sem tudta elérni. 1770 tavaszán megjelent a Demonstratio idióma Ungarorum et Lapporum idem esse (Bizonyítása annak, hogy a magyarok és a lappok nyelve azonos) — és esemény lett Európában. Magyarországon is eleinte üdvrivalgás fogadta a könyvet, néhány írónknak erősen megmozgatta a fantáziáját a lapp—magyar rokonság; Dugonics András Etelka című regénye „Árpád korában játszódik, abban a boldog időben, amikor a magyarság még szoros érintkezésben állt a rokon népekkel — irja Szerb Antal ironikusan —, finnországi hercegek gyakran érkeztek Magyarországra, és itt kitűnően megértették a nép nyelvét, viszont Etelkát, a ritka magyar kisasszonyt is jól megértik Finnországban és Karjelben." S amikor az Etelkának nem várt sikere támadt, a derék szerző újabb történeteket is kiagyalt. Sokkal többen voltak viszont azok, akiknek egyáltalán nem volt ínyére ez a korántsem előkelő rokonság, elvégre a zsidók vagy a hunok — akikkel akkoriban szívesen hozták rokoni kapcsolatba némelyek a magyarokat — mégis csak jelentős tetteket hajtottak végre a régmúlt időkben, a lappokról meg csupa kiábrándító dolgot olvashattak. Magyar nyelvészen talán még nem verték el úgy a port, mint a XVIII. század utolsó harmadában Sajnovics Jánoson. Száz évnek kellett eltelnie, hogy a tudomány igazságot szolgáltasson neki a lapp—magyar rokonság ügyében. Sajnovics a későbbiekben nem is foglalkozott nyelvészettel, alighanem elment a kedve tőle. Visszatért a távcsöveihez, s abban reménykedett, hogy egyszer kinevezik valamelyik csillagvizsgáló vezetőjévé. A jezsuita rend feloszlatása után Nagyszombatból Budára költözött, s ott is érte a halál néhány nappal 52. születésnapja előtt, 1785. május 4-én.

LACZA TIHAMÉR

18