A Hét 1983/1 (28. évfolyam, 1-26. szám)
1983-02-25 / 9. szám
Találkozások A PERCEKET g”A riadtan összeseprem... Ha rendes naplót vezetnék (és nem rendetlent), akkor most pontosan megmondhatnám, mikor találkoztunk először, így azonban csak hozzávetőlegesen tudom: valamikor az ötvenes évek elején, Komáromban (Komárno), a Hajósok Házában, egy író-olvasó találkozón, amelyen jómagam természetesen olvasóként vettem részt; a zsebemben néhány vers lapult szerettem volna neki megmutatni, végül mégse mertem, túlságosan szomorúnak láttam öt, körülbelül olyannak, mint amilyen ez a fentebb idézett verssora. Persze az akkori találkozón elhangzott versei egyáltalán nem voltak szomorúak, sőt nagyon is vidámak, lelkesek, optimisták ... ismertem is őket már az újságokból és első, Magra vár a föld című kötetéből, azt is tudtam, hogy ez az első magyar verskötet, amely a fölszabadulás után megjelent nálunk... Néhány év múlva mégis Dénes György volt az első „befutott" költő, akinek átadtam néhány verstákolmányomat, nem hiszem, hogy túlságosan el lett volna tőlük ragadtatva, de az egyiket, ha jól emlékszem, mégis leközölte a Csehszlovák Rádió magyar adásában. Gondolom biztatásul. Két év múlva találkoztunk újra egy zselízi dal- és táncünnepélyen. Lengnagyobb meglepetésemre azt a kérdést szegezte a mellemnek, nem akarok-e rádiószerkesztő lenni, mert most éppen van náluk egy üres hely. Elszegődtem, így lettünk néhány évre közvetlen munkatársak. Akár haragudhatnék is Dénes Györgyre, hiszen ha nincs ez az ajánlata, „lehettem volna oktató, nem ily töltőtolikoptató szegénylegény"! Dehát Dénes Györgyre nem lehet haraMICHEL MONTAIGNE Az olvasóhoz Ez itt egy jóhiszemű könyv, olvasóm. Már az elején figyelmeztet, hogy házi használatra, magam kedvére írtam; s ahogy írtam, sem a te hasznodat, sem a magam dicsőségét nem tekintettem: ennyi nem is tellett az erőmből. Rokonaim és jóbarátaim használatára szántam csupán: hadd lássák benne, ha elveszítenek (s ez hamarosan így lesz) tetteimnek és rigolyáimnak sokféleségét, hadd gazdagítsák és elevenítsék belőle rólam való ismeretüket. A világ kegyéért a legszebbik ruhámban páváskodtam volna, kölcsönkért cifraságokban. Ám azt akartam, hogy természetes, hozzámnött viseltes köntösömben lássanak, mesterkedés és cicomák nélkül, mert hiszen magamat festem. Hibáimat nem takargatom, gyarlóságaimat keresetlen szavakban olvashatják itt, már amint azt az illendőség megengedte írnom. Ha olyan népek fiaként élhetnék, akik — mint mondják — ma is az ősi természeti törvények édes szabadságát élvezik, bizonyára teljes-pucéron festettem volna le magam. — így tehát, olvasóm, ennek a könyvnek én vagyok az egyetlen tárgya: ez ugyan nem ok arra, hogy ráérő idődet ilyen léha és hiú tárgyra pazarold: Isten velünk. Szenvedélyeink átlépik lelkünk határát Vádolják az embert, hogy szájtátva várja az elkövetkező napot és arra intik, hogy két gudni, kevés szeretetreméltóbb embert ismerek nálánál, első fővárosi heteimet például szinte kizárólag náluk töltöttem, nem lévén még egy silány albérleti szobám sem, s ez idő alatt a kedves Margó, azaz a költő felesége elhatározta, hogy pompás ételekkel emberi formájúvá hizlal, mivel a Kis-Kárpátok felől fúvó szelek minduntalan föl akartak kapni súlyos férje mellől. Akit még mindig szomorúnak láttam, de akiről