A Hét 1983/1 (28. évfolyam, 1-26. szám)
1983-04-29 / 18. szám
Csak egy percre Tavasz van már a javából, lassacskán végéhez közeledik az idei színházi szezon. Júniusban zárja élete első színházi évadát HÁZI TÁNYA, a Magyar Területi Színház fiatal színészreménysége. — Tizennyolc éves voltál, amikor szerződtetett a MATESZ és színházunk kassai együttesében azonnal színpadra is kerültél. Szerencsésnek tartod magad? — Feltétlenül, hiszen rengeteg olyan fiatal van, aki számára a színészet iránti vágy pusztán egy életre szóló ábránd marad. Én viszont szeptember óta már a harmadik szerepet játszom, ami nagyszerű pályakezdés egy színészbojtár részére. — Úgy beszélsz, mintha mindig is színésznőnek készültél volna!... — Már általános iskolás koromban elhatároztam, hogy az leszek. Ehhez sokban hozzájárult az is, hogy komáromi származású vagyok, úgyhogy évek óta közvetlen figyelemmel kísérhettem a színház munkáját. Szintén a színészi pálya felé segített, hogy diákkoromban szívesen szavaltam, rendszeresen közreműködtem a komáromi gimnázium irodalmi színpadának műsoraiban. — Egy kezdő színésznőnek is ígérnek szerepeket? — Nem ígértek semmit. Én jelentkeztem erre a pályára, és a tehetségvizsga letétele után azzal biztattak, hogy a színháznak szüksége van az utánpótlásra, mert a társulatban kevés a hozzám hasonló fiatal lány. — Egy ifjú színésznőnek nem okoz gátlásokat ha a hazai magyar színházművészet több évtizedes rutinnal rendelkező nagyjaivai keit közös színpadon szerepelnie? — Inkább jóleső büszkeséget érzek, ha a színpadi művészetben jártas partnerekkel játszhatok együtt. Kassán sem volt rossz sorom, de Komáromban valahogy őszintébben éreztem, hogy könnyebben, jobban befogadtak. — Lényegében még te is tizenéves vagy, így bátran megkérdezhetem tőled: mi a véleményed a fiatal közönségről? — Szerintem nincs fiatal és nincs öreg közönség. Csak közönség van, mint ahogy nincs külön ifi és külön felnőtt színházkuitúra. Egy húszéves ember legföljebb fogékonyabb, értelmesebb, nyitottabb szellemű lehet, mint mondjuk egy hatvanöt éves. Más kérdés, hogy milyen erők csábításának engednek könnyebben a fiatalok. Tény és való, hogy a tizenévesek manapság sokkal könnyebben elmennek egy rock-koncertre, mint egy komolyabb hangvételű színműre. — Úgy hírük, hogy fölvettek a bratislavai Színház- és Zeneművészeti Főiskolára! — Ezt így kerek perec korai lenne még állítani. Egyelőre csupán a tehetségvizsgát tettem le sikerrel, júniusban hátravan még a fölvételi vizsga szóbeli része, ami szintén komoly próbatételnek számít. — Ha ezt az akadályt is sikerrel veszed, akkor milyen elképzelésekkel iratkozol majd be a főiskolára? — A fiataloknak egy közösségét remélem találni ott, amelyik nemcsak a színházat becsüli, hanem kölcsönösen egymást is. Egy olyan műhelyt remélek ott, ahol nemcsak elméleti tudásomat gyarapíthatom, hanem a tehetségemet is kibontakoztathatom. (mik-) Fotó: Gyökeres Egyszer volt, hol nem volt. hogy a Köszvény utca 4/b alatti új háztömb kilencedik emeleti háromszoba összkomfortos lakásában tengődő szegényember, miután beparkolta vadonatúj Ladáját és elfogyasztotta grillcsirkéből és hasábburgonyából álló szerény vacsoráját, elhatározta, hogy világgá megy. Vagyis ... hogy ne túlozzak, csak