A Hét 1983/1 (28. évfolyam, 1-26. szám)
1983-04-01 / 14. szám
Miközben a Grazia című olasz lap azt közli, hogy Paul Newman szeretné elnyerni az 1983-as Oscar-díjat, az ugyancsak olasz Arnica hosszú riportban számol be a neves színész visszavonulási szándékáról. A cikk címe: „Asszonyok és autók: befejeztem." Most kinek higgyünk? A nosztalgiadivat úgy látszik csodákra is képes. A múlt évben feltámadt az Orientexpress. Igaz, hetente csak kétszer közlekedik és csupán rövidebb útvonalon, London és Velence között, de ami a külsőségeket illeti, abban semmi változás. A képen látható 210 centiméter magas rendőrsisak kétségtelenül a legnagyobb a világon; New Yorkba szállították, ahol jótékony céllal rendezett gyűjtéseknek lesz a legfontosabb kelléke. TALÁLKOZÁS KOVÁCS TITUSSZAL Hárman is ismerik őt azok közül, akiknek adok a véleményére. A kolléganője, akivel együtt játszik a József Attila Színházban, igaz embernek tartja. Egy másik pályatársa, aki csak egyszer beszélt vele, arra vár, hogy a partnere lehessen, mert „ha a szemébe nézel, a leikébe látsz." A fotós mindössze ennyit mondott róla: rendes fej. 1. Már egy órája is lehet, hogy beszélgetünk, Nem róla — másokról. Csáth Gézáról, Belohorszky Pálról, Sütő Andrásról, Székely Jánosról, aztán József Attiláról, Adyról... nagy találkozásokról és apró felfedezésekről. — Ők azok, akik a szemléletemet, a gerincemet formálták — mondja. — A dolgokhoz való hozzáállásomat. Ők azok, akiknek a szüleim mellett a legtöbbet köszönhetek. Ha el vagyok kenödve, mindig hozzájuk fordulok. Meg Bartókhoz, akitől zenében kapom meg mindazt, amit szavakban József Attilától. — Talán példaképet is választott közülük? — Apám és anyám a példaképeim. — Ilyet manapság ritkán hall az ember. — Akkor is csak ezt mondhatom. Pedig sem az irodalomhoz, sem a színházhoz nincs közük. Egyszerűen úgy neveltek, hogy nekem is a könyv lett a mindenem. 2. — A tévében, most már sorozatban, mélyen érző, lázadó hősöket formál meg. A kolostor Bédája volt köztük az első; ez a kétségektől gyötört, újitó szellemű novícius, aki tele van bölcsességgel és jóakarattal. Önt is ilyennek látom és nem hiszem, hogy tévedek. — Örülök, hogy Bédához hasonlít, hiszen magam is érzem, hogy sok a közös vonás bennünk. Például az, hogy én sem annyira az önmegvalósítást tartom szem előtt, mint inkább a közösségi érdeket. Az öncélú dolgok engem sosem izgattak. — És a vélemények, amelyek a háta mögött hangzanak el? — Azok sem érdekelnek. Csak szemtől szembe hallgatom meg a kritikát. Hogy adok-e rá vagy sem, az más kérdés. Azt az alapján döntöm el, hogy kinek a szájából hangzott el. Lehet, ez most nagyképűen hangzik, de ha az ember megtalálta maga körül azokat, akik érte is vannak, akkor a rossz indulatú megjegyzések többé nem szeghetik a kedvét. Aztán Bédához hasonlóan én is hiszek abban, hogy az embernek küldetése van. A színésznek az, hogy gazdagabbá tegyen másokat. Szavakban, érzelmekben, gondolatokban. 3. — Előbb, amikor néhány percre elhallgatott, azon töprengtem, hogy lehet az, hogy a romantikus tévéfilmszerepek eddig széles ívben elkerülték. Talán rosszul ítélem meg : Jókai és Mikszáth nem az ön világa lenne? — Dehogyis nem. Magam is sajnálom, hogy a mai könyvekből kimarad a romantika, dehát ez van, az életben is egyre kisebb szerepet játszik. Pedig igazából az táplálja az ember hitét. Nem a véletlen műve, hogy a Nyomorultak láttán könnyes lesz a szemünk és elszorul a torkunk, hanem a romantikus lelkűnké. Ami a tévét illeti: mostanában jobbnál jobb szerepeket kaptam. Az út vége, amelyet Esztergályos Károllyal forgattam, már a múlté. A Sárközi György regénye alapján készült Mint oldott kéve, még erősen él az emlékezetemben. Egy lázadó fiatalt játszom benne, aki nemcsak arra ébredt rá, hogy „mennyi sötétség van a lelkekben és menynyi szentkép a falakon", hanem arra is, hogy hazugság az élete. A tévedés jogában, amelyet vendégként Igor Cieľ rendezett Ján Solovič műve alapján és a Szlovák Televízió is bemutat, én kaptam meg az egyetemista szerepét. Nekem szimpatikus volt ez a fiú. Tetszett, hogy vállalja a felelősséget a tetteiért, és küzd a tespedtség, az igazságtalanság ellen. Tudja már azt is, hogy a csoda nem jön magától. Azért tenni kell valamit. Nekem is úgy kell elejtenem a sétapálcát a színpadon, hogy az véletlennek tűnjön. Hogy sikerült-e vagy nem, azt a nézők szeméből olvasom ki. A tekintetük mindig elárulja, hol tartok. SZABÓ G. LÁSZLÓ (Sipos Géza felvétele) 9
