A Hét 1982/2 (27. évfolyam, 27-52. szám)
1982-07-24 / 30. szám
* * — Túl nagy ká? ... Ezt akartad mon-I I . dani? — nevetett fel Iboly csengőn, a helyzethez mérten szokatlanul. — És te ezen nevetsz? — Talán sírnom kellene? Pista nem válaszolt. A hűtőtáskából kivett egy üveg üdítő italt meg a barackot. — Előbb egy kortynyi barackot, tessék! — Ekkora hőségben? — Nem árt meg, ne félj semmit!... Különben valamit el kell mondanom, amiről okvetlenül tudnod kell. — Kíváncsivá teszel. — Nekem már rengeteg nő volt az életemben. Sokszor az is sikerült, amit nem akartam. Egyszóval: nagy kan vagyok. — És...? — Meg sem botránkozol rajta? — Ugyan miért kellene megbotránkoznom? Pista széttárta a karját. — Látod, ez az, Ibolyka, amit nem értek. — Szabad ember vagy, jóképű férfi, bővérű, a következtetés egyértelmű. Miért kellene ezen bárkinek is felháborodni? — kérdezte Ibolya a világ legtermészetesebb hangján. — Mondhatok valamit? — Tessék! — Most már nemcsak kívánlak, hanem tisztellek is. — Jaj, csak azt ne! — tiltakozott Ibolya nevetve. — A hamis tiszteletből elegem van. Nem kívánom, különösen tőled nem. — Miért nem? — Mert estére a tiéd akarok lenni, de tisztelet nélkül... Pista elcsodálkozott és nagyot nézett erre a félreérthetetlen beszédre. — Látom a fürkésző tekintetedből, hogy mit gondolsz most rólam: „Nincs ebben a nőben egy szikrányi szégyenérzet, egy parányi büszkeség sem" ... Nincs, most már nincs... Elhallgattak. Sokáig ringatóztak szótlanul. Élvezték egymás közelségét, az aránylagos csendet és a napfényt. Egyszer csak nagy dörrenés dobbant bele a csendbe. — Jé, rakéta! — kiáltott fel Ibolya. — Ez még csak figyelmeztető — nézett körbe Pista kémlelő szemmel. — Pedig olyan felhőtlen az égbolt, mintha kiseperték volna. Dehát ők tudják. Mese nincs, lassan mennünk kell, pedig elringatóznék még itt néhány órát... — Hát akkor igyekezz, Pista, ragadd meg az evezőket, hogy itt ne kapjon a dombok mögött rejtező vihar! — mondta Ibolya felülve s körülnézve. Közben fellőtték a piros rakétát is. A túlpart dombjai mögül sötét felhők bújtak elő s a szél is meglódult. Pista szaporán húzta az evezőket. Jól fejlett izomzata szemet gyönyörködtető játékot űzött a bámuló bőre alatt. A parthoz közeledvén már üvöltött a szél és hatalmas hullámokat hajtott, űzött, ostorozott maga előtt. Néhány perc múlva pedig akkora zápor zúdult Széplakra, hogy öt lépésre sem lehetett látni. Este aztán a tévé híradóban közölték az illetékesek, hogy jó néhány áldozatot követelt a hirtelen támadt vihar. A part mentén is meglátszott a nagy pusztítás. Több helyen évszázados fákat tépett ki tövestül az orkán erejű szél, másutt meg egy-egy félig kész üdülőház tetőzetét sodorta le és zúzta pozdorjává. Estére már újra elcsendesedett a világ, elült a szél s a derült égen fényesen ragyogtak a csillagok. Mint szépen, ízlésesen díszített bársonytakaró borult a táj fölé. Pistáék egymás mellett feküdtek az ágyban. — Ezt nem gondoltam volna, álmomban sem mertem volna elhinni — mondta Pista újra meg újra megismételve. — Ezek után sok mindent másképp látok és megértek. — No, lám; milyen tanulékony vagy... Tudod, Pista, ma már nem erény a szüzesség, inkább szégyen. — Gondolni sem'mertem rá. — Elhiszem, hogy nehéz volt feltételezni egy olyan lányról, aki a péróban nőtt fel, s aki annyi szennyet és mocskot látott maga körül. Nagyot hallgattak. A redőny résein beszűrődött az utcai lámpák fénye, amitől félhomály derengett a szobában. Gondolataikba mélyedve bámulták a mennyezetet. — Ne érts félre, Pista — szólalt meg Ibolya sokára. — Most nem az önsajnálkozás beszél belőlem, de az az igazság, hogy nekem mindig nehéz volt a sorsom. Ma is az. És a jövőben sem lesz jobb ... Gimnazista koromtól végig, egészen a diploma megszerzéséig, mindig meg kellett húzódnom, s vigyáznom minden lépésemre, minden szavamra. Rettentően meg kell gürcölnöm mindenért, a legkisebb eredményért is. Hány éjszakát átbögtem és hányszor fel akartam adni!... Szerencsémre vagy szerencsétlenségemre azonban mindig akadt egy-két emberséges tanár, aki bíztatott és lelket öntött belém ... Tudod, Pista, titkon mindig abban reménykedtem, hogy majd akkor, ha megszerzem