A Hét 1982/2 (27. évfolyam, 27-52. szám)
1982-12-18 / 51. szám
k ' »Br*®®Jr .aife, iw‘Ä8aMHV sT?1.. * w Be kell vallanom: a megbízatás, miszerint a karácsony előtti vásárról kell írnom — nem volt éppen kedvemre való. Egyéb megoldás híján úgy döntöttem, ott nézek körül, ahol a tömeg a legnagyobb. így vetődtem a Prior áruházba, november valahányadik napján, amikor már nem csak a sokéves gyakorlat előírásai szerint, de egyébként is aktuális volt a nem mindennapi vásárlási láz. Érkezésemkor az áruház főbejáratához éppen egy szirénázó mentőkocsi érkezett. Van ilyen, gondoltam magamban, hiszen ekkora tömegben félóránként természetesnek tetszik egy szülés, vagy éppen egy szívroham. Perceken belül kiderült, hogy a helyzetet rosszul ismertem fel, mert akit a mentőbe raktak, az korántsem szülési görcsökben szenvedett, méginkább nem az infarktus áldozata volt, mert a helyszínen jelen levők állítása, valamint a helyszínelő orvos rögtönzött diagnózisa szerint egyszerűen csak hisztérikus rohamot kapott. A csodálkozásra nem volt hát okom. S ha már belekezdtem, akkor elkerülhetetlenül az olvasóra tartozik: irtózik vásárolni. Nem csak azért, mert vásárolni a könnyűipar jó termelési mutatóinak ismeretében sem könnyű, hanem azért, mert olykor kivált karácsony előtt egyszerűen kínszenvedés. Magyarázatul : hazugság lenne azt állítani, hogy aki bolti eladónak szegődik, az azért teszi, mert gyerekkorától erről a hivatásról álmodik. S ha mégis erről álmodik, a mindennapi munka gyakorlatában megfellebbezhetetlenül rá kell ébrednie, hogy a vásárló a világ legelviselhetetlenebb élőlénye, és nincs az a szolgálati szabályzat, amely az eladót arra kényszeríthetné, hogy még mosolyogjon is. No nem! Aki pedig ennek ellenére is mosolyog és igyekszik a vevő kedvében járni, azt a kollégái egyszerűen lenézik. Persze vannak kivételek is. Merő véletlen, hogy miközben ezen meditálok, egy távoli kisvárosban gyakorió orvosismerősömbe, tapasztalt pszichiáterbe botiok a mozgólépcsőn. Találkozásunkról nem csak ő tehet, de tehetek róla jómagam is, aki egy csonka negyedévvel ezelőtt a negyedévi riporttervembe azt is beírtam: karácsony előtti vásár. Mert ha ezt nem követem el, akkor most nem vagyok itt, következésképoen ez orvosismerössel nem is találkozom. Persze, ö ettől függetlenül is felutazott volna a városba, mert anyósa, gyermekei, szülei, és horribile dictu: felettes kollégái is vannak, akiket holmi kisvárosi ajándékkal megtisztelni a karácsony ünnepe alkalmából igazán sértés lenne. Úticélja valójában a Tuzex volt, ide éppen csak betévedt, s most a nagyáruház forgatagában belémbotlik. Mondom, vesztére, mert jelen jókedvem szerint elkerülhetetlenül ki kell fejeznem iránta érzett sajnálatomat, aki felnőtt férfi létére sem tudott még szabadulni a karácsonyi ajándék-akció infemójának naptári pontossággal visszatérő kényszerétől. Őszintén ki is fejezem iránta érzett sajnálatomat, fennen hangoztatván, hogy jómagam erről már esztendőkkel ezelőtt leszoktam, mert egyszerűen nem vagyok hajlandó olyformán kifejezni a szeretteim iránt érzett ragaszkodásomat, hogy ostoba, és haszontalan ajándékokért törjem magamat ebben a tömegben. (Megveszem korábban?) A bútorosztály egyik ülőgarnitúrája előtt egy fáradt fiatalember ácsorog. Már egy órája, amikor jöttem, akkor is itt ácsorgott, akkor is ez a két síléc szolgált neki támasztékul. Nyilván a család asszonytagjaira várakozik, akik ezidő alatt végigmolesztálhatták már a nagyáruház minden osztályának minden türelmetlen eladóját. Azon töprengem, vajon kinek is vehette a síléceket. A vásárlási és ajándékozási dilemmák ismeretében azt sem tartom kizártnak, hogy a sílécet talán idős anyósának szánja, aki az elmúlt hatvan esztendő során ki sem mozdult a falujából, mert becsületes feladatai mindig oda kötötték. Bármilyen abszurdnak tűnik, de feltételezésem korántsem alaptalan. Mert ki ne szenvedett volna már abban a rettentő tanácstalanságban, hogy kinek mit vegyen. És ki ne vásárolt volna e tanácstalanság rabjaként abszolúte abszurd tárgyakat