A Hét 1983/1 (28. évfolyam, 1-26. szám)

1983-04-29 / 18. szám

ült le hozzám, békén hagyott, nem kérdezősködött. Hálát éreztem iránta, már amennyire abban a percben képes voltam effajta érzésekre. Hálás voltam a hallgatásáért, hálás voltam hogy nála lehetek, hálás, hogy egyáltalán lehetek valahol.

A végsőkig kétségbeestem.

Van, aki kétségbeesésében kinyitja a gázcsapot, vagy kiugrik az ablakon, vagy felvágja az ereit. Mert a kétségbeesés attól van, hogy az embernek nincs többé támasza, nincs az égvilágon semmije, nincs múltja és jövője sem, pusztán a jelen adott pillanata az övé, s ez a pillanat is csak magát a semmit, az ürességet tartalmazza. A kétségbeesés annyit jelent, hogy az ember egy csapásra elveszíti a hitét mindenben, ami számára addig maga volt az élet, ez az állapot a lét és a nemlét mezsgyéjén, s e két világot elválasztó mérleg hajszálra függesztett nyelve a végső lökésre vár. Igaz, a kétségbeesés még sok más alakot is ölthet, de számomra akkor ennyi volt. Nem esett bajom, semmi látható sérülés vagy vérző seb, a hajam rendben, ajkamon halvány rúzs, arcomon még a reggeli púdertől rózsaszín, körmömön áttetsző lakk, a ruhám frissen vasalva — de e külsőségek alatt, semmi. A hajszál- és ütőerek láthatatlan szövedékét, amelyben lüktetett a vér, s amely a világhoz kapcsolt engem, most valami szétszaggatta és lerombolta, és odabenn, ahova emberi szem nem hatolhat, csak azé, akit lesújtottak és eltapostak, odabenn most sivatag volt.

— Főzök egy kávét — mondta Viktor.

Nem válaszoltam.

Kiment, és én nem érzékeltem, mennyi idő telt el, amíg újra meghallottam a lépteit. Az egyik csészét elém rakta, a másikat, kissé habozva, az asztal túlsó végére, majd leült szemközt velem.

— Jobban érzed magad?

— Egy kicsit — füllentettem.

— Idd meg a kávédat, jobb így forrón.

Ahogy szürcsöltem hozzátette:

— Vedd fel a pizsamámat, megágyazok neked a szomszéd szobában.

— Hol alszol akkor te?

— Én? Hát itt, szétnyitom a rekamiét.

Cigarettával kínált, rágyújtottam, de megszédültem a leszívott füsttől.

— Nem hoztam magammal semmit.

— A fürdőszobában megtalálsz mindent, amire szükséged van.

— Nem bírtam tovább. Igazán nem tudom, hova menjek. Nem is volt hova mennem. Végül eljöttem hozzád.

—- Ha fáradt vagy, nyugodtan lefekhetsz...

— Nem haragszol, hogy ilyen váratlanul berontottam ?

— Inkább örülök neki.

— Örülsz?

— Örülök, hogy a segítségedre lehetek valamivel. Ha mással nem, ággyal, pizsamával, fürdőszobával.

— Az ilyesmi néha több, mint bármi más.

Kiittam a kávét, szórakozottan játszottam

a kiskanállal. Viktor tekintetét éreztem magamon.

— Nem is érdekel, miért jöttem el hozzád? — kérdeztem.

— Érdekel, de nem kérdezem.

— Udvariasságból?

— Megvárom, hogy elmondd magadtól.

Elnyomta a cigarettát.

— Holnap megpróbálok szobát szerezni valamelyik szállodában.

— Azt hiszem, hiába keresnél, ráadásul fölösleges is, Katerina. Maradj itt nálam, ameddig csak kedved tartja. Egyedül élek, s a jelenléted nem fog zavarni, éppen ellenkezőleg. Szeretem a magányt, de néha mégis nehéz elviselnem.

— Lenn áll a kocsim, egyebem nem maradt.

Elmosolyodott:

— Ez nem is kevés .. .

— De nincs egy fityingem sem.

— Emiatt ne aggódj.

— De igen — mondtam —, nem akarok adósa maradni senkinek.

— Nem is volna baj, ha csak a pénzről volna szó. Csakhogy az emberek sokszor jóval többel maradnak egymás adósai.

Viktor fölkelt, és bement a szomszéd szobába. Utánamentem, segítettem megvetni a régimódi, hosszú lábakon álló rézágyat. A szekrényből tiszta lepedő, két vánkos és egy kikeményitett paplanhuzat került elő, amelybe Viktor gyapjútakarót gyömöszölt. A saját ágyneműjét átcipelte a másik szobába, szétnyitotta az összecsukható rekamiét és rádobta a vánkost, takarót.

