A Hét 1982/2 (27. évfolyam, 27-52. szám)
1982-07-17 / 29. szám
írók-történetek MIKSZÁTHÉK JÁNOSKÁJA Az egyik magyarországi lapban irodalmi vonatkozású, de fölötte elszomorító cikket olvastam. Mikszáth Kálmán középső fiának, Jánoskának elfoszlott emlékét, a múlandóság könyörtelen romboló munkáját jelezte. „A legédesebb fiú" című közleményre bizonyára sok ember felfigyelt, különösen azok, akik olvasták s emlékezetükben hordják Mikszáth „A ló, bárányka és a nyúl" című megrázó írását legkedvesebb fiának haláláról. „A napokban a Kerepesi temető 5-ös számú táblájánál jártam, — írja a névtelen cikkíró —, amelyet jelenleg sírkőraktámak használnak. A különféle parcellákból összehordott, öreg síremlékek között egy — az út szélére vetett — köre figyeltem fel. Ez állt rajta: Mikszáth Jánoska, apa kedvence, a legédesebb fiú, született 1886. május 12-én, meghalt 1890. április 22-én ... Ide került hát a nagy író szomorú sorait örzö kis sírkő. Ide, a raktárba, ahonnan hamarosan elszállítják majd — új síremléket faragnak belőle, egy új halottnak. Nem állhatnak meg többé a temetőben barangolók, régi sírhantokat nézegetők a sir előtt, s nem olvashatják Mikszáth Kálmán apai szivének vallomását négyéves kisfia halálakor... Nem akartam hinni a szememnek. Reméltem, csak tévedés az egész. A temető igazgatóságán azonban közölték: az ötös tábla tényleg raktár, köveit, nem szándékoznak megőrizni." Ennyi a hír. De ha fellebbentjük a fátylat a rég elmúlt időkről, megelevenedik a Mikszáth házaspár tragédiája, amely a nagy magyar írónak hosszú időre kiütötte kezéből a tollat, és soha többé nem tudta elfeledtetni legkedvesebb fiát, Jánoskát. A sebet egész életén át hordta, nem tudták behegeszteni az elfutó évek, a fény, a siker. Mikszáth Kálmánné visszaemlékezéseiben elmondja, hogy amikor azon a szép májusi napon, 1886-ban második gyermekük is világra jött, férje boldogsága nem ismert határt. Előkereste a „Tekintetes vármegye" kötetét, tintát, tollat vett elő és azonnyomban bejegyezte a könyvbe, hogy fia született, akinek János lesz a neve... „így ni, — mondta — hadd legyen az apám nevére, majd talán olyan erős és bölcs lesz belőle ..." Néhány hónapra rá azonban reményei foszladozni kezdtek, örömét felhők árnyékolták be, mert Jánoska bizony nagyon véznácska volt és sehogy sem akart fejlődésnek indulni. Mikszáth talán azért is szerette olyan rajongva, mert örökös aggodalomban élt miatta, folyton kínozták a szorongások: vajon mi lesz a fiából. „Ezt megértettem — írja Mikszáthné —, de hogy a kis lélek mért szerette az apját jobban, mint engemet és a dadáját, akik öt ápoltuk és vele foglalkoztunk, ma sem értem. Még egészen kicsi volt, a kocsijában húzogattuk, énekeltünk neki, hogy elaludjon, ö csak mosolygott, csak tovább nézett, de ha az apja megsímogatta, és azt mondta: aludjál fiacskám, húnyd be a szemecskéidet — rögtön lehúnyta és aludt nyugodtan ..." 1890 telén és tavaszán nagy diftéria járvány dühöngött az országban, s bár Mikszáthék mindenképpen óvták gyermekeiket, Lacikát, Jánoskát és Bercit a betegségtől, valaki mégis behurcolta a Mikszáth-házba és bizony Lacika és Jánoska megkapta a torokgyíkot. Éjt nappallá téve ápolták a szülők a két gyermeket, Mikszáth új és új játékokkal halmozta el őket, a középső fiú mégsem tudott megküzdeni a betegséggel, ö gyengébb, törékenyebb testalkatú volt, mint Lacika s végül is alul maradt a nagy küzdelemben, a halállal való viaskodásban ... Mikszáthné elmondja önvallomásában, hogy ö is megkapta a betegséget, de még a magas láz sem tudta eltántorítani attól az örökös anyai gondoskodástól, hogy fiait ápolja, hogy óvja őket erőn felüli erővel, ki-kihagyó szívveréssel. „Most már én negyven fok lázzal és difteritiszemmel ápoltam Jánoskát, szegény Kálmán is ott segített, de sok hasznát nem vettem. Soha még megtörtebb