A Hét 1983/1 (28. évfolyam, 1-26. szám)

1983-03-11 / 11. szám

tott belüle magának is". Hogy milyen célból, azt már a fentebbi hiedelemtörténetből láthattuk.

Végezetül Arany János Hamis tanúja hiedelemalapjának egy most gyűjtött variánsát adom közre, de előtte még olvassuk el a költemény befejező sorait:

......így kötődik szóval: ,Oldjak-e? Kössek-e?1

Ne feleljetek rá, körözsi halászok!

Kétélű a kérdés, bajt hozna reátok; Kötni: összekötné hálótok egy bogba.

Old ni: széjjeloldaná hosszan a habokba; Halkan imádkozva evezzetek itt el;

S ne mondjatok esküt, ha nem igaz hittel."

A történetet nem kimondottan a boszorkányokkal, inkább valaminő természetfeletti lényekkel (bolygó lélek?) van kapcsolatban. Az itt szóbanforgó mágikus cselekménysor, a „kötés-oldás" viszont világszerte ismert boszorkány varázslási eljárás, tulajdonképpen a rontásnak egy speciális válfaja, amely azon az analógiás feltevésen alapszik, miszerint egy távollévő személynek csomó, hurok kötésével valamely testrésze, ill. szellemi funkciója „megköthető", megbénítható (erre vonatkozólag lásd: Cs. Pócs Éva: Kötés és oldás a magyar néphitben. Ethnographia 1963, 565—612).

„Anyám meséte, hogy a nagyapám emént halászni. Amint halászott, ottan ömelgetétt, hát mingyig mintha valamit dobtak vóna a vízbe, és amikor ömelté a hátút mingyig fogott halat Má a tarisznyája tele vót és má az ingibe gyugdosta a halakat Égyszércsak, mint mikor a ló beleugrik a vízbe, nagy zuhanás, a háló még kivágódott a partra. No Istók, aszongya, ennek fele sem tréfa! Szedd a sátorfádot osztón gyerünk haza! Vállára vette a hálót, gyütt haza. Égyszércsak ekezdi valaki hátulrú kérdezni: Kössek vagy ódzak ? Nem szót semmit csak gyütt. Mégin: Kössek vagy ódzak? Akkor se szót. Már harmadszor olyan mérgesen: Kössek vagy ódzak ? Aszongya : Ódzz no, az apád istenegerit, ha tetszik! Amire hazaért az utolsó csomót bontották ki néki. Másnap hajnalba emént, főgombolyította a cérnát és megkötötte újbú hálónak."

LISZKA JÓZSEF

Krascsenits Géza felvétele

JEVTUSENKO, A FILMRENDEZŐ

1941 borús októberének egyik napján kezdődik „Az óvoda" című új szovjet film, melynek forgatókönyve a „Filmművészet" („Iszkussztvo kino") című folyóirat múlt évi 3. számában jelent meg. A forgatókönyv írója a világszerte ismert kiváló szovjet költő, Jevgenyij Jevtusenko. ,A „Moszfilm" vállalat a múlt év őszén kezdte el a film forgatását, melynek egyik érdekessége az, hogy a főhőse, Zsenya, a 11 esztendős moszkvai kisfiú — akit a háború szele szülei nélkül 1941 őszén a távoli szibériai Zima nevű településre sodort — magát az írót, az egykori kis Jevgenyijt személyesíti meg tulajdonképpen. A forgatás másik érdekessége, hogy a filmet a forgatókönyv-író Jevtusenko rendezi is, sőt a film egyik szerepét is ő alakítja. A Lityeraturnaja gazetában Vlagyimir Szinyelnyikov interjút készített Jevtusenkóval a filmforgatás ürügyén. Az interjú rövidített változatát Sági Tóth Tibor fordításában közöljük.

— Ebben a szerepben Innokentyij Szmoktunovszkijt képzeltem el — mondja Jevgenyij Jevtusenko — Ez nem nagy szerep, de nagyon fontos a film indítása szempontjából. Az általános riadalom légkörében, mely a közelgő veszedelem nyomán lett úrrá a városon, ez a furcsa ember a még oly közeli békeidőt idéző nyugalmával segít megértetni a nézővel, hogyan változott meg és durvult el az élet Moszkvában szinte a szemünk láttára. Sajnos, Szmoktunovszkij el volt foglalva, elhatároztam tehát, hogy a szerepet magam játszom el. Talán mondanom sem kell. milyen izgatottan vártam ezt a napot. Annak eredményeire várni, amire rászántam magam, még korai lenne. De már ma bonyolult vizsgát kell letennem, méghozzá minden egyes percben — az egész forgatócsoport, a színészek és barátaim előtt.