— Amott van a fürdőszoba — mutatott a fehér ajtóra, a sarokban. — Egyébként legjobb lesz, ha megmutatom a lakást, ha már itt fogsz lakni. Gyere!

Fürdőszoba, vécé, beépített szekrény, tenyérnyi konyha: panelházi tucatlakás.

— A szobából, ahol aludni fogsz, ajtó vezet az erkélyre. Forró nyári éjszakákon szoktam odakinn aludni. Elég tiszta a levegő errefelé, az ablakból látni is az erdőt, alig ötpercnyi járásra van innen. Éjszaka talán felriaszt majd a zúgás, a közeli fűtőerőműből hallatszik, de hamar megszokod.

— Nem vagyok még álmos. Főzök még egy kávét, jó? — mondtam.

Magam főztem meg.

— Bekapcsoljam a tévét? — kérdezte Viktor.

Megráztam a fejem.

— Nagyon rosszul voltál? — kérdezte.

Zavartan bólintottam.

— Fáradt vagy?

Nem, dehogy.

Valóban jobban voltam, úgy éreztem, mintha nem először járnék itt, nem voltam kíváncsi semmire, nem kellett tájékozódnom, mindent magától értetődőnek találtam. azt is, hogy én ott vagyok.

— Min dolgozol? — kérdeztem Viktort.

— Én? — Rám mosolygott. Szerény, inkább bűntudatos volt az a mosoly. — Min dolgoznék? írok.

— És mit írsz?

— Csakugyan érdekel?

— Nem kérdezném, ha nem érdekelne igazán.

— Sokszor megkérdezik tőlem, mit írok. Főleg az újságírók. Megkérdezik, de közben azon jár az eszük, hogy meg kell sarkaltatniuk a cipőjüket, vagy el kéne menni a tisztítóba a ruhákért. Süket duma, néha szinte sértő.

Hátranyúlt a kis faliszekrénybe, és újabb cigarettacsomagot vett elő. Sokat dohányzott. Mire én egyet végigszívtam, ő már legalább az ötödik cigarettát nyomta el a hamutartóban.

— Forgatókönyvet írok, de bajban vagyok vele, mert határidős munka, én meg nem tudok a határidőkhöz igazodni. Az írás sem igen megy a legutóhbi filmem vegyes fogadtatása óta. Hallottad, hogy némelyik városban levették a műsorról ?

— Csodálkozol rajta?

Nem válaszolt, s miután újabb cigarettára gyújtott, így folytatta:

— Kedvem volna belevágni egy regénybe is. De igazán nem akarlak ezzel untatni.

— Egyáltalán nem untatsz. Már régen foglalkoztat a munkád, hányszor akartalak kérdezni felőle, de valahogy sosem került rá sor.

(Folytatjuk)

Szarvas-futással, égre-nyílt vággyal, úton útfélen kellem vizében, erdő ölébe, selyemlágy rétre, öreg nyárfához, táncos lombjához, húrhoz, vonóhoz, füttyös rigóhoz, fenyves ligethez.

JÁN SMREK

Májusi flóta

buja füvekhez, merész patakhoz, fehér juhokhoz, habos felhőhöz, susogó tölgyhöz, liliom-honba, szellős pagonyba, azúrkék csúcsra, rókaodúba, nyírhez és bükkhöz, kakukk-derűhöz, csa/itos völgybe, halihós csöndbe,

(VERES JÁNOS FORDÍTÁSA)

MIROSLAV FLORIAN

hattyúk tavához, fürtös virághoz, harangkongatásba, csengés-bongásba, illat kéjébe, élvek mélyébe, virágos fénybe, szentelt szentélybe szaladunk könnyen, bokáig gyöngyben ...

Egyszer s mindenkorra

Szívem, te jól tudod, baloldalon a helyed, ott is maradsz mindig, míg csak lélegzem, és még azon is túl,

pihenést nem ismerve csak rohanva előre súlyos zászlajával a vérnek, és rámszólsz, figyelmeztetsz, ha el-elmaradok, kényszerítesz, hogy lépést tartsak veled.

Hullik, kereng a színét vesztett levél, de te csak futsz,

a vetés áttelel a föld alatt lapulva, de te virítasz

százmilliók töretlen álmával, az Internacioná/é hangjegy-virágaival.

(FÜGEDI ELEK FORDÍTÁSA)

M. HALCIN FELVÉTELE

11