csakhamar megállapítottam, hogy bákézzel markolja a jelent — mert jövője éppoly bizonytalan, mint felhalmozott múltja. Az ilyen vád az emberiség legközönségesebb hibájára céloz. Nem tudom, ugyan, hiba-e az, amire maga a természet nevel minket? Hiszen müvének folyamatosságát biztosítja, mikor belénk oltja a képzelődés vak ösztönét. Mindenhol otthonosabban mozgunk, mint magunkban: mindig csak tőlünk idegen tájakon. A félelem, a vágy, a reménység a holnap natos ábrázata ellenére nincs nagyobb kópé és beugrató tréfamester egyik magyar szerkesztőségben sem. Néha — akkori főszerkesztőnk „parancsára" — beültünk egy-két deci borra a Kisferencesekhez. Szép tenorján Dénes ilyenkor mindig azt énekelte, hogy „Hármat to/ott a feketekánya, szeretőm a falu legszebb lánya, ripityomba, fapatyomba, gyere rózsám a karomba!" De a szerkesztőségben állandóan az írógépet püfölte, rengeteget dolgozott, órája mindig hatvan percet sietett, így egy órával mindenkinél előbb érkezett a munkába, ám ha tehette munka után is bent maradt, verset, novellát, karcolatot, könyvismertetést írt, rádióműsort szerkesztett. 1951 óta állandóan a Rádióban dolgozik. Nem tudom, kapott-e már hűségjutalmat. Egyszer közös riporton is voltunk, méghozzá vadkacsa-vadászaton. Mig a vadászok valahol a nádasban lövöldöztek, mi „készültünk", azaz fölvázoltuk a magnóra mondandó szöveget, amit azután a főszerkesztőnk olvasott be, természetesen, mintha épp akkor rögtönözte volna. Amióta jómagam megváltam a Rádiótól ritkábban találkozunk, de azért nem tévesztjük egymást szem elöl. Én Dénes Györgyöt biztos nem, örömmel veszem kézbe új köteteit, ha hívnak, szívesen megyek vele író-olvasó találkozóra, s ha utam arra vezet, biztos, hogy öt keresem fel elsőként a Rádióban. Ma már néha én is ugratom őt, nemcsak ő engem. A múltkor például ilyesmit kérdeztem tőle: —Jó dolog-e első költőnek lenni? Elég komor arccal válaszolt. felé kerget, megfoszt a jelen vigaszától csak azért, hogy a jövő képeivel kápráztasson: betakargat az ábrándok ködével, a soha el nem érhető kívánságaink vakreményével. Arisztotelész, aki annyi dolgunkra fényt vetett. Szolón híres mondását is tovább fűzte: „Halála előtt senkit se mondj boldognak". De ha kedved szerint éltél és haltál s a holtoddal rád a szégyen, tieidre pedig a nyomorúság maradt, boldog voltál-e valóban? Amíg itt lent teszünk-veszünk, az önszeretet parancsát elégítjük ki. Ha elmegyünk, nincs többé kapcsolatunk a lenti világgal. Több joggal így mondhatta volna Szolón is: „Csak halála után boldog az ember". Igaz cél híján a lélek hamis célra pazarolja szenvedélyeit Egyik nemesünket a köszvény kínozta irgalmatlanul. Az orvosok megtiltották neki, hogy sós húsokat egyen. Erre csak azzal felelt, hogy neki mindig haragudnia kell valamire, ha előveszik a kínok: azonnal megkönnyebbül, ha átkozhatja a bajt okozó fűszeres kolbászt, marhanyelvet vagy a sódart. Ha szántszándékkal csapkodunk a levegőbe, karunk belefájdul. Ha szép kilátást akarunk, nem az üres levegőt bámuljuk, hanem megfelelő távlatot keresünk szemünknek látásra ... A dúlt lélek elmerül saját fájdalmában, ha nem foglalkoztatjuk másfelé. Ezért mindig — Nem érzek különösebb örömet, sem megelégedést, hogy elsőként indultam, inkább elsietett dolognak vélem a megjelenést. Egri Viktor annak idején kiollózta