A Hét 1983/1 (28. évfolyam, 1-26. szám)
1983-02-04 / 6. szám
„Urál-altaji" tanulmányok Az Akadémiai Kiadó jóvoltából most már ki tudja hányadszor vetődik fel a hosszú évtizedek óta vitatott, teljes bizonyossággal azonban a mai napig meg nem válaszolt kérdés: létezett-e urál-altaji nyelvközösség. Az urálaltaji eszmével ezúttal egy már negyven éve külföldön élő, magyar származású kutató gondolatmenetét követve találkozunk. Arra gondolva, hogy a nyugati magyarság felöl érkező nyelvrokonitások jelentős része köztudottan nem más mint délibáb, helyenként majdcsaknem hajmeresztő képzelgés, előre kell bocsátanom, hogy a Tanulmányok (Nyelvtudományi Értekezések 110.) c. kötet szerzője, Sinor Dénes, bár saját bevallása szerint elsősorban nem nyelvész, nem azonosítható a nyelvészkedő, de amellett a nyelvészet legelemibb szabályait sem ismerő és tisztelő dilettánsokkal. Sinor történésznek vallja magát, ugyanakkor azonban a szakember pontosságával mozog a magyar nyelv és irodalom, a mandzsu-tunguz nyelvek, a mongolisztika és az uráli nyelvtudomány berkeiben is. Ezek az érdeklődési területek természetesen külön-külön visszahatnak az őstörténetet kutató tudós egész munkásságára. Komplex módon így jellemezhetnénk tevékenységét: filológiai-nyelvészeti eszközökkel dolgozva, nyelvi tényekből történeti összefüggésekre keres magyarázatot, ti. a régi Eurázsia történetének összekötő szálait bogozza. Amennyiben Sinor nyelvészeti ténykedését figyeljük, elsősorban altajistának nevezhetjük őt. Máris hozzá kell azonban fűznünk, hogy altajisztikai munkássága elválaszthatatlan az uralisztikától, hiszen összehasonlító nyelvészként mindent több nyelv viszonylatában vizsgál. Kutatásaiban központi helyen áll az „urál-altaji" kifejezés, amely azt sugallhatná — néhány törökpárti szaktekintélytől tapasztalt analógia alapján —, hogy Sinor csak és egyedül az urál-altaji alapnyelv mellett teszi le a voksot, az uráli nyelv önálló létét pedig már eleve elutasítja. Korántsem erről van szó. Sinor többhelyütt is előrebocsátja, hogy ő az „urál-altaji" elnevezést az uráli (finnugor és szamojéd) és altaji (tunguz, török és mongol) nyelvek jelölésére használja, nem pedig egy rekonstruált alapnyelv megnevezéseként. Vizsgálódásainak egyik célja meg éppen az, hogy „az egész urál-altaji hipotézis felülvizsgálásához utat mutasson". Ugyanis az e téren folyó összehasonlító kutatások túlnyomó részében mind az uráli, mind az altaji csoport belső genetikus rokonságát bizonyítottnak tekintik, s a kutatásokat csupán egy közös urál-altaji alapnyelv kikövetkeztetésének a lehetőségére korlátozzák. Ezt a lehetőséget Sinor már eleve elveti, mondván, hogy két hipotetikus alapnyelv kapcsolatának felderítésével nem elégedhetünk meg. Elismeri azonban, sőt maga is figyelmeztet, miszerint léteznek szókincsbeli egyezések, amelyek történelmileg is alátámaszthatók, hiszen az uráli és altaji nyelveket beszélő népek hosszú időn át tartós kapcsolatban voltak egymással. Egy lépést visszalépve: Sinor még az egyes „családokon" belüli genetikus rokonságot sem hiszi teljes bizonyossággal. „Ha csak a finnugorra összpontosítjuk figyelmünket — írja —, a kép világos. Ha azonban látómezőnket kitágítva a szamojédot is szemügyre vesszük, a részletek elmosódnak, s csupán a körvonalak maradnak határozottak." A szamojédok helyzete önmagában is bonyolult, hiszen a szamojéd nyelvek — bár kétségtelenül összetartoznak egymással — egy sor hiányosan ismert nyelvjárásra tagolódnak, s ezért a szamojéd alapnyelv meggyőző rekonstrukciójától még nagvon távol állunk. Következésképp a finnugor és a szamojéd ágakat összefoglaló alapnyelv fölállítása még koránt sincs olyan előrehaladott állapotban, mint ahogyan azt néhány szakember velünk elhitetni szeretné. Még ettől is ellentmondásosabb helyzet áll fenn az urál-altaji alapnyelv máscdik alapfeltételének, az altaji nyelvek genetikai rokonságának bizonyításakor. Bár a vita még folytatódik — hogy van-e rokonság az ún. altaji nyelvek között, s ha van, melyik nyelvekre érvényes — „az embernek az a benyomása, hogy a döntések megtörténttik, s hogy a kutatók nem óhajtják tényekkel zavartatni magukat." A legtöbb szakember biztosra veszi az altaji nyelvek genetikus rokonságát, s e nézetét akkor sem fogadja meg, ha nyilvánvaló oka lenne rá. „Talán én vagyok az egyetlen élő, a témában érdekelt kutató — vallja Sinor —, aki teljesen elfogulatlanul vélekedik e kérdésről, s aki nem próbálja meg sem bizonyítani, sem elvetni az altaji elméletet." Sinor egyik tanulmányában térképre vetíti az öt uráli és altaji nyelvi ág jelenlegi földrajzi helyét s arra a megállapításra jut, tiogy azok nagyjából kör alakban