amoda, az utca végén levő kiskocsmába, hogy a magas vérnyomásához szükséges napi söradagját bekebelezze. Amint ment, mendegélt, az új lakótelepet díszítő hepehupák, dombok, gödrök és szakadékok kiismerhetetlen szövevényében — útját csak a kandi hold világította meg, mivel az utcai lámpák rendszerint nappal világítottak — az egyik gödör mélyéről elfojtott mocorgás hallatszott. Tapintatosan elfordította a fejét, hiszen ő is volt fiatal, bár felesége állítása szerint az nagyon rég volt. Már tovább ment volna, amikor segélykiáltás ütötte meg a fülét. A gödörből. Férfihang. Nofene, gondolta, a szegényember, ilyesmivel, hogy a férfi kiált segítségért, még nem találkozott. Az ellenkezőjével igen. Megállt, hallgatózott. A gödör mélyéről most már dulakodás, ütlegelés zaja hallatszott. A szegényember mindig gavallér volt. Most is a gödörhöz ment, gyufát gyújtott. — Mi van ott, hé... — mondotta, de a következő pillanatban csaknem összeroskadt a meglepetéstől. A gödör mélyén ugyanis egy csoport ördögöt pillantott meg a gyér fénynél, akik a földre tepert társukat verték kitartóan. — Segíts, szegényember! — jajgatott a megruházott ördög. — Ezek a pokolfajzatok agyon akarnak verni. A szegényember számos politikai tanfolyamot végzett és szigorúan materialista világnézetet vallott, de a jelen esetben a meglepetéstől mozdulni sem tudott. Nem kis dolog az kérem, az új lakótelepen egyszerre vagy hat ördöggel találkozni. Méghozzá valamennyi hajszálra olyan volt, amilyennek gyermekkorában a képeskönyvekben ábrázolták. Még a két kis szarvuk sem hiányzott. A szegényember nehezen tért magához megdöbbenéséből. Békítőén leszólt a gödörbe: — Atyafiak, miért bántjátok azt a jámbort? — Feljött a földre és a gazember egy bárban elverte valamennyiünk prémiumát — válaszolt az egyik ördög, láthatóan a csapat vezetője. — Kuss... Törődj a magad dolgával, különben megjárhatod! — vicsorogtak feléje a többiek és tovább ütlegelték társukat. A szegényember ezt a hangot csak a feleségétől és a főnökétől tűrte el. De egy ördögtől... azt már nem. Elbődült hát ben-A SZEGÉNYEMBER KÍVÁNSÁGA ne a borjú. Odaugrott a csoporthoz és úgy, ahogy azt legénykorában, szülőfalujában a búcsúk alkalmával tanulta, rendet kezdett csinálni a verekedők között. — Nagy veszélytől mentettél meg, szegényember, — hálálkodott az elpáholt ördög, amikor nagynehezen feltápászkodott. — Nagyon hálás vagyok neked. — Szóra sem érdemes — szabadkozott emez nadrágját helyrerángatva. — Csak nem szeretem, ha a gyengébbet bántják. — Derék ember vagy. S hogy lásd, a pokolban is van emberség, én hajlandó vagyok egy kívánságodat teljesíteni. — Egyet...? — csodálkozott a szegényember. — Tudom, hogy a mesékben hármat szoktak, dehát az a helyzet, hogy anyagilag nem állunk valami jól, a gazdasági gondok minket sem kerülnek el — restelkedett az ördög. — Ki van merítve a keret, ki kellett cserélni a katlanokat és üstöket. De azt az egy kívánságodat majd beszorítom valahogy a költségvetésbe. A szegényember elgondolkodott. Mi az ördögöt kívánjon. Nem lenne rossz megpályázni az igazgatói állást a vállalatnál. Vagy egy világkörüli út. Monte Carlo, Rio de Janeiro, Hon-Kong ... nem, oda nem, mert onnan származik ez a ronda náthavírus. Csúf egy hely