A Hét 1983/1 (28. évfolyam, 1-26. szám)

1983-01-28 / 5. szám

5. Azok máshol ülnek. Időnként én is ott ülök egy-egy zsűriben velük, azért tudom, hogyan vélekednek Ondrejról. A télen is benyújtott két munkát, az egyik különösen figyelemre­méltó volt és üde, szinte csak vázlat, mégis lenyűgöző. Még ők is dicsérték, nem tehet­tek mást. De ennyi volt az egész. Fiatal még. úgymond, várhat. Ök többet veszítettek a háborúban: életük legjobb éveit. Az alkotás éveit. Megöregedtek, s most akarják utolérni, amit elszalasztottak. Levette a szemüvegét, rálehelt a lencsék­re, ujjával letörölte őket, majd újra föltette a szemüveget. Nyíltan a szemébe néztem és megkérdez­tem: — Félnek tőle? Elmosolyodott. Elnéző és szabadkozó volt a mosolya, de nem ellenszenves. Bölcsessé­get éreztem benne. — Még nincs elegendő munka mindenki számára, szeretném, ha megértené, úgyhogy mindenki féltve őrzi a maga kis parcelláját, s a gyanakvás, és írigykedés sövényével veszi körül, hogy meg ne dézsmálják. Egyébként ebben semmi új sincsen. Mindenki szeretne kitűnni, beverekedni magát a nagyok közé, ám azok védekeznek. Ez is emberi dolog. Tudja, Katefinka, ha maga gyári futószalag mellett dolgozna, nem lehetne több, mint a megbízható, jó munkások egyike. A munkája lehetetlenné tenné, hogy önmagából mást, többet is mutasson a megbízhatóságnál és törődésnél, így azonban nem kelthetné föl a közvélemény érdeklődését és figyelmét. Az ö munkájukban — s fejével a műterem felé intett, a többiek még mindig ott voltak — más szabályok, más törvények uralkodnak, vagy úgy, hogy a dzsungel törvénye is. — Hány éves maga, doktor úr? — kérdez­tem kíméletlenül. — Én? — És újból az a szabadkozó mo­soly. — Hatvan. — Szóval maga voltaképpen a múlthoz tartozik... — Olyan öreg azért még nem vagyok — tiltakozott. — Maga a háború előtt volt fiatal, egy egészen más korban, amelyben más szabá­lyok érvényesültek. Ez a művészetre is vonat­kozik — jelentettem ki sokatmondóan, akár­csak valami szemináriumi előadáson. — Ak­koriban fönnállhattak olyan viszonyok, ami­lyenekről beszéltem, de nem hiszem, hogy azok ma is érvényesek. Egyszerűen nem is lehetnek, doktor úr, hiszen teljesen más korban élünk! Ha nem így lenne, akkor értel­metlen volna minden erőfeszítés és áldozat azért — azt hiszem, itt elpirultam —, hogy a háború után megváltozzon az élet. Ez pedig nem lehet igaz! -Éreztem, hogy ég az arcom, s valami innivaló után néztem, de üres volt már minden pa­lack. Kimentem hát az előszobába szódaví­zért. Egy-egy liter borhoz öt üveg szódavizet is vettem, így olcsóbb volt az ital. Töltöttem az öregúmak, majd magamnak, ő udvariasan koccintott a szódavízzel, s a szeme megértő derűvel csillogott a szemüveg lencséje mö­gött. — Ondrej azért peches, mert tehetsége­sebb — mondtam. — Ha az ember tehetséges, az szerencse, nem pedig baj. — Az öregúr rám nézett, és hozzátette: — Irigylem a fiatalságát, Katerin­­ka. Nem szóltam semmit. Annyiszor hallottam ezt, hogy már ingerelt. — Miért irigyli? — kérdeztem aztán még­is. — Mert az ember csak fiatal korában képes úgy hinni, ahogy hinni érdemes. Úgy, ahogyan maga hisz. ' — Később már nem hisznek így