A Hét 1983/1 (28. évfolyam, 1-26. szám)
1983-01-28 / 5. szám
HIÁNYZÓ FEJEZETEK (Turcze/ Lajos új könyvéről) A két világháború közötti időszak csehszlovákiai magyar irodalmának és szellemi életének ma vitathatatlanul Turczel Lajos a legkiválóbb ismerője. Nagy gonddal és körültekintéssel megírt tanulmányai, dolgozatai alapvető fontosságúak. Két kor mezsgyéjén című monográfiája pedig az említett témakör legsokrétűbb és legmegbízhatóbb összefoglalása. Szakmai felkészültségét természetesen nemcsak ezek az elméleti jellegű írások bizonyítják, hanem azok a Turczel gondozásában napvilágot látott antológiák és válogatások is, amelyek az 1918—1938 között keletkezett csehszlovákiai magyar szépirodalmi alkotások és publicisztikai írások legjavából adnak ízelítőt. Volt idő, amikor energiáit meg kellett osztania az irodalomtörténeti kutatás és az aktív kritikusi tevékenység között, s bár kritikusként is jelentős munkát végzett, a szíve mégis inkább az irodalomtörténet felé húzta, s amint úgy látta, hogy a kritikusi utánpótlás biztosított, felhagyott a kritika-írással és erőit ismét az irodalomtörténeti munkára összpontosította. Az 1977-ben megjelent Portrék és fejlődésképek c. tanulmánykötetének gerincét a két háború közti korszak csehszlovákiai magyar irodalmával foglalkozó írásai alkották, s a kritika örömmel vette tudomásul Turczel munkakedvének megújhodását és szellemi energiáinak aktivizálódását. Igaz, a Portrék és fejlődésképekben olyan dolgozatokat is közreadott, amelyek csupán egy meghatározott alkalomra vagy ismeretterjesztő szándékkal íródtak, a figyelmes olvasó azonban azt is észrevehette, hogy Turczel műhelyében intenzív alkotó munka folyik, amelynek hamarosan jelentkezik majd a konkrét eredménye is. Turczel új tanulmánykötete a közelmúltban látott napvilágot, s a szerző igen kifejező címet adott neki: Hiányzó fejezetek. Aki csak egy kicsit is járatos irodalmunk ügyes-bajos dolgaiban, az tudja, hogy ez a cím teljesen helyénvaló, de talán nem ártott volna egy előszóban is körvonalazni, milyen mű hiányzó fejezeteiről van itt szó. Ebből talán választ kaphattunk volna egy sereg olyan kérdésre is, amelyek az évek során felgyülemlettek, s egy-egy ilyen munka megjelenésekor makacsul visszatérnek. Csupán egyet említenék meg ezek közül, nem is annyira Turczel Lajosnak, mint inkább egész irodalmi közvéleményünknek címezve: Vajon mi késlelteti a két háború közötti csehszlovákiai magyar irodalom történetének megírását? Elvégre ennek az annyira várt könyvnek az anyaga már nagyobbrészt összeállt, csak éppen tanulmánykötetekben szétszórva található. Véleményem szerint ezeket az írásokat egybe kellene gyűjteni, szakavatott kézzel megrostálni és átdolgozni, s ezek után már nem lenne különösebb probléma tető alá hozni a könyvet, természetesen egy olyan mester irányításával mint Turczel Lajos. A Hiányzó fejezetek jónéhány tanulmánya szinte változtatás nélkül bekerülhetne ebbe a monográfiába (kivált a sajtóval kapcsolatos dolgozatok), más írásokat viszont összevonva vagy már ismert tényekkel kiegészítve lehetne ide beépíteni. Tudom persze, hogy egy kívülálló számára mindez sokkal egyszerűbbnek látszik mint annak, akire ez a feladat várna, s bizonyára olyan okok is késleltetik e munka elvégzését, amelyek csak a legszűkebb szakmai körön belül ismeretesek, de a türelmetlenség azt hiszem érthető. A Hiányzó fejezetek — akárcsak a korábbi Tu rezei-kötetek — arról győz meg bennünket, milyen hatalmas mennyiségű könyv és folyóirat áttanulmányozására van szükség egy ilyen kötet megírásához. Ez még akkor is erőt fogyasztó elfoglaltság, ha történetesen csupa remekműről és nagyszerű sajtótermékről lenne szó, de jól tudjuk, hogy nem így van, pontosabban épp az ellenkezője az igaz. A két háború közötti korszak csehszlovákiai magyar irodalmának és sajtójának színvonala meglehetősen szerény volt, amit egyebek mellett a magyarországi kritikai visszhang is igazol. Turczel több tanulmányában is részletesen ismerteti a korabeli magyarországi lapok irodalmunk címére küldött bírálatait, s ha nem is számítjuk az így vagy úgy elfogult, esetleg szándékosan ledorongoló írásokat, akkor is az elmarasztaló írások kerülnek túlsúlyba. Megvallom őszintén, az efféle vélemények ismeretében kétszer is meggondolnám, hogy egy-egy hajdani írónk könyvét felüssem csak azért, mert akad néhány türelmetlen, aki irodalomtörténet után kiabál. Nagyon kell szeretnie ezt az irodalmat annak, aki ilyesmire hajlandó. Dilettánsok minden bokorban; s ha még csak a lapokat boldogítanák, hagyján, de ök verseskötetekről és regényekről ábrándoznak, s vágyuk többnyire teljesül is, hiszen mindig akad kiadó, amely anyagi nehézségekkel küszködik és gazdag emberek kegyadományaira szorul, tehát a pénz reményében még a