A Hét 1983/1 (28. évfolyam, 1-26. szám)
1983-04-22 / 17. szám
em tudok összehasonlítást tenni, hol van Szlovákia legnagyobb autóbuszpályaudvara. De ha találgatni lehetne, azt mondanám, hogy Nyitrán. És nem csupán azért, amit a harmincnégy esztendős, vízcsapapáti születésű és lakosú, nős, immár tíz éve segéddiszpécser Barta Stanislavtól tudok, vagyis, hogy a pályaudvaruknak harmincegy megállója, százhatvan autóbuszvezetője van stb. Annyi autóbusz halad át naponta Nyitrán, hogy például délelőtt tizpercenként utazhat onnan az ember Bratislavába. A távolsági buszok, amelyek Zólyomot (Zvolen) érintik, már Nyitrán is keresztülrobognak, s percekig állnak az autóbusz-pályaudvaron. A diszpécser hivatali szobája egy fabarakkszerü épület emeletén található. Az egyszerűen berendezett szoba asztalán két telefon berreg egymást fölülmúlva. Barta Stanislav hol az egyik kagylót emeli füléhez, hol a másikat. Egyszer tájékoztatást ad az autóbuszok érkezéséről és indulásáról, másszor egy kényszerűen kieső autóbusz helyére sorol be másikat. A járást keresztül-kasul (a legkisebb településeket is érintve) kilencvenkilenc autóbusz járja be. A diszpécser a menetrend pontos betartása fölött őrködik, s törődik azzal, hogy a lehető legnagyobb rendben történjék minden, az utasok bosszankodása nélkül. Én is beállók az ablakba egy rövid időre, mintha diszpécser lennék, a reggeli órákban, amikor talán legnagyobb a forgalom. Szinte szünet nélkül indulnak és érkeznek a pályaudvarról az autóbuszok. A járás közeli és távoli falvaiból és az ország legtávolabbi városaiból. Annyi az utas, hogy alig fér el egy-egy megállónál, különösen azoknál, amelyeknél az emberek a távolsági autóbuszok érkezésére vagy indulására várnak. A diszpécseri szoba ablakából jól rá lehet látni a pályaudvarra, a fedett megállókra, az önkiszolgáló étteremre, amelyről akár le is vehetnék az ajtót, nyílik és zárul a nyitvatartás ideje alatt, reggel hattól este tizenkilenc óráig. Közvetlen szomszédságában italkimérés folyik. Az önkiszolgáló étterem a mozgalmasabb. Érdekes lenne megszámolni, hány utas fordul meg benne naponta és milyen kívánsággal. Nem nehéz persze kitalálni, hogy különösen a távolsági autóbuszok utasaival csupán két dolog történhet: megéheznek vagy megszomjaznak. Így van ezzel a vonat utasa is. S mivel a vasútállomás is az autóbusz-pályaudvar közelében van, ez a körülmény még csak növeli az önkiszolgáló étterem forgalmát. Az étteremben viszonylag nagy a tisztaság, de nyugodtságnak itt nyoma sincs. Az utasok türelmetlenek, folyton azt nézik, ott van-e még az autóbuszuk a megállónál. Az ügyesebbek úgy védekeznek az esetleges lemaradás, az ottfelejtkezés ellen, hogy felcsapnak az autóbusz-vezető kísérőinek, mennek be utána, és ha rendel valamit, úgy körülülik, mint hajdan Krisztust a tanítványai. A nem eléggé óvatosak megjárják, gyakran hűlt helyét találják autóbuszuknak, s nyáron még hagyján, fölugranak a menetrend szerinti következő járatra. A téli hónapok okozzák a nagyobb bajt. Zakóban, fedetlen fővel kell a következő autóbuszra várakozniuk, s ha történetesen Bratislavába utaznak, fogvacogtató időben is könnyű öltözékükben kell villamoson vagy trolibuszon hazadöcögniük. Szabó Ottót keresem, az önkiszolgáló étterem vezetőjét, de nem találom. Elutazott valahová. Helyettese, a negyvenesztendős Száraz Mária siet a segítségemre. Golianovoban született, de több mint húsz éve lakik már Nyitrán, s huszonkét esztendős korától dolgozik a vendéglátóipari vállalatnál. — Az autóbusz-pályaudvar 1978-ban készült el, s május végén megnyitottuk az önkiszolgáló éttermet is. Huszonhét alkalmazottja két műszakban dolgozik. Ez a legnagyobb forgalmú étterem Nyitrán. Hatszázezer korona a havonkénti tervezett bevételünk. A nyári hónapokban persze a 700 ezret is elérjük. Az esztendő első (január) és utolsó (december) hónapja a leggyengébb. A közép- és főiskolás diákok ilyenkor nem utaznak. No meg az ünnepnapok is otthon tartják az embert. A disznótorokról már nem is beszélek. Jóval kevesebb étel fogy! — A legnehezebb napok? — Hétfő és péntek. A mi szemünkkel nézve ez a két nap bolondok háza. Minden tekintetben. Az utasok hétfőn és pénteken a legingerültebbek. Tizennégy asztalt, hatvannégy széket számolok meg hirtelen az étteremben. Az étlap-kínálat is gazdag. Leves, grillcsirke, gulyás, füstölt csülök, sült kolbász, cukrászsütemény, cukorka, tea, kávé stb. Nem nehéz észrevenni, hogy ételekből adnak el a legtöbbet. — Melyik