lehet. Szeretője lehetne egy világhírű filmcsillag. Jaj, ez túl veszélyes lenne a felesége miatt. Mit lehetne kívánni? Az ördög jól látta a szegényember tépelődését. — Csak kívánj, amit akarsz. Te, szegényember, nem akarsz király lenni? — Az biz nem lenne rossz — bólintott, majd elgondolkozott. Nem, ez nem jó, a mai világban az uralkodók állása nem biztos egzisztencia. Valami junta elöbb-utóbb öszszeesküdne ellene, elűznék a trónról, neki meg bekerülne a káderlapjára, hogy király volt. S ekkor a szegényembemek pompás ötlete támadt. Olyat fog kívánni, aminek az egész lakótelep minden lakója örülni fog. Ördög komám, nekem csak egy kérésem lenne. — Tessék, máris teljesítem — mosolygott az ördög a felrepedt vérző szájával. — Csak annyit csinálj meg, hogy ezen a szép lakótelepen ezekben a sokemeletes házakban mindig működjék a lift. Akkor, amikor mi akarjuk, ne akkor, amikor ő akar. A múltkor is, amikor nem működött, az egyik lakótárs a tizedik emeletről egy hétig nem volt otthon. Asztmás, és valahányszor hazaindult, a hatodik emeleten minden alkalommal összerogyott. Végül a felesége kötélen engedte le neki az ételt és a tiszta fehérneműt, és a hivatalban aludt. — Hát ha csak ennyi az egész ... meglesz, — ígérte az ördög. Egyet perdült, kettőt fordult, és máris csak enyhe kénköillat jelezte, hogy a szegényember nem álmodott. Nagy lelkinyugalommal indult hát a kocsmába, ahol átszellemült arccal csurgatta le a torkán a rendes napi söradagját. Ezzel azonban még nincs vége a mesének. Mert a szegényember várt egy napot, két hetet, három hónapot, de a lift mégsem mozdult. Vagy ha mozdult, csakis a szerelők jelenlétében. Hej, bosszankodott is a szegényember, hogy az ördög így becsapta. Még szerencse, hogy nem szólt a dologról senkinek, különben még bolondnak néznék. Az eset után vagy félévvel az egyik este ismét a kocsma felé tartott, amikor az egyik szemétrakás mögül hangot hallott: — Szegényember, állj meg egy szóra ... Az ördög volt. De hogy nézett ki! Siralom volt ránézni. Patájából csak a csonk maradt. Ábrázatja beesve, mint aki napok óta nem evett, nem aludt. Bundája merő cafat. Úgy nézett ki, mint egy pokolbeli hippi, aki pillanatnyi elmezavarában szégyenszemre dolgozni kezdett. — Csak nem páholtak el megint? — bámult a szegényember, feledve az ördög iránti neheztelését. — Dehogy, csak azt a liftügyet próbálom elintézni. Nem eszem, nem alszom. Ajtóról ajtóra járok. Eredménytelenül. Nem megy a dolog, mindenütt kinevették, azt mondták, ne kívánjak lehetetlent. Tudod mit, te szegényember, akarjál inkább király lenni. Azt el tudom intézni. — Nem. Nekem működő lift kell. — Könyörgöm, legyél király, vagy kívánj valami mást. Amit akarsz. — Semmi sem kell. Működjék a lift — dacoskodott a szegényember. Az ördög tehetetlenül állott. Szemei a megalázottságtól elfátyolosodtak és a mellén a bundája könnytől csapzott. Szánalom volt ránézni. Reszkető hangon szólalt meg: — Nem tudok segíteni. Tudod, ebben az ügyben senki sem tud segíteni, én is tehetetlen vagyok — mondotta és tántorgó léptekkel nekivágott az éjszakának. így történt hát, hogy a szegényember egyetlen kívánsága — a mesék történetében minden bizonnyal első ízben — nem teljesült. AGÓCS VILMOS Németh István felvétele 22
