A Hét 1983/1 (28. évfolyam, 1-26. szám)
1983-04-08 / 15. szám
ÁLIAM A BOLYBAN Bismarck, a hatalom ínyence, azt kívánta magának, hogy lelke hangya alakjában születhessen újjá: „Ez a kicsiny teremtés tökéletes politikai szervezetben él. Valamennyi hangya köteles dolgozni, hasznos életet folytatni, tökéletes engedelmesség, figyelem és rend uralkodik. A hangyák boldogok, mert dolgoznak." Az Északi-sarkvidéktől a Tüzföldig, az Alpoktól Új-Guineáig hangyák mindenütt. „Akik átfúrják a földet" — ez a nevük az orinokó indiánok nyeltén. A szakemberek tizenkétezer különféle hangyafajt tartanak számon; életmódjuk változatossága kitűnő alkalmazkodóképességüket bizonyítja. Az észak-afrikai oázisokban az aratóhangyák védőfalakat emelnek fészkük bejárata elé, hogy megóvják a széltől. A Szovjetunió szikes pusztaságain rabszolgatartó hangyák élnek: fogoly rokonaik, a mézhangyák táplálják őket. Kolumbiában a házak hátsó udvarának kövezete alatt a levélszabdaló hangyák „gombapincéi" virulnak. Az Amazonas-vidék őserdeiben vándorhangyák légiói vonulnak rovarokra vadászva. Az afrikai harcoshangyák éjszakánként táborokba sereglenek. AZ ÉN HÁZAM ... Attól függően, hogy a világ melyik táján és a fejlődés milyen szintjén élnek, vagy kicsiny — még száz főt sem számláló klánokat alkotnak, vagy óriási hangyaállamokat, mint például a német földön honos kis vörös erdei hangyák, amelyek Poroszországban 1724 óta védelem alatt állnak, és amelyek valódi hatalmat jelentenek az erdőben. Hangyaállamukat tíz nép alkotja, amelyeket baráti szövetség köt össze. A tízmilliónyi szorgos rovarhad naponta ezrekkel gyarapszik. A lapos, terjedelmes hangyaboly, amelyet szabálytalan földhányásnak vélnénk, valójában egy kettős kúp felső fele. Amilyen magasan az erdő talaja fölé emelkedik a kúp, olyan mélyen nyúlik le a földbe is. Magassága elérheti az egy, kerülete a kilenc métert; felfogja és megőrzi a nap melegét. Ágacskák, levélkocsányok, nagy fenyőtűk alkotnak szilárd állványzatot a boly belsejében, és ezt apró tücskék és felszabdalt növénymaradványok szövedékével veszik körül. Ez a bélés óvja a hangyák otthonát a nedvességtől és a kihűléstől. Négyhetenként meg is forgatják a zöld fal „tégláit", hogy ne penészedjenek. Ajtókat, ablakokat vágnak a falon, hogy ki- és bejárhassanak, és szellőzzék az építmény. Meleg nyári napokon tárva-nyitva hagyják, és bezárják, ha hűvös eső esik. A boly belsejében kellemes meleg uralkodik: huszonöt fok, és ezt tavasszal és nyáron negyed foknyi pontossággal tartani is tudják. Az ősz viharai aztán eltoríaszolt, zárt ajtókra találnak hangyáéknál. A hőmérséklet odabenn tíz fokra csökken. Groteszk pózokba meredve alussza téli álmát a szorgos állatkák serege. Hónapok telnek el, amíg aztán némelyiküket elfogja valami bizsergés. Felfelé igyekeznek, és a hálóhely fölött, a fenyőerdők árnyas, ám napsütötte tisztásain felfedezik a tavaszt. Napoznak odafent kétórányit, aztán lemásznak lehűlt testű rokonaikhoz, melléjük bújnak, hogy jusson nekik is a régen várt melegből. Egyre többen indulnak ki a napfényre, feltöltekeznek az élettel, majd visszatérnek. Lassacskán a boly egész népe magához tér. ÉRINTÉSEK ÉS ILLATOK A munkanap reggel fél hétkor kezdődik: egy