A Hét 1983/1 (28. évfolyam, 1-26. szám)
1983-04-15 / 16. szám
A FEHÉR PARIM KAREL HOUBA 16. Mielőtt elszorult szívvel lenyomtam volna a nyolcas számú szoba kilincsét, erőt vettem magamon, és görcsös mosolyt kényszeritettem az arcomra. Ó, ez az ősrégi, csalóka játék, amelyhez azokban a percekben folyamodunk, amikor gyengének és védtelennek érezzük magunkat, és hinni akarjuk, hogy kényszeredett mosolyunkkal rászedjük a halált... Apám éjjeliszekrényém érintetlenül ott volt a három narancs meg a gyümölcslé is. Közvetlenül az ajtó mellett feküdt, a többi három ágy mellett szintén látogatók ültek vagy álldogáltak. Nem figyeltem senkire és semmire, egyedül apám megsárgult, beesett arcát láttam. Aludt. Ágya fejénél infúziós készülék lógott az állványról, üres palackkal. Apám csupasz alkarján kékes folt éktelenkedett. Leültem egy fehérre mázolt székre, és vártam, hogy felnyissa a szemét, nem akartam felébreszteni. Hátam mögött léptek hallatszottak, jövés-menés, fojtott suttogás, én apám arcát néztem, és közben felrémlett bennem néhány gyermekkori emlék, kirándulásaink apámmal, az áfonyaszedés, fürdés a halastóban, majd ballagás hazafelé szürkületkor a júliusi naptól átforrósodott mezei úton, a gabonatáblák illatától kísérve, kéz a kézben, úgyhogy önkéntelenül összecsuktam a tenyeremet, mintha csak újból megéreztem volna benne apám kezének melegét és szorítását. Ekkor fölnyitotta a szemét. — Aludtál — szóltam, ujjammal végig - szántottam a homlokán, s oldalra simítottam néhány szürke hajfürtjét. — Fáj valamid? — Szép tőled, Katka, hogy eljöttél. Folyton csak alszom ... — Beszéltem az orvossal, azt mondta, nincs komoly baj, csak egy kicsit elfáradt a szíved ... — A narancsokat visszavihetnéd, nekem itt nincs semmire szükségem. — Látod, pedig megint hoztam egypárat — És a szatyromból néhány fényesen csillogó, vörös héjú narancsot halásztam elő. — Nem kérsz? Meghámozok egyet! Apám nem felelt, csak nézett szótlanul. Körmömet belevájtam a narancs héjába. Istenem, mi mindent láthattak már ezek a szemek az életben! Vajon többet nevettek, többször fénylett bennük öröm, mint bánat? Micsoda film születne abból, ha egymás után leforgatnánk minden filmkockát, a képek ezreit, amelyeket apám szeme fényképezett? Lehet, hogy nem is különbözne túlságosan mások életének filmjétől, azokétól, akikkel az utcán találkozunk, akik a szomszédunkban laknak, akikkel egy műhelyben vagy irodában dolgozunk. Mindnyájunknak egy élete van csupán, de az élet mindegyikünknél más és más ... Csak az ügyeletes nővér figyelmeztetésére hagytam el a kórházat, amikor a látogatási idő véget ért. Még egyszer rámosolyogtam apámra, de most már nem görcsösen, hanem egyszerűen úgy, ahogy régen szoktunk mosolyogva elbúcsúzni, amikor ö munkába indult, én meg az iskolába. Három nappal később újra elmentem hozzá, de csak rövid időre láthattam, mert a nővér, miközben a szobához kísért, figyelmeztetett, hogy apám rosszul aludt az éjjel, a szíve kínozta megint. Ismét a fehér széken ültem, néztem a sápadt arcot meg a lehunyt szemhéjakat. Most még mélyebben ült a szeme, mint három nappal korábban, az ajka szedeijes volt, orra is meghegyesedett. Felnyitotta szemét, én meg elmeséltem mi újság van nálunk, hogy Ondrej sokat dolgozik és alig alszik, pedig hát aludt, mint