ételnek van a legnagyobb kelendősége? — kérdezem Száraz Máriától. — A magyar gulyásnak. De a grillcsirke is nagyon fogy. — Mi az érdekes a foglalkozásukban? — Hogy itt nincsenek ismerős, megszokott arcok. Mindig újak és mindig mások jönnek. Kivételt csak az autóbusz-vezetők képeznek. — Mi a rossz a foglalkozásukban? — A vasárnapi nyitvatartási idő. Szeretnénk mi is ünneplő ruhába bújni. Sok a figyelmetlen és türelmetlen utas. Ők napjaink megkeseritői. Mert nincsenek tekintettel semmire. Nem méltányolják a munkánkat. Csak a maguk önző érdekét tartják szem előtt. Tele gyomorral szeretnének továbbutazni, s hogy ez igy legyen, még durvaságra is képesek. Néha már félünk, hogy letapossák egymást. — Senki nem akar lemaradni az autóbuszról. Ez érthető. Miben látna megoldást? — Jó lenne az autóbusz-pályaudvaron és az étteremben is használni a hangosanbeszélöt. Ahogyan a vasútállomáson. Az autóbusz ide és ide, ekkor és ekkor indul. Egyszerre megnyugodnának a vendégek, mert már nem kellene a legkellemetlenebb dologtól, a lemaradástól tartaniuk. Kitekintek az ablakon. Éppen most érkezik a távolsági megállókhoz egymás után három autóbusz. Mind a három tömve utasokkal. Özönlenek az étterembe az emberek. Nem marad szabad asztal és szék. Az utasok hosszú sora az ajtótól a pénztárig kígyózik. Száraz Mária elnézést kér. Segítenie kell. A gyors kiszolgálás ezen a helyen elégedettség, megnyugvás. Szeszesitalt itt nem szolgálnak fel. Dohányozni szigorúan tilos. A rózsát termő türelmet viszont hiába is hirdetnék. Senki nem venné figyelembe. Az utazónak csak percek állnak rendelkezésére. s az éhséget és a szomjúságot csillapítania kell. MÁCS JÓZSEF Fotó: M. Borský Hétvégi levél Élelmiszervásárlás közben időnként — tehát naponta — elbizonytalanodom. Esztendők óta ugyanis azt kell tapasztalnom, hogy valahol, a laza ellenőrzés széles szféráiban létezik, működik egy annál erősebb sajtó, mint amelyiknek berkeiben magam tevékenykedem. A „termelői sajtóra"gondolok, nevezetesen az élelmiszeripar egyes üzemeiben alkalmazott arra a nyomdaipari segédágazatra, amelynek az a feladata, hogy a termékek csomagolására rányomtassa a gyártás, illetve a fogyaszthatóság határidejének dátumát Zavarban vagyok, mert könnyű szívvel nem tudom belátni, hogy ez a sajtó valóban erősebb, mi több, vakmerő. A fene a jódolgába — szokta volt mondani rég holt nagyapám és mondom magam is. Persze, rám se hederít senki, kivált nem az élelmiszeripar. Mert ha megtenné, az nyilván ellenkezne az érdekeivel. És miért is hederítene pont énrám, ha az érvényes vonatkozó jogszabályokra sem hederít. Mert nyilvánvalóan vannak olyan ipari, egészségügyi és kereskedelmi rendelkezések, amelyek három irányból is arra kötelezik az élelmiszeripart, illetve a kereskedelmet, hogy a gyártott és forgalmazott, emberi fogyasztásra szánt termékeken rajta kell álljon: mikor gyártották, meddig fogyaszthatok. Vegyük például a vajat Nem fürdünk benne, de szerencsére van belőle elég a polcokon. Csakhogy a gyártás dátumát nem lehet kisilabizálni, vagy ha mégis, abból még nem derül ki, hogy vajon meddig fogyasztható. Hogy miért nem ? Egyszerűen azért, mert a tejiparban valakik rosszul végzik a dolgukat, ám annál jobban ütik meg a széküket. Vagy tévednék talán? De akkor hogyan lehetséges, hogy ez a kockázatos, az ország teljes nyilvánossága előtt naponta gyakorolt mulasztás immár megszokott. Engedtessék meg, hadd vegyem magamnak azt a bátorságot, hogy megkérdezzem: vajon az iparág vezetői, akik a fentiekért felelősségre vonhatók — milyen vajat esznek ? Mert ha ők is azt a vajat eszik, amit mi, akkor annak a vajnak biztosan nincs is semmi baja. De ha nincs semmi baja, akkor miért olvashatatlan a gyártás dátuma. Ha pedig olvasható, akkor miért nem áll a csomagoláson rajta az is, hogy mikor jár le a szavatossági idő. A napokban ültem a képernyő előtt és azoknak a tévés kollégáknak drukkoltam, akik ugyanilyen kérdésekkel járták a boltokat. A kamera vajakra és desszertekre, konzervekre és különböző félkészárukra közelít, hogy megmutassa: a csomagoláson vagy van valami, és az olvashatatlan, vagy ha olvasható, akkor sohasem látható együtt a gyártás napja és a szavatossági idő lejárta, vagy csak az egyik van ott vagy a másik, esetleg egyik se. Ez van — mondanám, ha nem lennék bizonyos afelől, hogy adott esetben semmi másról nincs szó, csupán arról, hogy bizonyos emberek semmibe veszik a törvényes rendelkezéseket, az állam és a fogyasztók érdekeit! 3
