A Hét 1983/1 (28. évfolyam, 1-26. szám)
1983-03-11 / 11. szám
JOSEPH PRIESTLEY (1733-1804) Amikor Joseph Priestley 250 évvel ezelőtt egy Leeds melletti falucskában meglátta a napvilágot, a XVIII. századi kémia vezéreszméje, a flogiszton-elmélet még dicsősége tetőfokán állt, mi több: újabb és újabb követőkre, már-már fanatikus hívekre talált; ez a hegemónia azonban röpke félévszázad alatt teljesen összeomlott, s amikor 1804- ben a hányatott sorsú, rebellis papot Amerikában utoléri a halál, rajta kívül már c?ak igen kevesen akadnak, akik továbbra is csökönyösen védelmezik a lomtárba hajított tanítást. Mindenesetre furcsa iróniája a sorsnak, hogy éppen Joseph Priestley volt az, aki élete végéig így kitartott mellette, hiszen többek között az ö nagyszerű kísérletei és megfigyelései jóvoltából sikerült Lavoisier- nak (1743—1794) még az 1780-as években leszámolnia ezzel az elmélettel. „Ha a kémia jelenségeit kielégítően meg lehet magyarázni a flogiszton segítsége nélkül — irta egyik cikkében —, akkor nem valószinű-e, hogy ez a hipotétikus anyag neríj is létezik?" Dehogynem, vágná rá rögtön az ember, csak hát az akkori kutatók egészen másképpen látták ezeket a problémákat mint mi, arról nem is szólva, hogy ök sok mindent nem tudhattak, amit mi már jól ismerünk, s ez némileg megmagyarázza a dolgokat. Joseph Priestley eredetileg nem vegyésznek készült: hatéves korától szegény rokonok nevelték, mert szülei meghaltak, s ök döntöttek úgy, hogy az eszes fiúcska teológus legyen, már csak azért is, hogy a kitaníttatása ne kerüljön egy pennyjükbe se. Priestleynek rendkívüli nyelvtehetsége volt: húszéves korában az anyanyelvén kívül kilenc nyelvet beszél, köztük olyanokat is, mint az arab, a szír, a káldeusi vagy a héber nyelv. Nyughatatlan természete gyakran sodorta kellemetlen helyzetbe, huzamosabb ideig sehol sem bírta ki, illetve: sehol sem tűrték meg. A papneveldéi tanulmányok befejezése után néhány év leforgása alatt többször is kénytelen volt helyszínt változtatni, mert nonkonformista és rebellis elképzeléseit sem a felettesei, sem pedig működési helyének elöljárói nem nézték jó szemmel. Aztán úgy tűnt, Cheshireben talán végleg letelepedhet. Itt kapott kedvet a fizikához, s itt végezte első kísérleteit az elektromosságtan területén. Természettudományos műveltsége persze eléggé foghíjas volt, hiszen mindent magánszorgalomból kellett elsajátítania, s talán ezzel is magyarázható, hogy tudományos munkája közben inkább az ösztönei és a megérzései vezérelték, a megfigyelt jelenségek összegező értékelésére alkalmatlannak bizonyult. A villamosságtan iránti szenvedélye révén került személyes kapcsolatba Benjámin Franklinná, a villámhárító felfedezőjével — aki afféle megbízottként tartózkodott az idő tájt Angliában —, s az ő ösztönzésére írta meg „Az elektromosság története és jelen helyzete" (1767) c. munkáját. Ez a könyv nemcsak azért érdekes, mert összefoglalta benne korának elképzeléseit az elektromos jelenségekről, hanem azért is, mert Priestley egyik-másik kutatót személyesen ismerte, s az ö autentikus beszámolójuk alapján ismertette a kísérletek lefolyását. Figyelemre méltó egyébként — s határozottan rokonszenvessé teszi Priestleyt a szemünkben — hogy az összes megemlített kísérletet ő maga is elvégezte, nehogy valótlanságokkal traktálja az olvasót. A könyv szép sikert aratott, az edinburghi egyetem díszdoktorrá avatta, s beválasztották a