A Hét 1983/1 (28. évfolyam, 1-26. szám)
1983-02-25 / 9. szám
nem tudnánk betelni egymás látásával. Végül föleszméltem, mert eszembe jutott valami: — Csakhogy nekem vissza kell utaznom, Ondrej. — Menj nyugodtan. Megvárom, hogy befejezd a munkádat. Semmibe sem fogok bele itt nélküled. Vasárnap este visszatértem a kastélyba. Gyönyörű az élet. A Steinfürth család krónikája felbecsülhetetlen szolgálatot tett. Segítségével osztályoztam az egykori gyűjtemény maradványait, kipipáltam, ami megvolt, és bekarikáztam, ami hiányzott. Nem sok tárgy maradt meg, ráadásul igen csekély művészeti vagy történeti értékük volt. Valaha a család csinos képgyűjteményekkel dicsekedhetett a kastélyban. Az osztrák Kari Rahl két portréja és a Mária Terézia-korabeli festő, Frank Anton Maulbertsch Allegóriája mellett Bonaventura Genelli és Adrian Ludwig Richter is képviseltette magát, az utóbbi Leben auf dem Lande című képével (az összeírásban a vászon mérete is szerepelt), Ferdinand Kobell pedig a Berglandschattal — számottevő müérték tulajdonos, Herbert von Steinfürth nemcsak művészetkedvelő volt. hanem jó üzeleti érzékkel is rendelkezett, hiszen a mesterművek többségét jutányos áron szerezte be az első világháború után. Észrevettem, hogy a jegyzék végén a hírneves németalföldi festő, Abraham van Beyeren 1653-ban keletkezett képe, a Csendélet homárral szerepel. Nem föltételezem, hogy miközben a többi festmény eltűnt a kastélyból ez pont megmaradt, de egy napon a régi gazdasági épületben a rozzant székek, összetört asztalok és szekrények közt kutatva egy állványon egymásra rakott képekre bukkantam. És amikor kihúztam a legalsót, és a gyengécske fény felé fordítottam — mert az alacsony tető alatt tenyérnyi négyszögletes, rácsozott ablakok bújtak meg — megdermedtem. Abraham van Beyeren vásznát, a homáros csendéletet tartottam a kezemben. Az egyetlen valóban értékes festményt, amelyet a tulajdonos már nem tudott elszállítani, vagy amiről megfeledkezett. A képet fölvittem a kastélyba, tiszta törlőruhával vigyázva eltávolítottam róla a port és a pókhálókat, s a délelőtti napfényben ujjam hegyével óvatosan végigtapogattam a felületét, aztán erre-arra forgattam, hogy megtaláljam azt a szöget, amelyből a legtöbb fény esik a vászonra, majd egy széknek támasztva a padlóra helyeztem, és hátrább léptem, hogy végül ismét felemeljem és újból tüzetesen megvizsgáljam. Nem tudnám megmondani, miért, de egyszer csak gyanús lett nekem a kép. Nem voltam szakértő ebben, annyit viszont tudtam, hogy egy háromszáz éves festmény nem őrizhette meg ilyen tökéletesen színeinek eredeti ragyogását, hacsak idejében nem tartósították lakkozással. Ezen a képen pedig lakknak nyoma sem volt, a színek mégis élénken, úgyszólván frissen hatottak, még ha jelezték is, hogy megfestése óta eltelt bizonyos idő. De vajon mennyi idő? Tíz év? Vagy húsz? Megfordítottam a képet: a vakkeret régi és ódivatú volt, fája száraz, ám a sarkait apró szegekkel érősítették össze. Kitarthat-e három évszázadig valamelyik szög? És vajon használatos volt-e abban az időben? Egész délelőtt a vásznat vizsgáltam, centiről centire átnéztem. Sajnáltam, hogy nincs nagyítóm, de ahogy a szemem hozzászokott a finom, részletező kidolgozáshoz, fokozatosan egyre több következetlenséget fedeztem föl a vonalvezetésben és a festékfelhordásban. Hamarosan arra a meggyőződésre jutottam, hogy nem eredeti mű, hanem hamisítvány van előttem, amelyet elismerésre méltó ügyességgel készítettek. A hamisítványt viszont kétségtelenül az eredeti mű alapján festették, első látásra nyilvánvaló volt az egyezés vonalvezetésben, arányokban és színárnyalatokban, különösen pedig a németalföldi mester stílusára jellemző hűvös csillogásban, amely képein az általa oly szívesen ábrázolt tengeri állatok testéből vibrál. Itt kellett tehát lennie az eredeti műnek is, hogy valaki elkészíthesse róla ezt a — nevezzük így — másolatot. Vajon Herbert von Steinfürth készítette a másolatot, mielőtt az eredetit magával vitte volna Linz környéki birtokára? De