rigmusaimat az Új Szóból, papírlapokra ragasztotta, aztán felszólított, írjak még néhányat hozzá és mehet a nyomdába. így született az első verskötet. Ma mindenki csodálkozik, hogyan jelenhettek meg ilyen sematikus versek, versbe szedett vezércikkek? Vegyék csak elő a korabeli lapokat, meggyőződhetnek róla, hogy még a nagy szürrealista költő. Nezval is ezt művelte. A szerelemről és más emberi gyarlóságokról akkoriban nem daloltak a költők. A verset társadalmi megrendelésre irtuk. Jött a telefon: „Kérünk egy verset május elsejérel" „Kérünk egy költeményt X. J. születésnapjára!" stb. Ne botránkozzunk meg azért nagyon a dolgon, hiszen ilyen megrendelések a történelem folyamán mindig voltak, gondoljunk csak a reneszánsz festőire. Ez az összehasonlítás azonban nem a művekre, csak a gyakorlatra szorítkozik. — Egy időben sokat szidtak a kritikusok, szinte téged tettek felelőssé az egész csehszlovákiai magyar költészet — szerintük — alacsony színvonaláért. — A felelősség kérdésének felvetését nevetségesnek tartom. Miért kellene nekem felelnem a hazai magyar költészet alacsony színvonaláért. Soha senkit nem szólítottam fel, hogy így vagy úgy írjon. Különben sem akar senki úgy írni, ahogyan a másik. Felelősség csak akkor terhelne, ha hatalmamban állt volna a hazai magyar líra fejlődésének a megakadályozása. De ez ugye képtelenség. Különben sem érdekelt, ki hogyan ír. Mindenki úgy fejezi ki magát, ahogyan tudja. A rossz rajtolásért én csak magamat okolom. — Izgat téged egyáltalán a kritika? — kötekszem tovább. — Ma már kevésbé, mint életem derekán. Szeretem a kritikát, ha némi objektivitást érzek benne. A teljes tárgyilagosság terméakadályt kell útjába tennünk, hogy győzhessen rajta, vesződhessen vele... A lélek, természetéhez híven, még önmagát is szívesen becsapja, hamis és hitetlen álmait a valóság rangjára emeli, csakhogy munkátlanul ne maradjon. Az állatok is dühödten rágják, harapják a követ meg a vasat is, ha megsebezte őket és ép fogaik tördelésével magukon állnak bosszút az elszenvedett kínokért ... Hányféle okot találunk ki, ha balszerencse ér! Hogy kapkodunk fűhöz-fához, csak boszszút állhassunk valahogyan! Pedig sem tépdelt szőke fürtjeid, sem kegyetlenül öklözött hófehér melled nem tehet arról, hogy egy buta golyó kioltotta szeretett testvéred életét. Mást okolj miatta, másra haragudj... Ifjúkoromban hallottam a nép közt, hogy egyik szomszéd király Isten haragjától sújtva bosszút esküdött az ég ellen. Tíz esztendőre eltiltott minden imádságot, és ha hatalma lett volna, még a hitet magát is elűzte volna a birodalmából. De ebben a mesében éppen nem az ostobaságot hangsúlyozták, hanem a szomszéd nép természetes kevélységét. Az ostobaság és a kevélység mindenütt egymásra találnak... Sohasem átkozhatjuk elég őszintén elménk féktelenségeit... Gyakran látunk a kövér és termékeny ugarföldön ezerféle haszontalan gyomot és bozótot. De szántsuk föl és vessünk jó magot bele, bö hasznunkra terem. Látjuk azt is, hogy asszonyaink egy kialakulatlan hús-csomót szülnek a világra, amibe számtalan új magvat kell vetnünk még, hogy igazi természetét és emberségét felépíthessük. A szellemmel is így vagyunk. Ha nem zabolázzuk 450 éve, 1533. február 28-án született Michel Montaigne francia író, az esszé műfajának megteremtője A tétlenségről 14