az embe­rek? — Később megokosodnak. — Hát akkor én nem szeretnék megoko­sodni! Megint levette agyongyötört szemüvegét, amely mintha örökké párás lett volna, rále­helt a bal oldali, aztán a jobb oldali lencsére, egymás után letörölte őket az ujjával, végül szertartásosan föltette a szemüveget. Elmo­solyodott, és így válaszolt: — Tulajdonképpen örülök, hogy már öreg vagyok. Volt még valami, ami elég tisztázatlan maradt köztünk: kettőnk családja. Rólunk Ondrej legalább annyit megtudott, amennyit egyszer haragomban elmondtam neki. Az én faggatózásom viszont rendszerint kudarccal végződött, néhány elejtett megjegyzéséből csak azt sikerült kihámoznom, hogy édes­anyja él, de nyilván nem fűzi hozzá mélyebb kapcsolat. Hogy miért, arról Ondfej nem beszélt. El kellett még telnie egy kis időnek addig, amíg megérthettem az okát. Ezalatt egy s más megváltozott, más dol­gok maradtak a régiben. Én megkaptam a diplomámat, apámat előléptették, most az állami építkezéseket irányította a minisztéri­umban, de továbbra is a régi lakásunkban laktunk, együtt anyám ovális fakeretbe fog­lalt, karton támasztékos fényképével. Regge­lenként kitártam a Stromovka fáira néző ablakokat, langyos nyári szellő csapott meg, s elnéztem a kóborló macskákat, vagy a kergetözö kutyákat, később az elsőként ér­kező öregeket, és gyerekeket, amint üres padot keresnek, letelepszenek és arcukat szembefordítják a meleg napsugarakkal. Kitártam az ablakokat később, a csatakos őszi napokon is, amikor aprózva szemerkélt az eső, csurgott végig az üvegen, le a pár­kányra, amikor a fák kora reggel még elme­rültek a búsan hömpölygő ködben, s kitár­tam őket a téli fagyok idején is, belélegezve a metsző hideg levegőt, amikor a park beha­vazott ösvényeit estére lábnyomok pöttyöz­­ték, a kopár, fekete ágak pedig meghajoltak a porhanyós vagy nedves hórétegek súlya alatt, és a ligetekből a kietlenség és az elmúlás hangulata áradt, s kitártam az abla­kokat a koratavasz bátortalan üzenetére, a szemérmes napsugár első, még hűvös érin­tésére is, amikor a nyirkos földből elöbújtak a tavasz korai, hófehér hírnökei, és az ágak fekete körvonalait egyetlen éjszakán felol­dotta a rügyek zsenge, félénk zöldje. Mindeközben Ondrej folyton velem volt, pedig ő a város túlsó szélén lakott. Sokszor láttam őt lent a park hólepte ösvényein, állt és integetett az ablakom felé, ott állt akkor is, amikor első ízben ragyogta be a fákat a tavaszi nap, s fölfele nézett az ablakunkra, énrám. A szerelmesek szeretik egymást ak­kor is, ha nincsenek együtt, sokszor erősebb sóvárgással és szerelemmel, mint amikor egymással vannak. Én is Így szerettem Ond­­rejt: minél távolabb volt tőlem, annál köze­lebb éreztem magamhoz. Egy tavaszi napon Ondfej egy borítékot mutatott. — Anyám írt — magyarázta. — Hív, men­jek el hozzá a születésnapjára. — Veled megyek, Ondfej. Szeretném megismerni őt. — Csalódni fogsz. — Bízd csak rám. Mindenesetre ö is hoz­zánk tartozik, mint ahogy mi hozzá is tarto­zunk, ha tetszik, ha nem. Te is megismered majd az apámat. Édesanyád hol él? — Harrachovban — közölte, s látva, hogy türelmesen várom a részleteket, még hozzá­tette: — Van ott