embert nem láttam. Nem evett, nem aludt, felhajszoltatta az egész város orvosait, kifosztotta a játékosboltokat, hogy egy-egy állatka látása boldog mosolyt fakasszon imádott kisfiának ajkain ... Mindez hiába volt. így viaskodtunk három hétig a halállal... Egy reggelen már azt hittük, legyőzzük, szegény kis fiam egészen tisztán megszólalt: — Apa! Édesapa! Tedd el jól ezt a fényes krajcárt (az orvos adta neki reggel) és kosztold érte ezentúl az állatkáimat: a báránykákat, a nyulacskát és a lovacskát... Kálmán megsemmisülten rogyott térdre az ágyánál és úgy maradt ott órákig ... Nekem még voltak perceim, amikor reméltem, mert fájdalmai tünedeztek és a szegény kis szenvedő néha szunnyadozni látszott, holott egész betegsége alatt kerülte a szemeit az álom. Ha egy jótékony álomba merülne — gondoltam — talán jobb lenne és súgva kértem Kálmánt, mondja neki, úgy mint azelőtt szokta: — Aludjál, fiacskám, húnyd le szemecskéidet, — de Kálmán vadul nézett reám és összeszoritotta ajkait... Dehogy merte volna kimondani... Estefelé azután lehúnyta önmagától szép szemecskéit és elaludt .örökre .. Mikszáthra rettenetes hatással volt fia elvesztése, hónapokig egyetlen sort sem volt képes papírra vetni, csak járt-kelt, vagy félrevonult és a tenyerébe temette arcát. Alig evett valamit, arca megtört beesett, szeme mosolytalan maradt. Pedig két megmaradt fia, Lacika és Berci igyekeztek a kedvében járni, körülvették, elhalmozták szeretetükkel, kedveskedéseikkel. Jánoska emlékét azonban ök sem tudták feledtetni. így ment ez egészen 1890 karácsonyáig. „Egyszer mikor kint járt a városban és igen kétségbeesett hangulatban jött haza, azt mondta, hogy az egész városban azt látja, mint hordják a karácsonyfáknak való fenyőágakat ... Nem tudtam erre mit szólni — írja Mikszáthné. — De Kálmán másnap megint visszatért erre és kért, hogy vegyek én is egy nagyon kis karácsonyfát. A fácskát megvettem. Kálmán bevitte a dolgozószobájába, nem is képzelhettem el, mit csinált ott vele. Egy jó idő múlva lassan kinyitottam a szoba ajtaját, hát mit látok! Ott ül régen elhanyagolt Íróasztala előtt, a fenyőfácskát feltette az asztalra, alája rakta a Jánoska báránykáját, lovacskáját, ő maga pedig írt, írt gyors kézzel, a fejét kissé oldalt hajtotta, hogy a lepergő könnyei rá ne hulljanak a papirosra ... Lassan behúztam az ajtót. Lelkem legmélyéig meg voltam rendülve, halkan suttogtam: — Fiúk, csendesen legyetek ... apa ír... — Apa ír, — mondta Lacika éppen olyan meghatottan, még a kicsi is elhallgatott, úgy éreztük magunkat, mintha templomban lennénk, míg a szomszéd szobában megtörtént egy veszendő lélek újraébredése .. Ekkor írja meg Mikszáth Kálmán a magyar irodalom egyik legmeghatóbb novelláját, amelyben nemcsak hogy elsiratja legkedvesebb fiát, de maradandó emléket állít neki időtlen időkig. „Itt van a szobámban újra a karácsonyfa — írta 1890 karácsonyán Mikszáth. — Gyújtsátok meg rajta a gyertyákat — tudnak-e még ragyogni, világítani? Hadd jöjjenek be a gyerekek. Minden kész! Minden olyan rajta, mint tavaly. Hát igazán termettek a diófák még diókat az idén is?... Nem. Nem. Lökjétek félre az összevásárolt új holmit. Ide kell állítani a fa alá a lovacskát, az aranysárga sörényűt, a nyulat és báránykát, akiket nekem kell kosztolnom abból a kis rézkrajcárból... Itt álltak tavaly, álljanak itt az idén is. Rázd meg magadat, báránykám, hadd hallom csengődnek szívtépő hangját: — Kling, klang! Kling, klang! Hol a mi kis gazdánk?" DÉNES GYÖRGY 'T, (GÁL SÁNDOR ELBESZÉLÉSEI) Gál Sándor az az író, aki felismeri és tudatosítja a társadalom iránti hivatásszerű feladatok jelentőségét, ezen belül azokat az alkotói tennivalókat, amelyek a csehszlovákiai magyarság múltjának és jövőjének szempontjából fontosak. Több mint két évtizedes költői-írói gyakorlata és mostani törekvései is