szeretteinek? Igazán mulattató e tolongás, pedig be kell vallanom, semmi kivetnivalót nem találok benne. Ez van, mondom lakonikusan, és a legkényelmesebbnek azt találom, ha a további részletezésig jobb, ha nincs is véleményem. Mert vásárolni igazán nehéz. Kivált karácsonyra, amikor az emberrel az is megeshet, hogy a zárás előtti pillanatban szivarosdobozt kényszerül venni a feleségének, mert valamit igazán venni kell, a sál, meg a következő esztendőre szóló zoknik fejében. A gyereknek villanyvasút járna, de a villanyvasút már két héttel ezelőtt elfogyott. A nagymamának szürcsizmára lenne szüksége, de a szűrcsizma hiánycikk. Úgy látszik, rengeteg nagymamának volt szüksége szürcsizmára, lényegesen többnek, mint amennyivel a szűrcsizmaipar kalkulált. A kislánynak hajasbaba kéne, de a hajasbabaforgalomtól az elmúlt hetekben a játékosztály dolgozói akár meg is kopaszodhattak volna. A karácsonyi vásár minden esztendőben az az esemény, amelyre a kereskedelem a legteljesebb mértékben fel szokott készülni. Hát igen, ehhez nem férhet kétség. Ilyenkor ezerszám fogynak el az esztendeje raktáron heverő sótartók, „műanyag rézmozsarak", — ilyenkor talán még a tavalyi naptárnak is keletje van. A fennhéjázó ünneprontás szándéka a látszat ellenére is távol áll tőlem. De lelkem rajta, ezt a novemberi szombatot ezekkel az érzésekkel lődörögtem végig a Prior nagyáruház minden szintjén. S gondoltam: ha már itt vagyok, megveszem a meszelőt, mert feleségemnek karácsonyi ajándékként azt is Ígértem, hogy kimeszelem, kitapétázom lakásunk igencsak elrongyolódott konyháját. Csakhogy a meszelőosztály illetékes kereskedelmi előadója szinte sértődött hangon közölte velem, hogy meszelőket és ecsetet, azazhogy pemzliféleségeket nem tartanak. Néhány pillanatig kételkedtem a leányzó szavahihetőségében, mert ha emlékezetem nem csal, van egy jelszó, amely jelszó — ha a könyökömön lyuk lenne ott jönne ki. így hangzik: Mindent egy fedél alatt. A meszelő természetesen kivétel. Sebaj, gondoltam magamban, akkor veszek helyette karácsonyfadíszt. Vettem is. A választék bőséges volt, tarka, és természeténél fogva törékeny. Ácsorgók, nézelődöm, kezemben egy doboz üveggolyó. A hangosbemondó a talált gyerekek névsorát ismétli. Hárman vannak. Tolongás. Az emberek, mint ha attól tartanának, hogy nekik már semmi se jut, szinte eszüket vesztve vásárolnak, mert a szeretet — úgy tetszik — hovatovább már csak a pénzben mérhető értéktárgyakban lehetséges kifejezni. Van ebben némi elszomoritó szépséghiba, de sebaj, a fenyöfaillatú áhítatban mindez úgyse látszik majd meg. Derűs jókedvvel vonulok ki a nagyáruház kapuján, ahol sorsjegyet veszek. Az autót persze nem nyerem el, de az autóról egy jóindulattal is suhancnak mondható ismerősömre gondolok, aki, — ö még nem tudja — autót kap majd karácsonyra a szüleitől. Van ilyen. Szerencsére, ez még korántsem általános, s ha pofont nem is, én inkább könyvet vennék a suhancnak. No de milyen könyvet. Örülök, hogy nem nekem kell eldöntenem. Zúg a fejem és a megírandó riport motoszkál bennem. Van némi lelkiismeretfurdalásom, mert akarva akaratlan is előre kényszerülök látni, hogy ha e szombati nap benyomásait írom meg, akkor semmiképpen sem szolgálhatok majd olyan sorokkal, melyekre nem lehetne ráfogni az ünneprontás szándékát. Eskü alatt vallom: semmi hasonló nem áll szándékomban, sőt be kell vallanom, szeretem a karácsonyi vacsora illatát, a kedves meglepetést, de akarva akaratlanul is eszembe jut, hogy ma a világon minden élő emberre harminc tonna robbanóanyag jut. S mivel egyetlen grammnyi puskaport sem gyártottam életemben — jogot formálok arra, hogy elhigyjék jószándékomat, s mindazt, a néhány röpke benyomást, amit ezen a szombaton szereztem. A leirottakat tehát. Zárókép: az áruház előtt egy vidéki család tanácskozik sápadtan. Vásárolni jöttek, csomagok lógtak rajtuk, csak éppen azt nem tudják, hol hagyták az autójukat. Ha nem is könnyen, de bízom benne, hogy előbb vagy utóbb megtalálják. Békés, boldog karácsonyt tehát. Mindenkinek. KESZELI FERENC &