egy kis szálloda, ő a gondnoka. Valamikor az övé volt. — Örülök, hogy megismerhetem — mondtam, és nem hazudtam. Régi Tátráján Viktor fuvarozott bennünket Harrachovba. Viktorral már Ondfej műtermében tett leg­első látogatásaim során megismerkedtem. Szűkszavú ember volt, sohasem kapcsoló­dott be kiélesedett vitáinkba, letelepedett egy székre valamelyik sarokban, s mintegy kívülről szemlélte a fonófejü társaság izga­tott civakodását. Nem tudott új politikai vicceket, nem ismerte a művészvilág friss pletykáit, amelyeknek viszont mindig bövi­­ben volt Jáchym, a festő: ki vált el és kitől, ki aratott sikert vagy vallott kudarcot és kinek az ágyában, ki csinált mesés karriert egyik napról a másikra, megannyi kiirthatatlan kis­polgári pletyka, legföljebb a hangulat élénkí­tésére jók, ha az lohadni kezdett. Egy este, amikor a vendégek távozása után magunkra maradtunk, Ondfejhez for­dultam : — Fura alak ez a te Viktorod. Régóta ismered ? — Régóta. — Megesik, hogy nem tudok miről beszél­getni vele. Amellett úgy érzem, mintha vala­mi nagyon nyomná a lelkét. Ki ez az ember? — Nem olvastad a regényét, A harag veté­sét? — Nem. — Ez volt az első könyve, s egy csapásra befutott vele. Nem sokkal a háború után jelent meg, nem volt benne semmi különös, megírta azoknak a fiataloknak a sorsát, aki­ket a nácik totálisan tönkretettek, csakhogy ő írta ezt meg elsőként és ezzel nyert. Van, amikor ez a legfontosabb a művészetben: a megfelelő pillanatban előrukkolni. Ha máso­dikként vagy harmadikként csinálod, már epigón vagy, esetleg csak kérődzői azon, amit mások megírtak, megfestettek vagy megformáztak előtted. — Szóval régóta ismeritek egymást? — Elég régen ahhoz, hogy barátságos vi­szonyban legyünk, de nem olyan jól, hogy barátok lehetnénk. Úgy értem, egy életre. Ö egyszerűen más — tette még hozzá —, mindig s más volt... — Miben? — Hangulataiban, nézeteiben, magatartá­sában. De az emberek kedvelik őt. Talán azért, mert alig szól, és mindenkit meghall­gat, akár a szomorúfüz. Pontosan az én ellentétem — mondta Ondfej, és megcsó­kolt. Nem tudnám megmondani, miért pont akkor, annyi bizonyos, hogy amikor csak tehette, mindig megcsókolt. És soha sem tiltakoztam, egyrészt mert jólesett, másrészt a csókjaiból kiéreztem, milyen a hangulata, s hogyan is állnak a dolgok kettőnk között. — Viktor a szerencse fia volt, sikert sikerre halmozott, szinte hihetetlen ütemben. Neki egyszerre az ölébe hullott mindaz, amire én még most is várok. — Szóval ezért — szaladt ki a számon. — Hogyhogy ezért? — Szóval ezért nem vagytok barátok, egy életre, ahogy az előbb mondtad ... Késő volt, nem vonhattam vissza a szava­imat. Ondfej elémbe állt, felvette a haragvó isten pózát, ilyenkor mintha betöltötte volna az egész helyiséget, rajta kívül más nem létezett. — Azt akarod mondani, hogy irigylem öt ? Érthető volna, persze, deén Viktorra sohsem irigykedtem és nem irigykedem. A háború alatt barátkoztunk össze a Vltava kávéház­ban, Inka Zemánková énekelt ott, aztán egy napon Viktor bejelentette, hogy a Reichbe viszik egy transzporttal. Akkoriban már a fiatalabb korosztályokat is behívták, és Vik­tor, ha nem tévedek