A Hét 1983/1 (28. évfolyam, 1-26. szám)
1983-02-18 / 8. szám
kivételes képességükkel kitűntek az átlagból, s voltak ilyenek, tanítóik tanácsára, olykor azok segítségével, szüleik továbbtaníttatták. Persze gyakran előfordult, hogy hiábavaló volt a jótanács, ha a taníttatáshoz a szülőknek nem volt elegendő pénzük. Ha azonban volt rá módjuk, általában vállalták ezt a terhet. Főleg ott és akkor, ha a -családban több gyerek is volt. így a jövőt számbavevő szülők ezzel az idősebb gyermek számára — örökségként — a földet, a gazdaságot hagyták, a kisebbiknek lehetővé tették, hogy a tanítói, ritkábban a papi pályán boldoguljon. Regina néni életútja hasonlít az előbbi sémához, de egyben különbözik is tőle. A Tornától jó háromszáz kilométerre levő Megyercsen született, az akkori viszonyokhoz mérten módos parasztcsaládban. Apjának több mint ötven hold földje volt — s hozzá hét gyermeke. — Én voltam a legfiatalabb, a hetedik — emlékezik Regina néni. — Korán árvaságra jutottam, mert apám az első világháborúban olasz fogságba került, betegen jött haza és 1924-ben meghalt. — Testvéreinek az élete, sorsa hogyan alakult? — Az idősebbek gazdálkodtak, művelték a földet. Bátyáim közül egy hentes lett, egy pedig kereskedő. A lányok meg hát férjhez mentek. — Megyercsen ki volt Regina néni tanítója? — Vég Ferenc. Egyosztályos iskola volt nálunk, én hét elemit végeztem otthon. — Regina néni régóta itt él Tornán. Ha most azt hallja, hogy Megyercs, mire gondol? — A szülőföldemre, arra a szép szülőházra, amely még ma is áll, az árvíz után újjáépítették, de nem a mi családunk kezén van. — A megyercsi hét elemi után milyen iskolában tanult tovább? — Beiratkoztam magántanulóként a komáromi magyar polgári leányiskolába. Az első és a második osztályt magánúton végeztem el, a harmadikat már rendes tanulóként. A polgárinak abban az időben három osztálya volt. Bakay Tóth Pál volt az igazgatóm, nagyon nagy szeretettel emlékezem rája; úgy hallottam, a háború alatt halt meg. — Mit tanultak a lányok az akkori polgáriban? — Ki tudná azt ma már megmondani? De nekem a számtan volt a kedvenc tantárgyam,. ezt nagyon szerettem. De a többi tárgyat is megtanultam tisztességgel. Mind a három osztályt kitüntetéssel végeztem el. A harmadik végén még jutalomkönyvet is kaptam. — Arról, hogy továbbtanul, egyedül döntött? — Ahogy ma mondanák: is-is. Természetesen anyám és a testvéreim beleegyezése nélkül az én elhatározásom nem ért volna sokat. Vagyis, hogy tovább tanulok, közös döntés eredménye volt. Annál is inkább, mert a bratislavai Szent Orsolya Tanítónőképzőbe kértem a felvételemet, amely egy cseppet sem volt olcsó intézet. — Abban az időben a vallási hovatartozás nem volt közömbös dolog. Úgy tudom, Regina néni református. Viszont a Szent Orsolya Tanítónöképző római katolikus intézet volt. Hogyan lehetett az intézet növendéke így? — Az Orsolyáknál' az volt a rend, hogy minden évben negyven diákot vettek fel, ebből harminc volt a katolikus, a maradék tíz pedig más vallású lehetett. így kerülhettem én is a képzőbe. — Az előbb említette, hogy a Szent Orsolya Tanítónöképző költséges intézet volt. — De még mennyire! Egy évi tandíj 600 korona volt, a bentlakásért pedig havonta 500 koronát kellett fizetni. Vagyis az én taníttatásom a családnak több mint 22 ezer koronájába került. Ezt az összeget később a testvéreim az örökségemből le is számolták. Olyan világ volt az akkori. — Melyik évben végzett? — 1934-ben kaptam meg a tanítói oklevelet, s Bratislavából egyenesen ide kerültem a Szoroska alá; 1934 október elsején kezdtem meg a működésemet Körtvélyesen ... Hét évig tanítottam ebben a szép faluban. Az igazgatóm Bátki