A Hét 1983/1 (28. évfolyam, 1-26. szám)
1983-03-25 / 13. szám
Manapság körülbelül kétmilliárd ember szenved állandó ivóvízhiánytól a Földön. Az ENSZ az 1981 — 1990-es éveket „Az ivóvíz évtizedének" nyilvánította. Az édesvizfogyasztás szüntelen növekedése napirendre tűzte a kérdést: mennyi édesvíz van a Földön? Szükségessé vált, hogy új, korszerű értékelés készüljön a világ vízmérlegéről. Egy szovjet tudóscsoport elvégezte ezt a munkát. „A világ vízmérlege és a Föld vízkészletei" című monográfiát, amely párját ritkítja a hidrológiai szakirodalomban, az UNESCO határozata alapján oroszról lefordították angolra és spanyolra. Sok és mégis kevés Földünk kétharmadát tengerek és óceánok borítják. De a szárazföldön sem ritkaság a víz — tavak tükrei ragyognak, folyók kanyargós pántlikái húzódnak a kontinenseken keresztül, hegyi gleccserek sapkái és Grönland és az Antarktisz óriási hó- és jégpajzsai csillognak. Amikor pedig az északi féltekén beköszönt a tél, akkor az egész szárazföld felszínének több mint egyharmadát hó és jég borítja. A tudósok úgy vélik, hogy a víz bolygónk életének hajnalán, a föld belsejében született. Most is valahol a mélyben játszódik le születésének folyamata. A tűzhányók a megolvadt lávával együtt évente 40 millió tonna vizet is kilövellnek. Úgyhogy a Föld felszínén levő víz mennyisége fokozatosan növekszik. A készletek 97,5 százaléka azonban sós víz. Az édesvíz aránya csak 2,5 százalék, a leginkább hozzáférhetőé pedig még kevesebb — 0,3 százalék. Azonfelül az ember számára legértékesebb nedvességet a természet rendkívül egyenlőtlenül osztja el. Az évente az óceánba lefolyó édesvíz-mennyiség Ázsiában és Dél-Amerikában a legnagyobb: az összmennyiség 31 illetve 25 százaléka. Észak-Amerikában 17, Afrikában 10, Európában 7, az Antarktiszon 5, Ausztráliában 4 százalék. A monográfia szerzői kiszámították, hogy az emberiség szükségleteinek kielégítésére jelenleg évente körülbelül 2600 köbkilométer vizet használnak fel, vagyis a Földön évenként megújuló édesvízkészleteknek mintegy 6 százalékát. 2000-re, tekintettel a lakosság számának növekedésére, az ipar és a mezőgazdaság fejlődésére, a szovjet szakemberek szerint a vízszükséglet eléri a 6000 köbkilométert, vagyis a megújuló édesvízkészletnek mintegy a 13 százalékát. Ez a következtetés optimistának látszik: eszerint bolygónkon teljesen elegendő víz van. De mivel magyarázható az, hogy a világ sok országának vízgazdasági mérlege rendkívül kedvezőtlen? Ennek oka az, hogy a víznek a Földön való aránytalan eloszlását még a lakosság igen váltakozó sűrűsége is tetézi. Hiány ott következik be, ahol túlnépesedés van, és az ipar is túlságosan fejlett. Azonfelül a modem ipar számára — és egyre bonyolultabb és változatosabb termékeinek gyártásához — nem „csupán" édesvíz, hanem „rendkívül tiszta" édesvíz szükséges, mivel a termékek minősége nagyon érzékenyen reagál a különféle idegen anyagokra. Sok országban tehát nem pusztán víz-, hanem tisztaviz-hiány van. Mi a legnagyobb veszély? Más természeti nyersanyagforrásoktól eltérően a víz szüntelenül megújul. Ezt a nedvesség állandó körforgási folyamata teszi lehetővé, az „óceán — légkör — föld — óceán" rendszer keretében. Akárhányszor használja fel is a vizet az ember életében és termelő tevékenysége során, mennyisége nem csökken. Idővel és bizonyos feltételek között a víz minősége és új felhasználásra való alkalmassága egyaránt helyreáll. Igen valószínű, hogy a vízkészletek éppen ezért sokáig korlátlanoknak tűntek. Ezek a nézetek azonban a legutóbbi 30—40 év alatt jelentősen megváltoztak, amikor is a víz a gazdasági fejlődés távlatait meghatározó tényezővé vált. Hiszen a víz tulajdonképpen ugyanolyan nyersanyag, mint — mondjuk — a szén, az érc, a kőolaj. Gyakorlatilag egyetlen olyan termékfajta sincs, amelynek gyártásában a víz valamiképpen ne venne részt. Egy tonna papír vagy gyapjúszövet gyártásához 200 köbméter, egy tonna kapron előállításához például 5600 köbméter tiszta édesvizet kell felhasználni. Felhasználni — annyi mint bepiszkítani. A sajtó adatai szerint Anglia, Ausztria, Belgium, az