Royal Society tagjainak sorába is. Az ember ezek után azt várná, hogy a derék lelkész otthagy csapot-papot és végérvényesen a természettudományoknak szenteli minden percét. Ilyesmi azonban meg sem fordult a fejében. Az elektromos jelenségek mellett legalább úgy izgatták őt az angol iskolarendszer problémái, s ha egyszer megírta az elektromosságtan történetét, miért ne írja meg az angol oktatásügy kritikáját is. Ennek az utóbbi müvének (manapság röpiratnak mondanánk az ilyesmit) korántsem volt olyan sikere, mi több, a warringtoni akadémia — itt tevékenykedett akkoriban nyelvtanárként — vezetői jobbnak láttak, ha ez a kellemetlen fickó nem rontja ott többé a levegőt. Az időközben megnősült fiatalember apósával, egy vashámor-tulajdonossal is összekülönbözött, így aztán otthon sem volt maradása, ezért Leedsben vállalt lelkészi állást. Itt a színek és a fénytan kérdései keltették fel az érdeklődését, s hamarosan egy kis munkát állított össze az optika történetéről. Leedsi háza közelében egy sörgyár működött, s bár nem éppen kellemes illatokkal árasztotta el a környéket, Priestleyt ez nem zavarta különösebben, már csak azért sem, mert őt jobban izgatta a gyárból eltávozó gázok összetétele. A kémiával először warringtoni tanárkodása alkalmával került kapcsolatba, de akkoriban még nem végzett kémiai kísérleteket. A vegytannal rendszeresebben éppen a leedsi években kezdett el foglalkozni, elmés berendezéseket szerkesztett, amelyek segítségével nemcsak fel tudta fogni a különböző gázokat, hanem jól szemügyre is tudta venni őket. Sikerének titka az volt, hogy víz helyett higanyt használt zárófolyadékként, s így azokat a gázokat is, amelyek a vízben jól oldódnak (mint pl. a kéndioxid, széndioxid, ammónia, nitrogéndioxid, hidrogénklorid, szilíciumfluorid) gázállapotban tudta tanulmányozni. A leedsi azilum azonban nem sokáig tartott, a lázadás ösztöne ismét cselekvésre sarkallta; megírta „A kereszténység korrupciójának története" c. munkáját amely — mondani se kéne talán — megint csak óriási felhördülést váltott ki. A sörgyár melletti papiakból természetesen azonnal ki kellett költözködnie. Úgy látszik azonban, hogy az isten még nem tagadta kis végleg a kegyeiből izgága szolgáját, mert Priestleynek sikerült egy neki való állást találnia: Lord Shelburne magántitkára lett; a titkári teendők mellett bőven maradt ideje a laboratóriumi kísérletekre, s 1774 és 1780 között hat kötetben adta közre megfigyeléseinek eredményeit „Kísérletek és megfigyelések a levegő különböző fajtáiról" címmel. A könyv egyik fejezetében — A deflogisztizált levegőről és a légkör összetételéről — egyebek között ezt olvashatjuk: „Azt hiszen, kevés olyan tétel van a filozófiában, amely jobban belevésődött volna a lelkekbe, mint az, hogy a légköri levegő (minden idegen anyagtól mentesen) egyszerű elemi szubsztancia, elpusztíthatatlan és meg nem változtatható, legalábbis oly kevéssé, mint gondolják ezt a vízről. Vizsgálataim folyamán azonban hamar meggyőződtem arról, hogy a légköri levegő nem megváltoztathatatlan dolog." — Eddig a mai olvasó számára is érthető, amit mond, de a továbbiakban már a jellegzetes XVIII. századi terminológia következik, amelyből nem könnyű kihámozni a lényeget, nevezetesen azt, hogy a salétromsavval, a higanyoxiddal és más fémoxidokkal folytatott kísérletek során egy olyan gázt fedezett fel, amelyben a gyertya sokkal jobban és toJoseph Priestley