a bunda, hogy nemsokára befejezem a könyvemet, pedig még hozzá sem fogtam igazán, hogy érdeklődtek utána a minisztériumból, pedig senki sem érdeklődött. Láttam, ettől felélénkült, szemében kíváncsiság villant, de továbbra is mozdulatlanul feküdt az ágyon, magába süllyedve, s akkor én halkan, nehogy kifárasszam, arról kezdtem beszélni, milyen gyakran sejlik fel előttem az a nyár, amikor tizennégy éves voltam és egy távoli rokonunknál töltöttük kettesben a szünidőt, egy erdészházban ... Meséltem, s észre sem vettem, hogy apám közben újra elaludt. Halkan felálltam, ezúttal nem simogattam meg lesoványodott kezét, mint legutóbb, csak néztem őt még egy percig, mintha emlékezetembe akarnám vésni a vonásait, aztán kimentem. A folyosón Mašica doktorral találkoztam, már nem volt olyan kimért, elmondta, telefonáltak a minisztériumból, hogy helyezzék át Jílek elvtársat egyágyas szobába, ahol teljes lenne a nyugalma, de apám ezt állítólag visszautasította, együtt akart maradni a többiekkel. Szombat délben szólt a telefon az irodában. A kórházból kerestek. Reggel, röviddel nyolc után meghalt apám. A szerény temetési szertartást a krematórium kisebbik termében rendeztük. A hamvveder a kolumbáriumba került. Aniökának, a szomszédasszonynak, aki az utóbbi időben ellátta apám háztartását, felajánlottam, vigyen el a lakásból mindent, aminek csak hasznát veszi, ruhát és fehérneműt is, mire ő megtartotta még a régi szekrényt, az öreg varrógépet, a Kalvoda-féle reprodukciót, egy-két edényt és a kis előszobaszőnyeget is. Őrültem, hogy ennyi mindent magával vitt, mert épp elég gondom volt a maradékkal, míg végül a néhány fölösleges bútordarabot elvitettem az ócskapiacra, és egy-két százasért túladtam valamennyin. Egy bőröndben magam cipeltem el a lakásból régi könyveinket, s a kék bársonnyal bevont táblát, amely cégjelvényekkel volt teletűzdelve. Apám gyűjtögette őket, ez volt az egyedüli hobbija. Elvittem még a négy függönyt is, kimostam és elraktam őket. És elvittem édesanyám fényképét. A házkezelőségen leadtam a kulcsukat, az utcáról még egyszer, utoljára fölnéztem egykori ablakainkra, amelyek kopáron, vakon néztek rám vissza, éreztem, torkomban dagadni kezd a gombóc, de legyűrtem, csak annyit mormoltam magamban: isten veled, régi otthon, isten veled, gyerekkor, isten veled, apám; és elindultam hazafelé. Édesapám haláláról mindössze három napilap emlékezett meg néhány sorban, azok is csak azért, mert miniszterhelyettes volt. Az egyik nekrológban azt olvastam, hogy apám megértésének és támogatásának köszönhetően megindultak annak a málladozó palotának a felújítási munkálatai, amely mostanáig könyvtárterakatként szolgált, a jövőben viszont új kiállítóteremnek fog otthont adni. Közhasznú tett! Engem viszont elgondolkodtatott; ez lett volna az a bizonyos apróság, amely nyomán úgy megélénkült az érdeklődés Ondrej iránt? De többet már nem foglalkoztam a dologgal, apám halála mélyebben megrázott annál, semhogy utólag megkérdőjelezzek vele kapcsolatban olyasmit, amiről semmit sem tudok. Csupán egy'valamiről győződhettem meg az eddigieknél szilárdabban és cáfolhatatlanabbul; milyen keveset tudok a velem, mellettem élő emberekről. Ondrej a férjem volt, jó néhány esztendeje együtt éltem vele, s ugyan mit tudtam voltaképpen 10