Egyesült Államok, Hollandia, az NSZK, Olaszország, Spanyolország, Svédország és sok más. iparilag fejlett ország valamennyi nagy folyója teljesen vagy jelentős mértékben szennyezett. Csökkent a Szovjetunió európai részében levő folyók, például a Dnyeper, a Volga tisztasága is. Egy köbméter tisztítatlan ipari víz 50—60 köbméter folyami vizet tesz felhasználásra alkalmatlanná. Világszerte pedig mind a mai napig évente több mint 500 köbkilométer szennyvíz kerül a folyókba. Mi a megoldás ? Nyikolaj Szmimov professzornak, a Leningrádi Hidrometeorológiai Főiskola rektorának az a meggyőződése, hogy az ideális megoldás az ipari víz zárt körforgásának létrehozása és a szennyvizek teljes megtisztítása. A tisztrtórendszerek azonban bonyolultak és költségesek — hiszen itt fizikai, kémiai és biológiai szűrőket kell használni. Nem minden üzem képes gyorsan megvalósítani ilyesféle átszervezést. Az eszményi állapothoz vezető úton mégis történt előrelépés. Leningrádban és a leningrádi területeken egész sor igen nagy üzem és gyár vezette már be a „majdnem hulladékmentes" tisztítási rendszert, úgyszintén a víz forgó és ismételt felhasználásának módszerét. Ezeknek fokozatos felváltása azokkal a teljesen hulladékmentes rendszerekkel, amelyeknek kidolgozásával főiskolánk foglalkozik — mondja Szmimov professzor — a legközelebbi évtizedek feladata. Az ilyen gazdaságpolitika eredménye látható például abban, hogy a Néva folyóban, amelynek partján Leningrád, az óriási ipar- és kikötőváros áll, fürödni és halászni lehet. A fő édesvizfogyasztó mégsem az ipar, hanem a mezőgazdaság. A világszerte felhasznált víznek majdnem négyötödét a szántóföldek, a kertek és a konyhakertek öntözésére fordítják. Egy hektár gyapotföld öntözésére például 5000—6000, egy ugyanakkora rizsföldére pedig mintegy 20 000 köbméter vizet fordítanak egy-egy idényben. Ezért is jönnek létre egyre hatalmasabb tervek, amelyek egészen a víznek az egyik kontinensről a másikra való átirányításáig terjednek. Mihail Murasko professzor, a Szovjetunió Komplex Vizkészlet-felhasználósi Tudományos Kutatóintézetének igazgatója erre figyelmeztet: „A népek történetében nemegyszer előfordult, hogy amikor az ember dús termést akart elérni, kért okozott önmagának és a természetnek. Ennek eredeti rendjébe — még a legjobb szándékkal is — csak óvatosan, előre tekintve lehet beavatkozni. Hogy mi lesz azokkal a körzetekkel, ahová a víz jut, ez világos számunkra. De mi történjék azokkal, ahonnan ezt elveszik?" A víz átirányítására vonatkozó óriási tervek azonnali megvalósításának van egy alternatívája : mégpedig a víz, e megújuló, de nem korlátlan mennyiségű nyersanyag takarékos kezelése. A mezőgazdaságról beszélve, a tudósok kiemelik az öntözőrendszerek óriási vízveszteségeit. Az öntözött területek nagyságát meg lehetne kétszerezni, ha a rendelkezésre álló vizet megőriznék és helyesen használnák fel. Jevgenyij Szergejev akadémikus, az ismert szovjet hidrológus rámutat arra, hogy a föld alatti vizeket is ésszerűbben kell felhasználni, mivel egyes helyeken ez az egyedüli vízforrás. A föld alatti vizek lassan pótlódnak, ha azonban — mondja Szergejev — nem engedik meg túlzott mértékű felhasználásukat, akkor örök ideig szolgálni fognak. A Szovjetunió területén ezeknek a különösen tiszta vizeknek a készlete összesen 330 köbkilométerre tehető, más — különösen a fejlődő — országokban pedig kétségtelenül még fel nem tárt készletek is vannak. „Belátható időn belül nehezen képzelhető el olyan helyzet, amikor a vizek kimerüléséről kellene beszélni." Ez Grigorij Voropajevnak, a Szovjet Tudományos Akadémia levelező tagjának, a Vízproblémák Intézete igazgatójának a mértékadó véleménye. „Magától értetődik — hangsúlyozza —, hogy a siker az erőknek és az anyagi eszközöknek nemcsak nemzeti méretű koordinálásától függ. Sok folyó, tó, tenger a legkülönbözőbb országok partjait mossa. A megoldás: az államközi együttműködés bővítése." „Vízhiány" tehát nem fenyegeti a világot. De csak akkor nem, ha minden vízmedencével — még a legkisebbel is — takarékosan, előrelátóan bánnak. Ford.: G. Gy. 18