ezt bizonyítják. Valószínűleg igazuk van azoknak a kritikusi észrevételeknek, amelyek Gál Sándor prózairól teljesítményét kevésbé kimunkáltnak és kiegyensúlyozottnak vélik mint költészetét, s azt boncolgatják, hogy ez utóbbi homogénebb és az alkotói világlátást is pregnánsabban tükrözi. Prózájának élményanyaga kétségtelenül he- Nterogénebb mint lírájáé, mégis — kitekintve az életmű keretéből — más viszonylatban azt állapíthatjuk meg, hogy nemzedéke prózaírói közül Gál jutott a legmesszebbre azzal a tendenciaerősitéssel, amely a leíró realizmusban és empíriában megrekedt zsánertől a szlovákiai magyar novella „szubjektivizálódása" felé tört. Gondoljunk csupán az Első osztályú magány című, 1974-ben megjelent novelláskötetére, mely tíz rövidebb-hoszszabb írás keretében villanásszerűen mutat rá a kor emberének lelkében lezajló, sokszor elrejtett, de mindig megokolt érzelmi hullámzásra. S hogy Gál írói alkata a gyakori megnyilatkozást, anyagának minél előbb kötetbe való rendezését és megjelentetését elsődleges szempontnak tartja — ez talán alkotói türelmetlenséget is jelez, ami verskötetei megjelenésére éppúgy jellemző, mint prózai gyűjteményeire. (A maga bevallása szerint is a megvalósult alkotások és nem a tervek érdeklik.) Valóságként fogadhatjuk el, hogy Gál több mint tucat megjelent könyvéből a művészileg kiérlelt anyag kevesebb az egésznél, annak minőségi kiválasztása határozottabb és jobban kivehető előrelépéseket biztosított volna az írói fejlődésben. (Tükrözi ezt ilyen vonatkozásban a két évvel ezelőtt megjelent válogatott elbeszélésgyüjteménye, a Kavicshegyek, valamint a napokban napvilágot látott Új Atlantisz című versválogatása is.) A Fekete ménes című kötet anyaga a valóságnak olyan megközelítését adja, amely mögött elsőrendűen történelmi okok húzódnak. Az írásokat a szlovákiai magyarság háborús élményeinek azonossága, az egyes ember és a társadalom súlyos megrázkódtatásokkal terhes változásának jellege fogja össze. A szerző többször a tragikumból indul ki, hogy felderítse és elbeszélje azt — az élet valóságán túl az író belső hangoltságának közvetlen eredményeként. A kötet címadó elbeszélése a nagyapa meséjével kezdődik. Ez az egész írásnak meseszerü kezdetet kölcsönöz, mert az öszszekötö részeket a szerző is meseszerűen adja elő. Látomásos képek vegyülnek az elbeszélésbe, s a kellemes, harmonikus világ nyugodtságot tükröz. Az idilli gyerekkor azonban végetér a hős besorozásával és a fekete ménes fantáziaképe is eltávolodik. Gál szimbolikusan a következőképpen jelzi hőse tudatában a változást a fantáziabeli, valamint a háborús ló szerepcseréjében: „A Holló-időnek vége. Ami előtte van, az az Asztor-idö. A rúgás, a harapás ideje. A könyörtelenségé." Közben gyorsan telnek az évek és a hős katonai átképzését már a magyar hadseregben kapja meg, majd a Don partján kanyargó lövészárkokban harcol. Háborús viszontagságait (sebesülés, hadifogság) a hazatérés tetézi, mert kedvesét kitelepítették. Az írás nyilvánvalóan válik két részre: a gyerekkori mesés és képzelt képekkel teli világra és a háborús évek szörnyűségeit mutató részre, s ez lényegében különböző minőségek realizálását is jelenti. A hős lelkében az utóbbi rombolja le az előbbit. Az elbeszélés képváltások segítségével halad előre az időben és cselekményben. Szembetűnően szinte kilóg az elbeszélés anyagából a hős és Eszter megismerkedésének és kapcsolatának rövid megörökítése (62—63. old.). Ebben az esetben a szerzői megoldás az ötvenes évek módszereit juttatja eszünkbe, mert elnagyoltsága, kidolgozatlansága következtében lerontja a művészi hitelt. A Családi krónika című írás, mely műfaji szempontból több alkotóelemet is magában hordoz, egy családi ereklye bejegyzéseinek alapján deríti fel és adja közre az adatok, nevek, események mögött rejlő családfát, az 14