fércmüvet is kiadja. A tájékozatlant talán meglepi, hogy röpke két évtized alatt annyi magyar könyv látott napvilágot Csehszlovákiában, annyi napilap, folyóirat indult útjára. Különösen az újságok száma volt impozáns: talán nem is volt magyarok lakta város Csehszlovákiában, ahol ne jelent volna meg valamiféle sajtótermék. Ezt mind átböngészni és értékelni — nem kis feladat, bár nem is túlságosan hálás. Sajnos a mi tájainkon a selejtezést többnyire az utókornak kell elvégeznie, s a silányságok tömkelegéből kell előkapami azt a csekélyke értékeset, amire joggal lehetünk büszkék. De bizonyos esetekben még ez sem elegendő. A különböző kultúregyletek tevékenységéről a sajtó nem mindig tudósított érdemben: elhallgatta vagy éppenséggel túldicsérte azt, így a krónikásnak más források után kellett néznie. Ezek ismeretében már kevésbé meglepő, sőt érthető is, miért szerepel a lábjegyzetekben annyi utalás különféle rendőrségi dossziékra és jelentésekre; bizonyos vitás esetekben épp a rendőrségi feljegyzés alapján sikerült kideríteni a valódi tényállást. Mindezt csupán azért sorolom itt, hogy ezzel is érzékeltessem, milyen sokrétű és körültekintő munkára van szükség egy-egy tisztázatlan kérdés eldöntéséhez, amely sokszor csupán mellékes dolgokkal áll összefüggésben. Fontos területe Turczel munkásságának az irodalmak közötti kapcsolatok és a kölcsönhatások vizsgálata is. Ezeket a kutatásokat a közvélemény — valljuk be — nem mindig értékeli kellőképpen, pedig a különböző nyelvű irodalmak kölcsönhatásának vagy egy jelentős művész kisugárzásának tanulmányozása sok, első pillantásra rejtélyesnek tűnő kérdésre is választ adhat. Turczel elsősorban Adynak irodalmunkra gyakorolt hatását elemzi, s megállapítja, hogy sem a csehszlovákiai magyar líra, sem pedig Fábry Zoltán pályájának alakulása nem volna megérthető, ha figyelmen kívül hagynánk Ady költészetének ösztönző kisugárzását. Turczel Lajos új könyve jelentős mértékben gyarapítja ismereteinket a két háború közötti csehszlovákiai magyar irodalomról és szellemi életről, eddig még kellőképpen nem méltányolt összefüggésekre hívja fel a figyelmet. Ezért is tarthat számot mindenki érdeklődésére, akinek nem közömbös irodalmunk múltja, jelene és jövője. LACZA TIHAMÉR A HET KEPES VERSENYE HARMINCÉVES A MATESZ 7. ^ ft A huszadik évforduló alkalmából 1973. január 31 -én a Thália Színpad művészeit láthatta a jubileumi előadás közönsége, Vörösmarty „Csongor és Tünde' című verses játékában. Illusztris vendégei is voltak a színháznak, Colotka elvtárs, az SZSZK kormányelnöke, Válek elvtárs kulturális miniszter és szellemi életünk sok más jeles képviselője. Rangos kiállítás mutatta be a Dunamenti Múzeum termeiben a MATESZ első két évtizedét. Mivel a komáromi társulat létszáma csökkent, elsősorban kamaradarabok szerepeltek a repertoárban. Thurzó Gábor „Záróra ", Gerencsér Miklós „Ferde ház", Illyés Gyula „Dupla vagy semmi" című drámája a magyar kortárs irodalmat, Ján Solovič trilógiája (Meridián, Ezüst jaguár és Aranyeső) és „Vágyak tornya" c. drámája, valamint Hašek „Švejk" c. komédiája, Čapek „Rabló"-ja a testvér szlovák és cseh drámairodaimat képviselte. De nem feledkezett el a színház a magyar klasszikusokról sem, alkalmat adva Konrád Józsefnek újabb kitűnő rendezésre. Színre vittük Jókai Mór „Kőszívű ember fiai" c. regényének színpadi változatát, Móricz Zsigmond „Légy jó mindhalálig" c. drámáját és Szigligeti Ede „A cigány" c. játékát. Várady György rendezésében ekkor került nálunk színre „Az ember tragédiája", Madách halhatatlan remeke is. Sok kortárs szlovákiai magyar drámaíró is színpadot kapott a harmadik évtized elején, mint pl. Szabó Béla (Menyasszony), Dávid Teréz (Időzített boldogság. Bölcs Johanna, a Dodi felújítása) és a német irodalom sem hiányzott műsorunkból („Ádám és Éva esete" Rudi Strahl NDK- beli írótól és két Brecht egytelvonásos) Két Shakespeare-művet (Othello; A windsori víg nők) színre vittünk. Szép ajándék volt legkisebb nézőink számára Sármándi-Dénes: „Peti kalandjai" című zenés mesejátéka, mely sok évadon át műsorunkon is maradt, a legkisebbek örömére. Nagyon szép és tartalmas évadok voltak ezek. Az igazgatói székben is változás történt: dr. Krivosik István külügyi szolgálatba lépett és helyette két évadon át Konrád József lett a színigazgató, Takáts Ernőd rendező pedig a művészeti vezető. Sikeresen játszotta előadásait a MATESZ a kelet- és közép-szlovákiai kultúrházakban is, a Thália pedig gyakran volt a nyugat-szlovákiai magyar nézők vendége. Az egy színház — két társulat elve bevált, több sikeres előadást kapott a magyar közönség. SIPOSS JENŐ KERDESEK: 1. Képünkön Vronszky grófot és Karenina Annát látják a komáromi bemutatón. Ki ez a két művész? 2. Ki írta az „Anna Kareninát"? VERSENYE 15