a diplomát és gyakorló orvos leszek, vége szakad a sok szenvedésnek és megaláztatásnak ... Tévedtem... Most sem jobb, most sem könnyebb . .. Tudod, az a borzasztó, hogy már azok között is idegen vagyok, akik közül kikerültem. Igen. Elidegenedtünk egymástól... És azok sem fogadnak be, akik közé felkerültem, pedig érzem magam annyi embernek, mint bármelyikük, sok vonatkozásban még többnek. Természetesen egy-egy éjszakára majd minden kolléga úr befogadna az ágyába, de egyébként ... No, és az emberek! — nevetett fel Ibolya halkan, mert eszébe jutott valami. — A hátam mögött hallottam én már olyan véleményt is magamról... várjál csak, megpróbálom szó szerint idézni: „Olyan doktornő ez, pajtás — mondja egyik férfi a másiknak —, aki úgy próbálja megállítani a hasmenést, hogy négykézlábra állítja a beteget és pirosfényü vasutaslámpával köröz a fenekénél.. Erre már Pista is elröhintette magát, Ibolya pedig folytatta. — Talán a betegeim az egyedüliek, akik ragaszkodnak hozzám, bár az sem biztos, hogy őszinte a ragaszkodásuk. — Ebben tévedsz, Ibolyka! — szólt közbe Pista. — Az én édesanyám például égreföldre dicsért, pedig ö aztán különös természetű asszony. — Ki tudja?... Akadt már olyan betegem is, aki, amikor megtudta, hogy én fogom vagy akarom megműteni, egyszerűen nem hagyta magát: Ehhez mit szólsz? — Hülyeség! Hülye az olyan fafejű ember! — Érdekes dolgok ezek, Pista . .. Pillanatnyilag az a szerencsém, hogy a főorvos úr áldott jó ember, tehetségesnek tart és rendületlenül bízik bennem, de nemcsak bízik, hanem biztat is. Persze ennek is megvan az árnyoldala, hátránya: sok az irigyem, és az irigy ember sok mindenre képes ... Sokszor elgondolkodom az életünkről, a társadalmunkban végbemenő mozgásokról, változásokról ... A magam sorsát és helyzetét tekintve, tudod hogyan teszem fel magamnak a kérdést? — Hogyan? — Személy szerint nekem. Sárközi Ibolyának, mit adott a szocializmus? — Azt, hogy orvos lehettél. •— Szerinted az jó vagy rossz? — Természetesen, hogy jó ... De tovább fűzve a gondolatot: egyebek közt ez is egyik óriási vívmánya és kézzel fogható eredménye a szocialista társadalmi rendszernek. — Kedves mérnök elvtárs! Most nem szemináriumon ülünk, ahol az előadó elvtárs szája íze szerint kell beszélni! — Talán melléfogtam és nem mondtam igazat? — Amit mondtál, Pista, az csak részigazság. Az ugyan igaz, hogy lehetőséget kaptam a felemelkedéshez, s az általános jogszabályok szellemében s tükrében ahhoz is, hogy teljes jogú, egyenrangú lénynek érezzem magam ebben a társadalomban, csakhogy idelenn, a gyakorlati életben ez egészen másképpen fest... — Ibolya elhallgatott egy pillanatra, kortyintott, rágyújtott, majd folytatta. — Sokszor szerencsétlenebbnek érzem magam a legutolsó utcaseprőnél és azt kívánom, bárcsak ott maradtam volna, ahonnan elindultam. Férjhez mentem volna egy hozzám illő cigánylegényhez, szültem volna öt-hat gyereket, s ha anyagilag nehezebben is, de lélekben boldogabban élhettem volna .. . Mondhatunk akármit: a szocializmus még hosszú ideig nem tudja megoldani az egyének boldogságát... rosszul mondom: a tömegek boldogságát, különösen nem a cigányokét, hiába a nagy igyekezet... — Ibolya nagyot nyújtózott. — Azt javaslom, Pista, hagyjuk ezt, úgy sem oldjuk meg mi sem ... bár, ha csak rajtunk múlna, talán meg tudnánk oldani, igaz? — Hirtelen Pista fölé hajolt és elkezdte csókolgatni. — Szeretlek — mondta Pista. — Pszt! — tette Pista szájára az ujját Ibolya. — Hagyjuk ezt a kérdést, ne beszélj róla többet!... Kölcsönösen megkaptuk egymástól, amire vágyódtunk, ezzel el van intézve, kész! — Értsd meg, hogy szeretlek . .. Szerelmes vagyok. Tetszik, nem tetszik, szerelmes vagyok, sze-rel-mes, érted!? — Ha folytatod, azonnal felöltözöm és itt hagylak. — Ez keményen hangzott, Ibolyka, túlságosan is keményen, majd hogy nem durván — mondta Pista lassan, megfontoltan —, annak ellenére én mégis mondom tízszer, százszor, ezerszer, hogy szeretlek, szeretlek és feleségül veszlek! Ibolya az üvegért nyúlt, töltött. — Te is kérsz? — Kérek! — Tartsd a poharad! — Szia! — Szia! Ibolya visszahanyatlott a párnára s hallgatott. — Most mért hallgatsz, mért nem mondsz 10