Priestley laboratóriumának egy részlete (a kép P. föművéből) Priestley gázkísérleteknél használt berendezései vább égett mint a közönséges levegőben, s ebben a gázban a kísérleti egerek még félóra múlva sem fulladtak meg, jóllehet ha csak közönséges levegő volt a búra alatt, abban egy fertály óra múlva kiszenvedtek. Nem lett volna Joseph Priestley, ha az új gázt önmagán nem próbálta volna ki. Szinte lelkendezve irta utána: „Tüdőm szenzációs érzésben részesült, sokkal könnyebben és felszabadultabban lélegzett mint máskor. Ki tudja, idővel talán ez a levegőfajta divatos luxuscikké válik." — Nos, ha agyonszennyezett légkörünkre gondolunk, akár próféciának is tekinthetjük ezt a kijelentést. Talán mondanom sem kell, hogy Priestley az oxigént fedezte fel, s ma ezt tekintjük legfőbb érdemének. De 1772-ben már sikerült szódavizet is előállítania, amikor a karbonátok hevítése során felszabaduló széndioxidot vízben nyelette el. Erről a kellemes folyadékról azt tartotta, hogy megóvja a tengerészek egészségét a hosszú utazás során. Lord Shelburne szívesen járta a világot, s ilyenkor magántitkára is mindig vele tartott. Egy ilyen utazás alkalmával találkozott Priestley Lavoisier-val, akinek beszámolt az oxigénnel kapcsolatos megfigyeléseiről is. Lavoisier később ezeket az eredményeket is felhasználva jelentette ki, hogy „a flogiszton pedig nem létezik". Mellesleg persze az oxigén felfedezését is a saját tetteként tüntette fel, de Priestley tiltakozására helyesbítette magát. 1780-ban Priestley ismét egy társadalompolitikai munkát adott ki „Tanulmány a kormányformáról" címmel, amelyben a főnemességet bírálta és támadta. Gazdája persze azonnal útilaput kötött a talpára, s a kényelmes életnek egyszeriben vége szakadt. Ismét lelkészkedés következett, ezúttal Birminghamben. Néhány év múlva kitört a francia forradalom, amelynek hírét Priestley őszinte örömmel fogadta, s ezt ráadásul nerp is rejtette véka alá. 1791. július 14-én vendéglőbe hívta meg barátait, hogy együtt ünnepeljék meg a Bastille bevételének második évfordulóját. A dolognak még az nap híre ment; s Priestley házát felháborodott tömeg támadta meg, műszereit tönkrezúzták, iratait, feljegyzéseit szétszórták, s mivel Priestleynek sikerült elmenekülnie, helyette egy bábut égettek el. Később lecsillapodtak a kedélyek, sikerült egy segédlelkészi állást is találnia, de környezete gyanakvását nem sikerült eloszlatnia; voltak, akik francia ügynöknek tartották. Franciaországban természetesen értékelték Priestley szimpátiáját, de ezzel csak tovább rontották amúgy sem rózsás helyzetét. Végül 1794-ben a hányatott életű 61 éves öregember felkerekedett, elhagyta hazáját és Amerikában telepedett le. Azonnal meghívták a philadelphiai egyetemre tanárnak, de ö elhárította ezt a lehetőséget, úgy döntött, hogy távol az emberek nyüzsgésétől, farmerként fog élni. Teológiai és filozófiai munkákat írogatott a Susquehanna folyó partján, s olykor a flogiszton védelmében egy-egy cikket küldött az Atlanti-óceán túlsó partjára. Haláláig tagadta, hogy az általa felfedezett oxigén, továbbá a hidrogén és a nitrogén önálló elemek volnának. Utolsó tette a szénmonoxid felfedezése volt. Jean Baptiste Dumas, a híres múlt századi francia vegyész a következőket jegyezte fel róla: „Meghalt mint flogisztikus, és akinek a véleménye még törvényt jelentett nemrég a kémiában, egyedül állt nézetével az egész világon." LACZA TIHAMÉR 18