hangyacsapat átvágja magát a nedves, magas fűszálak dzsungelén. Minden tárgyat letapogatnak: ismerős-e? ehető-e? Egy kiéhezett hangya remegő csápokkal szagolgat egy álomba merült legyet. Aztán izgatottan siet vissza a többiekhez, közben illatozó nyomvonalat hagy maga mögött. — Láttam, ott fekszik! — tudatja velük. — Nagy és kövér! Gyertek! Faljunk! A meglepett légyre mérgező sav zápora zúdul. A bénító méreg áthatol a rovar bőrének légzőnyílásain. Gyorsan elpusztul. Kis darabokra szabdalják, és a hangyák gyomrába vándorol. Elnehezült potrohhal tér vissza a jóllakott csapat a bolyba. Azaz, csak térne, mert velük szemben éhes rokonok tolonganak kifelé. Ismét a tapogatók játéka. A csápok óvatos mozdulatai mintha a jelszót tudakolnák. Enyhe istállószag: „Közületek való vagyok!" Az antennák most megcsiklandják a másik állkapcsát, és gyors, de lágy nyomással jelzik a jóllakott hangya száján: Éhes vagyok! Amaz kiöklend valamit abból, amit a potrohúban hozott, és az előre megemésztett táplálékból egy kis labdacsot az éhes hangya állkapcsai közé tol. Ez elégedetten elfordul, készen arra, hogy maga is megoszsza másokkal is a társától kapott ajándékot. És ha a jóllakott hangya már mindenét odaadta, ő is koldulni kezd. Az evő-etető tánc végcélja a boly mélye, ahol a belső szolgálatot ellátó hangyák, valamint minden gondoskodás és törekvés indítékai: az ivadékok várják a maguk fejadagját. És a legyet még sokan megosztják egymással, míg a már sokszorosan feldolgozott táplálék eljut a fészek mélyére, a királynőhöz. A hangya csak akkor érzi jól magát, ha társai nyalogatják, és csápjaikkal-lábaikkal dobolnak rajta. A különös morze sok mindent jelent: „Adj ennem!" „Nagy zsákmány vár ránk!" „Segíts nekem!" De közölnek ilyesmit is: „Körülfogtak!" „Nyomomban az ellenség!" „Esik az eső!" „Itt építjük fel az új fészkünket!" „Huzat van!" „Szeress engem!" „Takarodj!" „Ez a mi földünk!" Érintések és szagjelek segítségével szervezik meg életbenmaradásuk legfőbb biztosítékát, a munkamegosztást is. A „beszéd" jelei szagnyomok és érintések; az előbbiek mindig készenlétben levő hólyagjukból származnak. Ezek jelzik a szerelemre való készséget, de a haragot is. Ebből az illatanyagból egyetlen gramm elegendő lenne, hogy egymilliárd kilométer hosszan kijelölje a hangyák útját, vagyis oly hosszan, mint amennyi a Föld és a Nap közötti távolság hatszorosa. A legtöbbször azonban nem elég, hogy potrohúkkal nyomot hagynak maguk után a talajon: társaikat ez még nem indítja el a kívánt irányban. Kézzelfoghatóbb módszerre is szükség van. Ha táplálékról van szó, fejüket ingatják, vagy kóstolót tolnak a másik tapogatói elé a várható menüből. Ha ellenség fenyeget, harci táncot járva ösztökélik társaikat, hogy csatlakozzanak a küzdőkhöz, vagy egyszerűen odacipelik őket a tetthelyre. Az egyik trópusi hangyafaj a rágóival ragadja meg a tájékozatlan egyedek fejét, magához szorítja, majd megfordul, és hátsó felét tartja az Így kioktatott rokon felé. Az megérti a felszólítást, felzárkózik mögé, és szinte belekapaszkodik az előtte haladóba. Ezt a tandemszerű menetet azonban csak kis létszámú hangyacsaládok alkalmazzák. Más hangyafajok a testrészükkel ütnek riadót. Az óriáshangyák például