Itt dolgozik velem együtt Vlagyimir Papjan operatőr, Viktor Jusin képzőművész és Gleb Máj zeneszerző. A nyomtatásban megjelent irodalmi forgatókönyv-változathoz tulajdonképpen nincs mit hozzátennem. Csak a vágás követelményeinek megfelelően néhány rövidítésre került sor. Fel kellett áldoznom egy számomra fontos jelenetet, amikor Zse.. sírjuk felett száz virág ..

(Krónika — Sára Sándor dokumentumfilmje'l

Sírok. Tépett hús és sírok. Tőből kiszakított karok és sírok. Fölpuffadt lótetemek, haslövések és sírok. Tábori kötözöhelyek, alvadt vércsomók, munkaszolgálatosok és sírok. Eleven ütköző fal és sírok. Beszélni kellene, de nem bírja az agy, a száj. Kétszázezer alaktalan húscafat, akik valaha emberek voltak. Magyarok. Amíg szerencsétlen csillagzatuk ki nem taszította őket a Don partjaira.

Hányszor gondoltak rá, elmesélik a történeteket, a néhány hét, hónap történetét, ha hazajönnek. Ha hazajönnek... De nem engedelmeskedik az ész és nem engedelmeskedik a száj. Nem, nem lehet... Kétszázezer alaktalan húscafat történetét elmondani nem lehet. Kétszázezer rothadó magyar történetét elmondani nem lehet. Erről hallgatni kell, ezt szégyellni kell. Ilyen észbontóan nemzetpazarló áldozatot szégyellni kell.

nya apját vallatja a fasiszta tiszt. Miután megnéztem a „Mefisztó" című remek magyar filmet, melyben rendkívüli hatást gyakorolt már Brandauer osztrák színész, ezt a jelenetet szerettem volna visszatenni a filmbe, de más felfogásban. A vallatást Jasznaja Poljanára tettem át. Lev Tolsztoj házába. Visszaemlékeztem a múzeum munkatársainak elbeszélésére, mely szerint az író dolgozószobájában a fasiszták Tolsztoj családi képei mellé Hitler portréit is a falra akasztották. Esténként a fasiszták sorsot húztak, hogy ki aludjon közülük Tolsztoj fekhelyén, amikor pedig eltávoztak, a rohamkéseikkel szétszabdalták a díványt. Abban a levélben, melyet Brandauemak írtam a „Mefisztó"ban nyújtott játékával kapcsolatos benyomásaimról, leírtam a Jasznaja Poljana-i jelenetet is. Ha hajlandó eljátszani, a jelenetet visszateszem a filmbe.

— Mi késztette önt arra, hogy (bár csupán rövid időre) megváltoztassa alkotói tevékenységét?

— Én másképpen fogalmaznék: nem változásról, hanem — a „vérségi kötelék" révén — egymással rokon művészetek társításáról beszélnék. A filmművészetre és a költészetre gondolok. A filmművészet valóban azonos a költészettel oly mértékben, mint egyik egyéb művészet sem, elsősorban szintetizáló képességeiben. Elsősorban a ritmusra gondolok. A filmművészetben ugyanúgy, mint a költészetben óriási, talán döntő jelentősége van a ritmus törvényeinek. Sz. Bondarcsuk (véleményem szerint sem a nézők, sem a kritikusok által kellő módon nem értékelt) „Sztyeppék" című filmje csodálatos összhangban van az irodalmi anyag ritmusával, s ugyanakkor költöisége is egyértelmű. Ha most ugyanebben a ritmusban képzeljük el a „Szállnak a darvak" cimű gyönyörű filmet, az a szemünk előtt omlana össze. Mivel abban minden másképpen van. S ennek így is kell lennie — minden alkalommal másként. A filmnek össze kell kapcsolnia a tudatosat a tudatalattival. Ez is azonossá teszi a filmművészetet a költészettel. A filmnek mindent vizuálisan (elsősorban vizuálisan) kell ábrázolnia. Én nagyon szeretem a festészetet, rajzolni azonban egyáltalán nem tudok. Bizonyára ezért nyúltam a felvevőgép után. Azt a lehetőséget, hogy rögzíteni tudjuk a pillana-S most mégis itt ülnek a felvevögép előtt, és mesélnek. Gyerekeknek, unokáknak — a nemzetnek. Mesélik az előzményeket, a kivonulást, a katasztrófát. Az újkori haditechnika nagy kísérletének csődjét. Eleven fal a tankok ellen.

Vádolnak és szégyenkeznek, elérzékenyülnek és felindulnak, magyarázatot vagy feloldozást keresnek.

— Közöttünk is voltak ... — mondja valamelyikük. Igen, voltak, minden nemzet fiai közt voltak. Zsidógyűlölők, hóhérok, kivégzés végrehajtására önként jelentkezők. Partizánvadászok, fogoly-vallatók. Tábori csendőrök. Őket is meg kellett volna kérdezni. S nem engedni elrejtőzni őket az én-csak-parancsra-tettem meg a-háborúban-mindenki-ezttette hazug bástyái mögé.