huszonnégyes. Sáncépí­tésre fogták be Drezdában, ott aztán kijutott neki. Te még kislány voltál akkor, hát nem­igen emlékezhetsz rá, hogyan nyírták ki Drezdát a háború utolsó hónapjaiban. Ami­kor ismét találkoztam vele, szeptember lehe­tett, az már nem ugyanaz a Viktor volt. Folyton hallgatott, azt beszélték, a fejében nincs valami rendben, de ez nem volt igaz, csak még nem bírta megemészteni, amit ott átélt. Nos, aztán az egészet papírra vetette, és hires lett. Pofonegyszerű, nem? — Na de a háború óta már csaknem tíz év telt el — jegyeztem meg. — És Viktor nem sokat változott, úgy látom. — A háború után én szobrászinas lettem, ö meg bölcsész. Én elvégeztem az iskolát, ő négy szemeszter után otthagyta. És írt. Egyik könyvét a másik után. Ha átlapoznád a régi lapokat, sokat olvashatnál a sikereiről. Ö lett a fiatal nemzedék szószólója, de én nem irigyeltem tőle ezt a szerepet. Felháborodva mondtam: — Azért, mert nem konkurrált veled. Ondfej rám meredt. — Talán azért is — nevette el magát, s nevetésében nyoma sem volt gúnynak vagy gőgnek. — És mostanában mit csinál? — ír most is, de már nem annyit. Sietség­re nincs oka. Trónja biztos, ö mégis lelkiis­meretes maradt, sosem ad ki a kezéből olyasmit, ami gyengébb lenne régebben megírt és kiadott műveinél. És ez a becsüle­tére válik, nem igaz? Szóval ez a Viktor vitt el bennünket egy tavaszi délután Harrachovba. Valamivel hat előtt álltunk meg a kőalapzatra épült egye­meletes ház előtt, amelynek földszintjén vendéglő volt, faburkolatú emeletén pedig néhány vendégszoba. Ondfej előrement, én Viktorral követtem. Az apró hallban kopott karosszékek álltak, a falon szarvasagancs meg egy ingaóra, amely nem járt. A sarok­ban, a kicsiny pult mögött hat kulcs függött, szép sorban. Aztán nyílt a pult mögötti üvegajtó, festett ajkú, termetes asszonyság nyomult be rajta, feltűnően kifestett arccal, kék ruhában, melynek rövid ujjából kidagad­tak a húsos karok. Ez hát Ondfej édesanyja, gondoltam. Amikor megpillantotta a fiát, megtorpant, tekintete megdermedt, de aztán nyomban megelevenedett, s az asszony a pultot meg­kerülve tárt karokkal nyomakodott Ondfej felé, mintha már messziről át akarná ölelni. Ondfej kitért a vastag karok ölelése elöl, de a kárminvörös ajkaktól már nem mene­külhetett. Ki tudja, hogyan zajlott volna le ez a jelenet, ha Ondfej egyedül érkezik. De két tanú jelenlétében bizony nagyon is harsá­nyan komédiázva játszotta el a szerető édes­anya szerepét, aki könnyektől fuldokolva fogadja fiát, amikor az — s az anyja talán valóban úgy gondolta — bűneit megbánva hazatér. — Ez itt Katefina és Viktor — mutatott be bennünket Ondfej. Látva, hogy fiánál nem remélhet megér­tést, Lánská asszony habozás nélkül rám zúdította érzelmeinek áradatát, ölelgetett és csókolgatott, s én éreztem, hogy kibodorí­­tott, festett hajából égett zsír és gyöngyvi­rágparfüm szaga árad. — Hát azt igazán nem hittem volna, hogy Ondrousek ilyen aranyos kis menyecskére akad — csicseregte —, ugye, szólíthatom Katuškának, maga meg hívjon Miluškának, szentséges szűzanyácskám, Katuška, én iga­zán annyira örülök magának ... (Folytatjuk) 11

Next

/
Oldalképek
Tartalom