szorongatott helyzetben a fejükkel és testük hátsó részével kopogtatják a fákat. Ha a levélvágó hangyákat bekeríti az ellenség, ha pókhálóba akadnak, vagy ha a laza talaj rájuk omlik, testük bordázott felületén gyors ütemben húzogatni kezdik kitin-keménységű ciripelőiket. A vészjelzésül szolgáló finom rezgést szabadon mozgó társaik lábuk érzékeny szerveivel felfogják, és rögtön ásni kezdenek. Ha sok hangya vagy a királynő kér segítséget, ezt mindig meghallják a többiek, hiszen ez anynyit jelent, hogy az egész hangyacsalád veszélyben van. Ha viszont egy magányos kis hangya küzd az életéért, csak akkor várhat segítséget, ha legfeljebb néhány centiméter mélységben vergődik. BASEBALL A BOLYBAN A tapasztalt erdei hangyák — ezek három-négy évet is megélnek — pontosan kiismerik magukat a terepen, tudják, hogy hangyanemzedékekkel előbb milyen utakat alakítottak ki számukra. A nap állása szerint — az árnyékok alapján — tájékozódnak; emlékeznek a kövek, a fák és a területükön lévő feltűnőbb dombok, gödröcskék helyzetére. Ha a bolyon kívül teljesítenek szolgálatot, ők felelősek a hangyacsalád ellátásáért. A vadászhangyák zsákmányt ejtenek, a rovar tetemét pedig szállítóhangyák vonszolják a vár bejárata elé. A mézelő levéltetveket pásztorhangyák vigyázzák, miközben a bokrokon és fákon legelésznek. A levéltetvek termelési fölöslegét fejőhangyák szerzik meg, hogy továbbadják a begyűjtő hangyáknak, ezeknek a különlegesen kövér nőstényeknek. Ők viszik a ragacsos, de fölséges csöppeket a fészekbe. Az aratóhangyák gabonát gyűjtenek be a kalászból, a magot a földön cséplőhangyák szabadítják meg hüvelyétől, és szállitóhangyák viszik a boly mélyén levő raktárokba. Ott két hangya — nevezzük őket pékeknek? — megrágja, majd enzimekben gazdag, csírázást gátló anyaggal keveri össze a magok anyagát, és egy forró, száraz kamrában édes süteményt süt a „lisztből", tartalékul a szűkös időkre. A mézhangyáknál eleven mézesfazekak gyanánt olyan dolgozó hangyák csüngenek a hűvös kamrákban, melyeknek cseresznyemag nagyságúra duzzadt potrohúban ugyancsak táplálék rejlik, a száraz évszak bojtos napjainak életmentő csemegéje. Mit sem törődve azzal, jó vagy rossz világ van-e odakint, a boly belsejében szolgáló hangyák szorgosan dolgoznak. Szobalányok szolgálják ki a királynőt, dajkák veszik gondjukba a petéket, és helyezik el azokat a keltetőkamrákban. A lárvákat etetni kell, a báboknak meleg, száraz helyre van szükségük. A kemény bábokból kikelő hangyáknak bábák segédkeznek. A betegeket ápolják, a holtakat eltemetik. És ha nagy ritkán szabad idejük van, egyfajta baseballt is játszanak apró magvakkal, vagy kutyakölykök módjára játékos birkózást rendeznek. Ott vannak aztán a katonák. Mindig harcra készek, nem vonakodnak a „szent háborútól", amely az élettérért, a táplálékforrásokért, a vadászterületekért folyik. A fákban élő hangyák vastag, kerek, lapos fejű őröket tartanak; ezek vigyázzák a fában rejlő boly bejáratát. Csak akkor nyitnak utat, ha szagáról felismerik a kopogtató jövevényt. Más hangyafajok erőteljes testalkatú, gyakran különleges felszerelésű amazonok hadát állítják harci szolgálatba. Minden ötvenedik levélvágó hangya védelmi feladatot lát el. A vándorhangyák