Béla volt; meghalt már ö is... — Milyen volt a körtvélyesi iskola, amikor oda került? — Két tanerős iskola volt akkor, én az alsósokat tanítottam. A férjemmel is ott ismerkedtem meg. Később itt vettünk telket Tornán, mert negyvenegyben áthelyeztek Ájba. Ott lakást is kaptunk. A férjemnek itt Tornán volt asztalosműhelye, ide járt dolgozni. Ájban kis felekezeti iskolában tanítottam. Gyermekeink is Ájban születtek ... Három fiú és egy lány. — Most merre vannak, mit csinálnak? — Kettő mérnök, itt a tornai cementgyárban dolgoznak, egy fiam elektroműszerész, a lányom pedig az itteni magyar oktatási nyelvű iskolában tanít. Tíz unokánk van .. . Regina néni a háború végéig tanított Ájban. — A háborút Barkán, férjem szüleinél éltük át a gyerekekkel, mert a férjem katona volt. A felszabadulás után megint visszatértünk Ájba... — Nagyon nehéz évek voltak azok — néz rám Regina néni —, nagyon nehezek. Négy-' venhétig nem taníthattam; negyvenhét decemberétől pedig kineveztek a homonnai járásban levő Papinba tanítani, az ottani szlovák iskolába. Akkor már három gyermekünk volt. Nekem menni kellett, a férjem meg itt maradt a gyerekekkel... — Papinban hogyan fogadták? — A szlovák kollégák nagyon kedvesek voltak. Szlovákul elég jól beszéltem, de azért különbözeti vizsgát kellett tennem. Én lettem a „pani učiteľka madárka". Negyvenkilencben családi gondjaimra hivatkozva kértem, hogy helyezzenek át. Át is helyeztek, bár ott is szlovák iskolában kellett tanítanom. De legalább közelebb voltam a családomhoz. — Aztán megnyíltak ismét a magyar iskolák. — Igen. És én azonnal írásban kértem az áthelyezésemet. Ki is neveztek ide Tornára, igazgatónak, így én nyithattam meg újra a magyar iskolát nyolcvanhat gyermekkel. Egy egész hónapig egyedül tanítottam ezt a rengeteg gyereket, az elsőtől az ötödik osztályig ... — Hol fértek el ennyien? — Két csoportra osztottam a gyerekeket. Az egyik csoport az egyik délután, a másik a másik délután járt az iskolába. Azért délután, mert délelőtt a tanteremben a szlovák iskola működött. Később erősítést kaptam Budai Angéla személyében; neki óvónői képesítése volt... Hát így kezdtük újra. — Mi volt a legnagyobb gondjuk az elmondottakon kívül? — Gond volt éppen elég, de a legnagyobb az volt, hogy hiányoztak a tankönyvek. Legjobban az ábécéskönyv hiányát éreztük. Mivel nem volt, csinálni kellett. Ahány elsős volt, annyi „ábécésfüzetet" írtam ... Rengeteg munkát és időt kellett erre szánni, de más megoldás nem volt. A többi tantárgy anyagát a szlovák tankönyvekből fordítottuk le magyarra. Csete Gyuláné harmincnyolc évig tanított. .Ha csak tehette, mindig elsősöket. Amikor arról kérdeztem, mi a tanítói pályán a legfontosabb, ezt mondta: „A gyerekek szeretete, hogy a bennük levő jóság és képesség napvilágra kerüljön." GÁL SÁNDOR Hétvégi levél E sorok írásakor végéhez közelít január hava, de tetszik, nem tetszik, e tájakon eddig még híre se volt a télnek. A meteorológusok azt mondják, emberemlékezet óta nem volt még ilyen enyhe tél. Jómagam őszintén együttérzek a téli sportok hódolóival, de bevallom, mégsem miattuk aggódok igazán, mint ahogy annak sem tudok örülni, hogy ezen a télen még nem folyt be a cipőmön a hóié. Valójában azok aggodalmából motoszkál bennem valami, akik igencsak ráncolják már a homlokukat, mert az idei kenyeret, gyümölcsöt, takarmányt, egyszóval termést féltve attól tartanak: lehet még böjtje ennek a példátlan jó időnek. Mert mondjon bárki is akármit, az őszi vetésnek igenis kell a hótakaró, a gyümölcsfának nemkülönben szüksége van a téli vegetációs pihenőre. Márpedig ha most az ember körömmel nyúl a fák rügyéhez, bizony kiderül; a rügy belül