A Hét 1983/1 (28. évfolyam, 1-26. szám)
1983-03-04 / 10. szám
ben, hol borozóban, hol meg mulatóban vagy más szórakozóhelyen kötöttünk ki, s alig telt el egy esztendő, felcsaphattam volna idegenvezetőnek a prágai borozókban, s megbízható információkkal szolgálhattam volna az egyes szórakozóhelyek válogatott különlegességeiről. Az egykori „diákkaviár", vagyis a hagyma szafaládévab meg a papírból csipegetett füstölt hering, a futtában bekapott szendvics helyett mostanában Sztroganov-filét, tatárbifszteket, szardellás csirkét rendeltünk, vagy két személyes Chateaubriand-tálat. A régi szép időket, amikor még kettesben vacsoráztunk, szerelmesen mélyedtünk egymás szemébe és sejtelmünk sem volt róla, mit is eszünk, de magányunk boldog magány volt, és mi hálásak voltunk érte — mindezt olyan esték és éjszakák váltották fel, amikor egyetlen szót sem szólhattunk egymáshoz, mert velünk és mellettünk társaság ült, emberek, akik egyre nagyobb számban csapódtak hozzánk, Ondrej régi barátai még az akadémiáról, majd barátaink barátai és ismerősei, köztük egy-két sikeres művész, és tucatnyi névtelen, olyanok, akik — mint Ondrej szokta mondani — nem voltak képesek érvényesülni, de mindig kiszimatolták a bőkezű embereket, Ondrej pedig ilyen volt, s ilyenné lettem én is, hogy el ne rontsam az örömét. Ki tudna ellenállni az édes élet csábításának, különösen ha apránként de rendszeresen adagolják? Főzni már tizenkét évesen megtanultam, hiszen gondoskodnom kellett apámról. Terített éttermi asztalhoz első ízben egy augusztusi vasárnap ülhettem, a háború már véget ért, és aznap volt a tizenharmadik születésnapom. Akkor még jegyrendszer volt. Emlékszem, milyen sokáig fontolgatta apám, mit is rendeljünk, s gondosan ellenőrizte a szelvényeket, amelyeket a főpincér letépett, miután kihozta a rántott szeletet krumplisalátával. Borozóba legelőször tizenhét éves koromban vitt el az egyik osztálytársnőm. Megittunk egy-egy pohár fehér bort, nekem nem ízlett, savanyúnak találtam, Julie reménytelen szerelméről mesélt, majd egy hónappal később képeslapot küldött Londonból, ahova szüleivel emigrált. Abrahám doktornak a borozóban feltett kérdése elgondolkoztatott, annál is inkább, mert az asztaltársaság Ondíejjal együtt belemerült a szokásos szakmai pletykákba, amelyek untattak engem. Cigarettára gyújtottam. Nem sokkal korábban szoktam rá a dohányzásra, s Ondfej nem ellenezte, bár maga nem dohányzott. — A doktor úr mit felelne? — válaszoltam kérdéssel a kérdésre. Abrahám doktor az utóbbi időben szemlátomást megváltozott. Hajdani megfontoltsága és bölcsessége mintha megfutamodott volna a rejtélyes módon feltörő maró gúny, az epés szarkazmus és az általános kétely elől. Mindig érdeklődéssel olvastam a lapokban megjelenő művészeti tárgyú eszmefuttatásait és bírálatait, és tanúja lehettem, mint válik bölcs kritikusból gyűlölködő pamfletszerzövé, akinek semmi sem volt már elég jó sem a múltban, sem a jelenben. Nem csatabárddal vagdalkozott ugyan, hanem sebészi szikével, ami gyakran fájdalmasabb sebeket ejtett. — Minden nagy korszak kialakította a maga sajátos stílusát a művészetben, és az életben is: a gótika, a reneszánsz, a barokk, a rokokó, sőt még a szecesszió is. Az erkölcstől, a világ — és istenképtől kezdve az étkezési szokásokon, a divaton, az ékszereken, a szobrokon és képeken keresztül egészen a lakáskultúráig és a katedrálisokig — elmélkedett Abrahám doktor, s közben meglehetős ügyetlenséggel egy szardellagyűrűt igyekezett a fogpiszkálóra tűzni. — Mit gondol, bennünket mi szerint, milyen stílusjegyek alapján fognak majd megkülönböztetni az utánunk következők? — Gondolom aszerint, amilyenek vagyunk — feleltem. Végre sikerült feltűznie a szardellát. Felpillantott. — Amilyenek vagyunk? Rébuszokban beszél, Katerinka! — Dehogy, egyáltalán nem. Értem, mire céloz: hogy minden, ami körülvesz bennünket, egy kaptafára készül. Maga szerint az egyenlőség, a demokrácia