miért hagyta volna itt, és kinek? És miért éppen ennek a képnek a másolatát? Vagy esetleg — támadt egy döbbenetes gondolatom — az eredeti ugyan itt maradt, de később hamisítványra cserélték, hogy elkótyavetyélhessék? A hamisító — önként vagy parancsra — talán ezért készített ilyen tökéletes másolatot, hogy a cserére a későbbiekben sem derüljön fény, hiszen leltári jegyzék mégiscsak létezett. Még egyszer átnéztem az én zsírfoltos, maszatos példányomat, és valóban: van Beyeren festménye is szerepelt benne, egy zsírpacniban szinte olvashatatlanná mázolódott írással. A legszívesebben sírva fakadtam volna. Lám, az egyetlen értékes darabról is kisül a végén, hogy hamisítvány. Mit lehet ilyenkor csinálni? Megállapítani, ki, mikor és hogyan követte el. Ez az ügy minden bizonnyal régi história, a hamisítványt közvetlenül a volt tulajdonos távozása után elkészíthette valaki, aki jól ismerte a gyűjteményt, de az is lehet, hogy csak a háború után került sor erre. Ki tudná eldönteni? S ki tudná megmondani hány, máig kideritetlen hamisítvány van még. hány másolat és utánzat bujkál az efféle műemléképületek raktáraiban azóta, hogy a háborút követő években számtalan eredeti alkotás tűnt és veszett el végleg könnyű úton, javarészt külföldön, mert a háború után az embereket egészen más foglalkoztatta, mintsem régi festmények felügyelete. Jobb híján jelentést írtam minderről igazgatómnak. El tudtam képzelni, milyen arcot vág majd jelentésem olvastán. Nyilván úgy fogja érezni magát, mintha édesgyermekétől fosztották volna meg. Jól ismertem az öregurat, és tudtam, hogy testének bármely darabját odaadná cserébe, ha megmenthetne vagy visszaszármaztathatna bármely hazai műkincset. Imádnivaló, bogaras öreg ... Kis híján éjfél volt már, mire befejeztem a jelentést, égett a szemem a mennyezeten árválkodó villanykörte erőtlen fényétől. Ablakot nyitottam. Az éjszaka lenyűgözően szép volt, mély és sötét, csendes és lágy. Mikor meglegyintett, mintha valaki megsimította volna homlokomat, és arcomat. Valahol a faluban kurtán fel-felugatott egy kutya, majd az ugatás elhaltával a megsürüsödött csend balzsamként ömlött el mindenen. Semmire sem gondoltam, bámultam kifele az éjszakába, egyszer csak egy gondolat, vagy inkább emlékfoszlány merült föl bennem valahonnan. Néhány szó csupán, Ondrej szavai legutóbbi találkozásunkkor, az új és kopár, még berendezetten és üres lakásban, amely csak ezután lesz igazán a miénk ... A másik megrendelést a minisztériumtól kaptam ... Miért is nem kérdeztem meg, melyiktől! Vajon nem attól, amelyben apám miniszterhelyettes volt...? S ha igen, akkor ez a véletlen müve? Véletlen talán az is, hogy felszabadult az a háromszobás lakás, amelybe költözni készültünk? És hogy a szanatórium megvásárolta Ondrej szobrát, pedig eleinte kifogásolnivalót találtak rajta ? (Folytatjuk) BÁBI TIBOR Február van, február — a tavasz izét, mondd érzed-e ?... Egy dévaj kis tündér incselkedik vetem, a megláncolt folyó hátán jégtábla roppan, szél dúdol, ifjú vér muzsikál két karomban, s nem boldogság ez, nem is szerelem. Rádiót hallgatok, újságot olvasok napestig. Február: a milíciák dörgő lépte visszhangzik még a csöpp kagylóvá szűkült térbe, olyan kicsi, mégis nagy a világ — hazára lelt a hontalan. Február: hull a hó — sapkára, blúzra, nagykabátra, a Vencel téri palotákra, fákra. Nem létező jó istenem, de nagy dolog: én garabonciás Sanghaj és Aš között gyalogolok nyári fűben a fáradt Ipoly mentén, s értek a fák, füvek és minden népek nyelvén. Legyen hát, ami van: szabadság — szemem ragyog. Erős, kemény inú legény én így vagyok, váltamra vettem a fiatal Köztársaságot, mint csépléskor a bekötött zsákot: Anyám! Hazám! Enyém!... Huszonöt évét vállalom, minden fájdalma, terhe vállamon. Tél van, február, ágaskodnak a zord hegyek, ne sírj, anyám, veled megyek. Veled megyek, veted, parasztgyerek, őrölni a malomba. Jó búza, tiszta mag a garaton, ocsú hullott a zsákomba, rostá/gatom... Február van, február, a tavasz ízét, mondd érzed-e ?... 11 FOTO: B1LSKY V.
