A Hét 1983/1 (28. évfolyam, 1-26. szám)
1983-02-04 / 6. szám
GÁL SÁNDOR Az Éden és a Golgota között (részlet) itt elférne egy tenger, de legalább egy szebb folyó fölemelhetnék néhány fekete fűzfát vadkacsát de elgondolhatnék mást is kékvércsék páros repülését egyszer-volt gólyáink szeptemberi búcsúját némán köröznek a piros egek szélén mondhatni méltósággal így más lenne a szó világgá tágulhatna bennem verssé otthonná amely befogad s ami befogadható nehéz óráimban lehúnyt szemhéjam mögött lovak vágtatnak patáik alatt májusi rét kankalinok harangoznak mintha anyám keze simítaná homlokomat a belülről rámterített vigasz hűs harmatában feloldódnak rettegéseim s jön a tengerölű csend vagy a folyó otthoni fuvallatokkal virágozhatna is minden mint az iménti rét vagy lehetne ég cigányszögekkel fölvert csillagokkal akár feketén is itt lebeg Krisztus-király a kereszt rövidebb szárát elveszítette öt sebe öt virág-kehely csorog alá az isteni nektár hallom a korbács suhogását kígyó sziszeg az Éden és a Golgota között meg kell állni az ünnepen fölidézni egy-egy hajnalt jámbor tehenek lomha cammogását ahogy odajárulnak a pünkösdi vályú elé vagy azt a percet mikor a fecskék megérkezésekor kékre virult az ég búzavirága hallgatom a belémnémult temetőt a másik Édent s a másik Golgotát mintha újra és újra ismétlődne a teremtés a bűnbeesés és a megváltás teljes misztériuma minden ami egykor megtörtént bennem ismét megtörténik érzem e különös nyár haldoklását homályos képek úsznak elém vízmélyi emlékek a kopoltyús időből mintha az akácremegésű esték magasodnának elő bódító-fehérben a fürtös magány így elevenedik meg ismét feltűnik a szabad libafalkákkal pettyezett poros utca a nádtetős világ ablakban könyöklő muskátlik őrzik az estét lila tátika álmodik s az izzó-sárga ökörfark-kóró csillagai fölszállnak a göncölös magasbá s Péter-Pál táján mikor megszakad a búza töve hallani a hála gyöngyvizű csendjét és hiába töríöm le a palatáblára írt képeket a nedves felület alatt tovább virágzik minden jel körte- és alma fák idejéről eper- és málna pirosáról áll a vers önmagában piramis-súlyú félelmeim mögött s nekem árnyékom sincs a jelen-időben ünnepelek mégis tartok húsvétot pünkösdöt hangom ne sorvadjon el a kormos aszályban figyelmeztetőn fölemelkedik a kéz letértem az útról s az édeni útvesztők horhasai eltakarják a látható otthont a haza egészét itt hordom tenyerem ráncai között hegyeit folyói az egész-egyetlent a hazug térképeket rég összetéptem miért e kézmozdulat nem tudom okát amióta élek ez kisér áldás és átok belső tájak érdes kőnyugalma ami temetetlenül áll holtában is megtapintható e kies terek néma hullámzása közt saját arcomat látom kinagyítva nem könnyű megélni s mégis várom ragyogjon föl mint a hajnali mezőségek a folyékony sugárzásban lehetne itt eleven tüzű máglya amit a valóság és az emlékezet közös gyújtólencséje lobbant elém mennyi szikra röppenhetne a fekete égig de mögöttem másféle tüzek maradtak íme a gyermekkori árokpart fekete foltjain a névtelen elégettek ott alant Európa összebékütt birodalmai kiket temettem egymás mellé lópokrócba kötve a pipacsvirágos mezsgyék mentén egyetlen jel se maradt utánuk áll a vers régen megírta önmagát e valótlan virágzás csendjében jártam körötte mezítiábos kötyökként félelem nélkül oktalan állatok módján fölrepedezett lábam alatt a föld már akkor tudtam minden szót s láttam az egészet egy-egy havas hajnalon a zúzmara-kristályokba rejtett álmodó madarakat s a bíbices márciust a legelő tocsogói között lakozó rikoltást s a fészek mélyén a négy pettyes tojást ott volt minden együtt már akkor a ledőlt egek is megszólaltak estidőben mint elvadult lovaink ha a gyűlölet s az éhség űzőbe vette őket. KAREL HOUBA 10