„Megszedtük magunkat."

„Kigúnyoltuk a zsidókat."

„Kenyeret osztottunk a lengyeleknek."

Erről volna szó csupán? A rumgözös támadásokról, a saját egységek bombázásáról? A tankok, bombázások kiváltotta sokkról, állati félelemről? Te jó ég, csak elő ne vegyük megint százéves balsors-palástunkat! Ami alá az önvizsgálat elől búvunk mindig.

Ott ül a nemzet a készülék előtt és emlétot, még nem vagyunk képesek eléggé értékelni. Amikor az „Én — Kuba" című film forgatókönyve készült, Sz. Uruszevszkij igyekezett engem rávenni arra, hogy én, az író, készítsem el neki a film irodalmi vázlatát, úgy, hogy semmiféle kíséröszöveg ne legyen benne. A filmművészet — mint mondotta — plasztikus művészet. S ő ezzel a módszerrel óriási sikereket aratott és óriási felfedezéseket tett. Ám máskor ugyanezzel a módszerrel vereségeket is elszenvedett — azért, mert nem értékelte eléggé a filmművészet egyéb rendkívül fontos összetevőinek például a kísérőszövegnek, a szónak a jelentőségét.

Amikor a szereplőket válogattam ki,

V. Szpeszivcev ajánlotta nekem, hogy ismerkedjem meg egy fiatal színésszel. Szerinte a fiú egyénisége körül van valamiféle mágneses vonzerő. Bevallom, hogy Szerjozsa Guszak, a 123. számú moszkvai iskola tanulója eleinte nem tetszett nekem, mert a kérdéseimre adott válaszai nem a gyermekekre jellemző, hanem meglehetősen „mesterkélt" válaszok voltak. Mégjs mellette döntöttem, mert szilárd jellemet fedeztem fel ebben a kis emberben. Néhez volt megtalálnunk a szibériai Zima vasútállomás büfésnöjének megszemélyesítőjét, mégpedig a nagy választék miatt. Fáradozásaink végére Ljudmila Drebnyeva, a Moszkvai Tanács Színházának művésznője tett pontot, aki olyan átéléssel és árnyaltan játszotta el a szerepet, hogy egyhangúlag valamennyien őt választottuk. Zsenya nagyanyjának szerepét Galina Sztahanova, a luzsnyiki stadion dolgozója fogja alakítani, aki mint műkedvelő a „Moszkvorecsje" színjátszó együttes tagja. Először áll a felvevögép elé egy diáklány, Szvetlána Jevsztratova is. Egy tengerész szerepére, aki azon a vonaton utazik, mely Zsenyát is szállítja az evakuáció során, a Moszfilm díszlettervezőjét, Viktor Averint választottuk ki. Döntésünket Sz. F. Bondarcsuk is jóváhagyta, aki előkészületeink folyamán tanácsokkal is ellátott.

— Utolsó kérdésem: nem szoritja-e ki a forgatás idejére a rendező Jevtusenko — a költő Jevtusenkót?

— Rendszerint egyetlen napot sem töltök olvasás és alkotómunka nélkül. Amióta reggelente a Moszfilm stúdióiban vagyok, estére már fizikailag képtelen vagyok tollat venni a kezembe. De ezt már kezdem megszokni, s mostanában elalvás előtt megint mindig olvasok és tiszta papírlapot helyezek az íróasztalomra.

kezik. Kevesen vannak, akiket közelebbről vagy távolabbról nem érintett a katasztrófa. Apák, rokonok, utcabéliek soha nem látott sírja kényszerit a képernyő elé és késztet lélegzet-visszafojtott figyelésre: íme, múltjában is él a nemzet! Újabb bélyeg, amit nem tudunk, s nem is akarunk levetkőzni: a győzelemnek, dicső fejezetek mellett a vereségeket, a katasztrófákat is magunkban hordozzuk, talán még mélyebben, mint az előbbieket. Kapocs ez, a történelmi folytonosság Jevetközhetetlen kapcsa, amely összeköt minket, hallgatókat és Don-kanyart átélteket.

Most, amikor negyven év után rájuk emlékezünk, önmagunkat is mérlegre tesszük. Önmagunktól is kérdezzük: mi az, amivel negyven év után a Don-kanyart átéltek elé állhatunk. Meg kell vallanunk, nem lehetünk elégedettek: amit átnyújthatunk nekik, még csak kialakulóban lévő gyerekbetegségekkel küzdő fogalom-valóság. Egészséges, egységes történelemszemlélet: ez az, amit — száz virág mellett — legméltóbban sírjukra tehet a gondolkodó emlékezet.

CSÁKY PÁL

A dokumentumaimat az izsai származású Kurucz Sándór fényképezte — a szerte, megj.

15