zöldebb a kelleténél, már-már fakadni készül. Az aranyeső pedig meg is tette. Látom, sárgán virít az egyik iskolakertben, s bármilyen vidám, szívet derítő a látvány, mégsem olyan, mint a tavalyi volt — egyszerűen csak azért, mert túl korai még. Okkal tarthatunk tőle, hogy a májusi fagyosszentek ideje nagyobb, tartósabb fagyokkal fenyeget a megszokottnál. A régi közmondást kell ideírnom: nem eszi meg a kutya a telet. Ha mégis megenné, és az idő ilyen maradna, megeshet, hogy április elején akár cseresznyézhetünk is. De inkább csak óvjon meg bennünket ettől a természet szeszélye. Jó lesz az a cseresznye májusban is, csak legyen. A fenti gondokat latolgatván, rosszkedvűen, kanyargós úton közelítek egy kertészeti gazdaság telephelyéhez. Ahány ismétlődő irányú kanyar, az üvegházak csillogó födémjéről annyiszor csap szemembe a visszaverődő, vakító napfény. Amikor pedig odaérek és belépek az üvegházba, akarom, nem akarom, derültebbre fordul a kedvem. Mert a látvány, a hangulat... A fürge asszonyok vidámságából, no meg a páradús, kellemes levegőből mélyet szippantva, hogyisne lennék vidámabb, ha a rajongásig szeretem az üvegházak hangulatát. Nekem ez olyan varázsla-VISSZHANG A Hét ez idei első számában megjelent Olykor egy-egy fa hiányzik című írás elolvasása után határoztam el, hogy elmondom a cikkben érintett témával kapcsolatos véleményemet. Mostanában főleg a városon élő embereknek okoz sok problémát a környezet, ahol mindent beton és aszfalt borít. Ezért kellene több parkot, levegőt frissítő fákat és zöldövezetet létrehozni, nem pedig fordítva. tos, mint az első csokor ibolya illata, mint a decemberi reggel, mikor az ember kinéz az ablakon, és minden hófehér, mint a májusban virágba borult almafák, mint a szerelem ... Érdekes; az egzotikus növényeket óvó üvegházak viszont nem tudnak igazán megejteni Olyan ez, mint a mezei margaréta és az orchidea közti áthidalhatatlan különbség. Mert nekem a margaréta tetszik meg az üvegházak salátaszőnyegének semmihez sem hasonlítható zöldje. Külön szerencsének könyvelem el, hogy belépve az üvegházba, nem szegfűket és nem orchideákat látok, hanem az eleven zöldnek ez a csodálatos tónusa vakít meg, arcul csap szinte. A sokat tapasztalt kertész, akivel aztán elbeszélgetek, mégsem igazán jókedvű, mert bár saláták tízezreit tudja idejekorán a piacra dobni, az időjárás miatt őt is aggodalom tölti el. Három mondatot se váltunk, és kimondja ugyanazt a közmondást, amit idejövet én ismételgettem magamban: nem eszi meg a kutya a telet. Persze, ennek a szépséges termésnek nagyon örül. Nemcsak ő, de az egész szövetkezet. Szerencsének mondható, hogy az enyhe tél, az átlagnál talán több napsütés azzal a szerencsével járt, hogy az üvegházak kifütéséhez jelentősen kevesebb tüzelőanyagot kellett felhasználniok, mint máskor. Őszintén remélem, hogy ezt a váratlan költségcsökkenést majd mi, fogyasztók is megérezzük a szokottnál jóval korábban piacra kerülő primőrsaláta árán. Búcsúzáskor, közös megegyezéssel abban maradunk, hogy ha már így alakult, jól jönne, ha mégis megenné ä kutya a telet. Mert hogy a fenyegető fagyokat is biztosan megenné vele. {XJl, J Három éve Komáromban (Komárno) egy új lakótelep bővítése végett egész utcasorokat bontottak le. Tavasz volt, a virágba boruló gesztenyefák, az akácfák, a romok között is szívet gyönyörködtető látványt nyújtottak. Aki arra járt, megcsodálta a fákat, egyben aggódott is a fák sorsa miatt. És nem is alaptalanul. A fák többségét kivágták. A házak előtt betonutat építettek. A fák helyén azonban semmi. A szép nyírfákat, a virágba boruló lila akácfákat, a gesztenyefákat máig sem helyettesítették. Hostina Irén 3
