A Hét 1982/2 (27. évfolyam, 27-52. szám)

1982-07-24 / 30. szám

szített dróthuzal segítségével állapít­ja meg, hogy mennyi aszfaltot terít­sen. Az útépítő szakmunkások között két fiatalember is ott lépked komoly ábrázattal. Kezükben mérőszalag, s néhány méterenként ők ellenőrzik az aszfaltszőnyeg szélességét. Amit egymás között mondanak, az bekerül egy jegyzetfüzetbe, mert a megadott mérettől legföljebb két-három milli­méter lehet az eltérés. Van már a most épülő útszakasz­nak végleges befejezés előtt álló sza­kasza is. Itt a finisher már a felső kopóréteget is leterítette, amibe spe­ciális gépek szórták a csúszásgátló zúzalékot. Ez a munka is precíz fi­gyelmet kíván, mert az előírás meg­szabja, hogy a tüskés zúzalékkőnek egy-másfél milliméternyire szabad kiállnia a burkolatból. A gépek számára hozzáférhetetlen helyeken térdelve, kézzel, simítófá­val egyengetik el a vödörből vagy talicskából kiöntött aszfaltkeveréket a burkolok. A térdelő, a nyári kániku­lánál is forróbb levegőben dolgozó emberek közül ketten már több mint negyed évszázada vannak a szakmá­ban. — Útépítőnek talán születni kell — mondja az idősebbik aszfaltozó, majd kissé szomorkásán hozzáteszi: — Mostanában mintha egyre kevesebb lenne az ilyen újszülött... Ha mi is elmegyünk majd, nem tudom, lesz-e, aki kiveszi kezünkből a hóblit. Én ezt a szakmát tanultam, huszonhét éve csinálom, innen is akarok nyugdíjba menni. — Tény, hogy manapság kevesen jönnek közénk, és általában azok sem maradnak sokáig — teszi hozzá másfél évvel fiatalabb társa. — Pedig jó szakma volt ez valamikor, sőt na­gyon is megbecsült szakma. A ma még szolgálatban lévő idősebb asz­­faltozókkal együtt, én is úgy tanul­tam, iskolában. — Szóban is el tudnák mondani a kézi aszfaltozás „receptjét"? A két szaki derűsen összemoso­lyog. — Nézze ... Az ember a lábára köti a térdvédőt, letérdel, és kezébe fogva a simítófát nekifekszik a szörnyű hő­séget árasztó masszának. Teríti, egyengeti, simítja, amíg egyenletes és hullámmentes felület nem képző­dik. Különösen a sok zúzott követ, kevés habarcsot és kemény bitu­ment tartalmazó öntöttaszfalt terít­hető nehezen. A hat-nyolc óránál to­vább főzött keverék viszont épp a bitumen elridegedése miatt beépí­tésre alkalmatlanná válik. Fontos, hogy a talaj egyenlőtlenségeit a bur­kolat terítése előtt betonnal, ce­menthabarccsal vagy öntöttaszfalt anyaggal eltüntessük, különben a legsimább felület is hepehupássá zsugorodik ... És ami úgyszintén na­gyon fontos: az aszfaltra csak teljes kihűlése után léphetünk! Az utolsó mondaton már nemcsak a két sokat próbált aszfaltozó és a riporter derül, hanem az útszakasz fiatal művezetője is, aki az építőipari szakközépiskola elvégeztével jelent­kezett az útépítőkhöz. Tőle kérdem: vajon mi az útépítő-művezető felada­ta? — Elsősorban a munka zökkenő­­mentes menetéért vagyok felelős, és persze a minőségéért is. Az egész géplánccal törődnöm kell, azaz én felelek a finisher, az úthengerek és a bedolgozó brigádok munkájáért. Gondoskodnom kell munkaruháról, és igazolom a munkaórákat, az em­berek hozzám fordulnak személyi problémáikkal. Új munka esetén én bonyolítom le a költöztetést is, azaz gépkocsikat irányítok oda, kitűzöm a munkaterületet és a felvonulási tere­pet. A gépláncnak mindig üzemké­pesnek kell lennie, ezért géphiba ese­tén műhelykocsit vagy alkatrészt kell rendelnem. A szállításhoz trélert biztosítunk, ezen utaztatjuk a finis­­hert és a hengereket. Ügyelni kell mindemellett a jó minőségű munkára is, hiszen a minőségi követelmények szigorú betartása nélkül a megrende­lő nem veszi át a munkát. • • • — A hazai útépítés kezdeti gyer­mekbetegségei sok bosszúságot okoztak, és következményeik okoz­nak még ma is az országutakon köz­lekedőknek; bár az ugrásszerű fejlő­dés ténye nem vitatható — mondja az útfenntartási és beruházási főmér­nökség igazgatója, akivel országjáró körutam befejeztével sikerült még egyszer találkoznom. — Az ötvenes években épült, jobbára keskeny, té­len gyakorta sártengerré, nyárom vi­szont ragacsos masszává olvadó asz­faltos útburkolatoktól viszonylag gyorsan jutottunk el az egyenletes és jó minőségű, sokkal hosszabb élet­tartamú aszfaltbeton kopórétegekig. Tudatában vagyunk, hogy a régebbi utak és elavultabb útkereszteződé­sek ma már nem minden tekintetben felelnek meg az egyre sűrűbbé váló forgalom korszerű követelménye inek, és olyankor bizony jogos pana szók hangzanak el a régebben épült országutak felületének minőségére vonatkozóan is. Jelenlegi feladatain­kat tekintve azonban bátran elmond­hatom, hogy a hazai útépítés ma már túl van a fejlesztés különböző műsza­ki problémáin és a most épülő első-, illetve másodrendű fő közlekedési útvonalakon valóban a nyolcvanas évek technológiáját alkalmazzuk. Szlovákiában a közlekedési útháló­zat hossza ma már meghaladja a 17 ezer kilométert, ebből 2797 km szá­mít elsőrendű, 3750 km pedig má­sodrendű főútnak. A jövőben az eddi­ginél is biztonságosabb közlekedési feltételeket biztosító nemzetközi út­vonalak és állami főutak létesülnek majd. A tervezés, a nagyarányú épí­tés s az erre fordított összegek szem­pontjából Dél-Szlovákia sem kivétel, hiszen a meglévő utak állandó bőví­tése, karbantartása vagy felújítása mellett, például új vasúti felüljáró épül majd Érsekújvárott (Nové Zám­ky), Surányban (Šurany) és Gömörpa­­nyiton (Gemerská Panica); új közúti híd létesül Tolmács (Tlmače) és Sáró (Šárovce) határában, korszerűsíteni fogják a belvárosi, illetve nagyközsé­gi közlekedési feltételeket Kassán (Košice), Zselizen (Želiezovce), Fele­den (Jesenské), Rozsnyón (Rožňava) és másutt is. Persze, a tervek megvalósulásáért sokat kell még dolgozniuk az útépí­tőknek. MIKLÓSI PÉTER 13

Next

/
Oldalképek
Tartalom