helyezkednek el: szamojéd tunguz finnugor mongol török A nyelvek közötti szókincsbeli megfeleléseket vizsgálva déli irányú egyezéseket (sza fu túr mo tu) és északi irányvonalat ifu sza tu mo túr) különböztet meg. Mindez azért érdekes, mert eme lexikai egybeesések figyelése közben eredeti megállapításokat tesz. Az egyik: az északi tunguz és az uráli sok tekintetben közelebb áll egymáshoz, mint a tunguz és a mongol. A mongol és a déli tunguz pedig olyan morfológiai hasonlóságokat mutat, amelyekben sem az északi tunguz, sem a török nem osztozik. Természetesen Sinor felsorolja azokat az okokat is, amelyek a kutatókat az jrál-altaji nyelvcsalád felállításához vezették. Nem veti el azokat, de figyelmeztet, hogy a szóegyezések nagyobbik hányada összefügg a földrajzi megoszlással. Ennek alapján pedig az „urál-altaji" nyelvek köre tovább tágítható, mégpedig olyan nyelvekkel, amelyek hagyományosan nem számítottak sem urálinak, sem altajinak. Ismert rokonítási teóriákat említ: az uráli nyelveket többen próbálták már a jukagír, az eszkimó és csukcs nyelvekkel kapcsolatba hozni. Nem egészen indokoltan, de — ki tudja?! — talán nem is egészen alaptalanul. Gondoljunk csak arra, hogy a jukagír kapcsolat mellett legutóbb éppen Björn Collinder, az uráli nyelvek kitűnő ismerője, etimológiai szótáruk és összehasonlító nyelvtanuk összeállítója állt ki. Az altaji nyelvcsalád bővítése mellett kevesebb, ugyanakkor jobban megalapozott elmélet szól. ,A koreait és a japánt is magába foglaló nagyobb altaji nyelvcsalád fölállítása — bár ez sem mentes a nehézségektől — legalábbis ígéretes munkahipotézis." Summa summárum elmondhatjuk, hogy Sinor tanulmányai nem adnak egyértelmű feleletet: volt-e urál-altaji alapnyelv, ill. nyelvcsalád. Ehelyett újabb kérdéseket vetnek’fel: beszélhetünk-e teljes bizonyossággal uráli és altaji nyelvcsaládról, s ha igen, lezártnak tekinthető-e már e nyelv családok határa. Sinor Dénes különben sem kedveli a leegyszerűsítő — fekete-fehér, igen-nem — megoldásokat. Jól látja, hogy jelenlegi tudásunk túlságosan szerény, hogy bármit is biztosan állíthassunk, ezért mindvégig tartja magát meghirdetett credojához: „ez igazságot nem kihirdetni, hanem kutatni kell." FEHÉR PÉTER A HÉT KÉPES VERSENYE ; HARMINCÉVES A MATESZ 8. i Kassai (Košice) társulatunk a huszadik évforduló idején már közel öt évadot játszott és olyan sikeres bemutatókkal örvendeztette meg a kelet-szlovákiai közönséget, mint Goldoni „Mirandolina" és „Chiozzai csetepaté" c. vígjátékai, Osztrovszkij „Vihar" c. drámája, Gogol „Leánynézö" c. komédiája a klasszikusok közül, de a kortars irodalom lett a Thália műhelyének igazi alapanyaga a harmadik évtized küszöbén. Sok bemutatót tartottunk a Tháliában szovjet szerzők müveiből (Vampilov: Búcsúzás júniusban, Konsztantyinov-Racer: Tíz nap — szerelemért, Juliu Edlis: Gyalogszerrel az Edenbe, Bokojev: A csikó), de a szlovák és magyar kortárs dráma is színpadot kapott. Záhradník „Kinek üt a toronyóra?” es „Apróhirdetés” c. müve a szlovák, Tersánszky J. Jenő (Kakukk Marci), Sarkadi Imre (Az elveszett paradicsom), Szakonyi (Adáshiba), Örkény István (Tóték), Tamási Áron (Vitéz lelek), Kopányi György (Igazolatlan ősz), Barta Lajos (Szerelem) és Mesterházi (Tizenegyedik parancsolat) a magyar drámairodaimat reprezentálta. Több szlovákiai magyar szerző művét is bemutatták : Lovicsek Béla két darabja (Tűzvirág. Alattunk a város, felettünk az ég), Kmeczkó Mihály (Mint fü fölé az árnyék) és a legkisebbeknek szánt müvek közül e sorok írójának mesejátéka (Űrhajóval Idómiára) került a Thália színpadára. Ugyancsak a kicsinyek részére készült Karnauhová-Brauszevics: „Mese a tűzpiros virágról" c. szovjet mesejáték is. Peter Haks „Amphytrion” c. játéka a német irodalmat ismertette meg nézőinkkel. Szép és színes repertoárja volt a Tháliának, de mindkét társulat nagy lépést tett előre — a rendezés, szcénika és a játékstílus területén is — a korszerű, modern színház felé. Ebben az időszakban a Magyarországra távozott Beke Sándor helyett Varady Béla lett a Thália művészeti irányítója, és a társulat, amely fiatal színészek nevelésével is felhívta magára a figyelmet, több, ma már ismert és kedvelt művészt indított el a pályán. Mikor a színház 1978-ban 25 éves lett, a Thália is elérte a tízéves „kort”, bizonyítva, hogy küldetését híven teljesíti és lelkesen szolgálja a szlovákiai magyar szinházkultúrát a keleti végeken. SIPOSS JENŐ KERDESEK: 7 Képünkön Goldoni ..Két úr szolgája " c. vígjátékának két szereplője látható Ki játszotta Truffaldinót es ki Pantalóne urat? 2. A Thália még további két Goldoni darabot mutatott be. Melyek voltak azok ? Fotó: Nagy László VERSENYE
