A Hét 1983/1 (28. évfolyam, 1-26. szám)
1983-05-06 / 19. szám
KAREL HOUBA A FEHÉR BARIRA 19. — Apróságok miatt én sem hagytam volna el öt. — Valahányszor együtt láttalak benneteket, arról győződtem meg, hogy boldogok vagytok. — Boldog is voltam. Csakhogy a boldogságra nem lehet előfizetni. — Ha egyáltalán megvásárolható. Elembe tolta a cigarettapaklit, de én a fejemet ráztam. — És most mihez kezdesz? — kérdezte Viktor. — Nem tudom. Még nem gondolkodtam rajta. De legelőször fizetés nélküli szabadságot kérek az igazgatómtól. El akarok utazni valahová, mindent nyugodtan átgondolni, rendbe hozni az idegeimet, szóval ezért. A többit majd meglátom azután. Felálltam. Viktor is felállt, s az ajtóban elköszönt: — Jó éjszakát, Katerina, és aludd ki magad! Majd elvesztem Viktor pizsamájában, s hiába hajtottam fel a nadrág szárát, még úgy is rá-rátapostam. Kitártam az ablakot, és belebámultam az éjszakába. Vaksötét volt, de kellemesnek éreztem az éjszakát, sőt talán gyönyörűnek is, nem tudtam eldönteni, hiszen más volt a közérzetem, mint egy-két órával korábban. Akkor még a legcsodálatosabb éjszakát is elviselhetetlennek éreztem volna. Eloltottam a villanyt, bebújtam a magas rézágy takarója alá, s elűztem a fejemből minden gondolatot. Kisvártatva halk, ám folyamatos és átható búgást hallottam. A fűtőerőmű! Viktornak igaza volt. Az igazgatóm nemigen örvendezett, amikor fizetés nélküli szabadságért folyamodtam, ugyanis — mint mondta — arra számított, hogy Andrštová helyett, aki megbetegedett, engem küldhet el egy fontos keletcsehországi szolgálati útra. Végül azonban eleget tett a kérésemnek. Nem láttam más megoldást. Tisztában voltam azzal, hogy ha maradnék is. a munkám hajítófát sem érne, nem tudtam volna eléggé odafigyelni, azt pedig kizártnak tartom, hogy összecsapjam, úgy rázzam le a nyakamról. Nem gondoltam ugyan a történtekre, de csak azért, mert megtiltottam magamnak. Nem akartam vesztes lenni, nem akartam, hogy a történtek legyűrjenek, azt viszont tudtam, hogy ha most itt maradok, ahol akaratom ellenére utcák, házak, bizonyos percek idézik eszembe Ondfejt, akkor végül mégis alulmaradok. így aztán egy hétre búcsút vettem a műemlékvédelmi hivatal patinás épületétől, búcsút vettem az igazgató úrtól. Senecká aszszonytól, Jarmilkától és Magdalénától, valamint Jiroušek úrtól meg tarka kutyájától, s noha arról biztosítottam magam, hogy egy hét alatt minden megváltozik, s hogy rettentően örülök a váratlanul jött szabadságnak, az utcára kilépve be kellett ismernem: egyáltalán nem örülök, reszket a térdem, és cudarul éreztem magam. Viktor szállást biztosított egy šumavai üdülőhelyen, így aztán vasárnap reggel beültem a kocsiba és útra keltem. Indulás előtt Viktor azzal a javaslattal állt elő, hogy egy hét múlva értem jön, s együtt térünk haza. Meghökkentett az ötlet, nem is tudtam rá rögtön válaszolni, végül aztán bólintottam, mert úgy döntöttem, ezúttal mindent a jövőre bízok. Döntse el ez egyszer az idő, mi legyen velem. Az első két napon a szobában kuksoltam, felöltözve hevertem az ágyon, bámultam a mennyezetet meg az ablakot, kint szünet nélkül zuhogott, néztem az esőt, újra a mennyezetet, közben a körmömet rágtam, és átkoztam magam, miért nem maradtam inkább otthon. Elhessegettem magamtól a gondolatokat, mégis ott