menetoszlopai mentén is katonák vonulnak. HARC ÉS SZERELEM A szövőhangyák megjelölik önmaguk területét: mindenütt kis ürülékhalmokat helyeznek el rajta. Reggelenként őrjáratot indítanak útnak. A szomszéd hangyanéptől keskeny sáv, a senki földje választja el őket. Ha valaki átlépi a demarkációs vonalat, villámgyors rohamra számíthat. A legyűrt ellenfélnek levagdossák a lábait és csápját, néha még a hasát is felmetszik. Más hangyafajok — például az erdei hangyák — a maguk népének dühödt védelmében ragacsos nedvet lövellnek testük hátsó részéből az ellenfélre, mely ettől mozgás- és harcképtelenné válik. Húsz centiméteren belül tökéletesen céloznak. Más fajok kellemetlen szagú ürülékkel kenik be ellenfeleiket. Az Egyesült Államok délnyugati részén élő mézhangyák ökölvívók módjára harcolnak, és tapogatóikkal addig dobolnak egymás hátulján, míg valamelyikük fel nem adja. Igazán időigényes megoldás. Az életben maradás lehetőségét kínálja a menekülés, önmaguk holtnak tettetése, vagy akár az, hogy a túlerőben lévő ellenfelet hirtelen megkínálják egy falat ennivalóval, aztán gyorsan eltűnnek a veszélyes találkozás színhelyéről. A kistermetűeket sem kell lekicsinyelni. Ez azoknak is szól, akik ujjúkkal vagy cipőjük talpával igyekeznek agyonnyomni őket. A felületes merénylő már nem látja, hogy a legtöbb hangya megnyomorítva, rokkantán is továbbhalad útján, mintha mi sem történt volna. Máskor viszont történik is valami. Évek óta tart az amerikai Mezőgazdasági Minisztérium háborúja a Dél-Amerikából behurcolt tűzhangyák ellen. Két év leforgása alatt harmincezer ember szorult kezelésre hangyamarás miatt. Százötvenmillió dollárt költöttek a hatóságok rovarméregre, hogy kiirtsák ezeket az agresszív apróságokat, de utóbb kiderült, hogy a szer rákot okozhat. A sikertelen küzdelmet néhány éve föladták. A hangyák évente egyszer félreteszik a munkát és a harcot. Ez a rajzás, a repülés, a családalapítás időszaka. A repülő nászútra nyáron kerül sor, többnyire egy forró, fülledt délutánon. A boly kapui előtt dolgozó hangyák nyüzsögnek: terméketlenek ugyan, de ők sem maradhatnak ki az ünnepből. A szolgálóhangyák ezerszám tuszkolják kifelé a szárnyas hímeket és nőstényeket. Sűrű rajokban szállnak fel, hogy a terep feltűnő tárgyainak közelében, tornyok, dombok vagy virágok szomszédságában megleljék a párjukat. Amikor a nőstény beleharap a hím altestébe, véget ér a nász. Alig akad hím, mely túlélné ezt a nyári napot. Kimerülve húzódik félre, ahol vagy természetes halállal pusztul el, vagy falánk ellenségei áldozataként. A biztos csörű harkályok, a mohó pókok és a fürge gyíkok tömegmészárlást rendeznek az ízletes hangyatestek között. Áldozatul esik a nőstények zöme is; kevesen menekülnek meg, talán öten-tízen egy bolynál. Estére ezek a leendő királynők egyedül maradnak. Veszélyes így élni, hát beássák magukat egy kő alá, visszahúzódnak valami félig elkorhadt fatönk mögé. Egy üreget tökéletesen elzárnak a külvilágtól. Az anya ezután lerakja petéit. Erre született, nem uralkodásra. Feladatának hangyaszorgalommal tesz eleget — évekig, sőt évtizedekig. (És anélkül, hogy ismét nászútra kelne.) Hamarosan dolgozó hangyák testvéri hada veszi körül; új állam született. 18