az élet elszegényítéséhez, az értékek beolvasztásához vezetett. Csupa szürkeség, szabványos egyformaság, panelházak, a festményeken az unalomig koptatott témák ismétlődnek, a zene már nem több puszta hangerőnél, az illusztrációvá süllyedt szavak nem közvetítenek új gondolatokat... Abrahám doktorra néztem. Könnybe lábadt a szeme sarka, ahogy a sós szardellát forgatta a szájában. Finnyás nyelvének túl csípős volt a falat. A jól ismert mozdulattal levette a szemüvegét, zsebkendőjével letörölte a könnyet, majd megtisztította mindkét lencsét, s a szemüveget visszahelyezte. — Még mindig nem felelt a kérdésemre — jegyezte meg, miután lenyelte a szardellát. — De igen, s ha kívánja, megismétlem: aszerint, amilyenek vagyunk. Mások vagyunk, mint az előző nemzedék, és a jövőben mások leszünk, mint ma vagyunk. Nem az evőeszközeink, a bútoraink, a szobraink, a szonátáink vagy hídjaink, hanem életünk, személyiségünk új minősége alapján fognak megítélni bennünket. Lehet, hogy Rembrandt, Cézanne, Picasso után már senki sem festhet minden ízében új képeket, Wagner, Beethoven és Bach után nem születhetnek gyökeresen új zeneművek, s ezt elmondhatjuk a szobrászatról, az építészetről. és az irodalomról is. Ismétlem, ez lehetséges. Lehet, hogy a művészetnek önmaga lényegéből kell majd táplálkoznia. De ez a lényeg szerencsére kimeríthetetlen. Viszont ami új lesz, teljesen új, az maga az ember lesz, doktor úr... Abrahám doktor felemelte a borospoharát, jelezve, hogy az egészségemre üríti, s így szólt: — Maga végtelenül bájos, Katerina. Lassan kiitta a bort, lassú mozdulattal letette a poharat az asztalra, s még annál is lassabban folytatta: — Igen, bájos és fiatal. Én pedig öreg vagyok, de érzem, hogy ez megnyugtató. Jó tudni, hogy nem kell mindazt megérnem, amit maga jövendöl. El fogunk menni, és be kell szántanunk mindent, hogy helyet adjunk a maguk új vetésének. — Miért beszél ilyen kiábrándultán, doktor úr? — Mert én nem hiszek abban, amiben maga hinni tud. Nem hiszem, hogy az ember megváltozhat, hogy jobbá válhat. Ezután is, az elkövetkező évszázadokban is a díszletek változnak csak, amelyek közt majd élünk, a képek, amelyeket majd nézegetünk, a zene, amelyet majd hallgatunk, ha talán már nem is hangversenytermekben, hanem otthon, az ágyban, fülhallgatóval fejünkön, falnyi képernyőt bámulva. De maga az ember ugyanolyan marad, amilyen Krisztus előtt volt és amilyen manapság is. — Ha ebben kellene hinnem, talán élni sem akarnék tovább — mondtam csüggedten. Jóval éjfél után Ondrej taxit hívott, és hazaszállított mindenkit, aki a fekete Tátrába belefért. Amikor kimerültén, a cigarettáktól rossz szájízzel, az öncélú vitáktól sajgó fejjel végre ágyba bújtam, elalvás előtt szemem sarkából észrevettem, hogy odakint fázósan, bátortalanul pirkadni kezd. (Folytatjuk) JÁN SMREK Dal Nyelvemen rózsás zene szól. Elő a kötényt, nagylányok! Vegyetek pezsgő vágyamból, pihe-becézést kínálok! Kifosztottam a méhkaptárt, méze a számra átszállott. Ajkam, ím, csupa édes láng! Elő a kötényt, nagylányok! A napgolyó is leszállt rám. Páncélos hősként sétálok. Szikrázik minden porcikám. Elő a kötényt, nagylányok! Rogyásig vagyok derűvel. Ifjú tüzekben dúskálok. Aranyat hintek. Kinek kell? Elő a kötényt, nagylányok! (1933) Veres János fordítása FOTÓ: BILSKÝ V. TÓTH LÁSZLÓ A kép haja (levéltöredék Jakoby Gyulának) Az asszonynak egy reggelen nőni kezdett a haja Estére már tíz centivel hosszabb volt mint amilyennek a mester megfestette Másnapra elérte a kép szélét túlnőtt az aranyozott kereten s azóta is csak nő és nő Időnként örvényleni kezd szélvihart kavar Lassan már tele lesz vele a szoba a város a kozmosz Nem vágom le Anche io sono pittore* * Én is festő vagyok. (Correggio) NÉMETH ISTVÁN FELVÉTELE ll r ■ ■/' ' Wií Vm* s I VARGA ERZSÉBET Legyen a vers kirakom a szavakat a napra járja őket át az égi fény: legyen a vers áttetszőén tiszta s ízes mint a megosztott kenyér 11