kavargott a fejemben minden, pedig gyűlöltem mindent, magamat is, elsősorban magamat, mert úgy éreztem, romba dőlt az egész életem, s a világból csupán ez a szűnni nem akaró, kiálthatatlan esőkopogás maradt számomra. A harmadik napon délelőtt kiderült az ég, s a szép idő kitartott szabadságom végéig. Egyszer-kétszer fölkapaszkodtam a meredek hegyoldalban épült meteorológiai megfigyelőállomásig, máskor meg ingoványba tévedtem: a füves talaj meg-megsüppedt a lábam alatt, majd engedett, s én máris térdig gázoltam a sűrű, cuppogós iszapban. Néha leheveredtem a buján illatozó mezei pázsitra, aztán újfent nekivágtam az erdőnek, és céltalanul bolyongtam a fatörzsek rengetegében, mintha csak féltem volna kilépni a szabad ég alá, hogy ott valamennyi érzékemmel átadjam magam a fenséges csöndnek és a mennyeien tiszta levegőnek, a madárdalnak, a tücsökcirpelésnek, a mézga és a mezei virágszőnyeg fűszeres, napsütés gerjesztette illatának. Ottlétem utolsó napján, amikor a nap hevétől bágyadtan elnyúltam egy elhagyott erdei irtás füvén, már félelem nélkül engedtem át magam a gondolatoknak: erősebbnek éreztem magam, a vihar elvonult, felfrissült a levegő. Vereséget szenvedtem ugyan ebben a fordulóban, mégsem tartottam magam vesztesnek. Tudatosult bennem, hogy tulajdonképpen sok-sok esztendeig éltem boldogan, az édesanyám elvesztése óta egészen apám haláláig, számtalan nap és hónap, évek sora múlt el anélkül, hogy bánat és fájdalom ért volna, az élet valójában hihetetlenül bőkezű volt hozzám, s több ajándékkal halmozott el, mint amennyit képes voltam befogadni. Vajon vereség volt-e, hogy hittem Ondfejnak, hittem a szerelmében s abban, hogy szeretem őt? Minden eddiginél mélyebb csalódás és fájdalom lett a vége, de hát vereség volna ez? Aki igazán szeret, nem számolgat, nem mériegel. Csak igy lehet szeretni. Vagy talán várakozzunk egy jobb életre lesve? Nincs más élet azon az egyen kívül, amelyet élünk, amelyet élnünk adatott. És vajon létezik-e valami több annál az életnél, amelyet élhetünk? Nem fecséreljük-e legszebb éveinket értelmetlen hiúsággal várakozva arra, hogy az élet holnap még szebb lesz, mint tegnap vagy ma, hogy holnap még mámorítóbb boldogságot élünk majd át, mint tegnap vagy ma? Nem várakozunk-e tékozló önáltatással, miközben az élet elfolyik, mint rosta likán a víz, s mi még legapróbb csöppjét sem igyekszünk fölszippantani vagy legalább visszatartani? Az effajta várakozás fölemészti időnket, amely kiméretett számunkra. Naponta ismétlődő csoda az élet, rajtunk múlik csupán, kitárulkozunk-e előtte. Én nem akartam várakozni. Nem akartam az önmarcangolásban elmerülni, mert könnyen belefúlhattam volna. Haza kellett térnem, vissza az igazgatómhoz, vissza a munkámhoz: nem azért, hogy feledést keressek, hanem azért, hogy megtaláljam benne eddigi életem folytatását. Vasárnap délelőtt Viktor lépett ki a turistaszálló előtti térre bekanyarodó autóbuszból. Magam sem tudom miért, már szombaton vártam, most mégis örültem, hogy csak ma érkezett. Viktor sportos zakót viselt, a kihajtott ingnyakba kék kendőt kötött, s kissé meghökkenten ismertem be, hogy érdeklődéssel néztem végig. Egy fejjel magasabb volt nálam, gesztenyebama hajfürtjei minduntalan a homlokába hulltak, s én elragadónak találtam a kézmozdulatot, amellyel időn10
