A Hét 1982/2 (27. évfolyam, 27-52. szám)
1982-07-17 / 29. szám
— Milyen madár ez? — állt meg Ibolya és gyönyörködve hallgatta. — Csalogány. — Én meg azt hittem, hogy a boldogság kék madara — mondta enyhén inogva, kuncogva. — Gyönyörű, csodálatosan cifrázza ... — Szerelmes, nyilván szerelmes — jegyezte meg Pista. — Honnan tudod? — Tudom ... Hallgasd csak: most szerelmi nászra csalogatja a párját. — Pista, Pistukám, te mindenre tudsz valamit mondani ?... Benned egy költő veszett el, egy költő, érted? — Nem tudok én semmit — vallotta be Pista nagyon őszintén. — Egy Maupassant novellában olvastam ... — Mindegy ... akkor is aranyos vagy, Pista ... A fiú szembe fordult Ibolyával, megfogta a két vállát. — Ibolyka, te nem érted a madár üzenetét, vagy csak nem akarod megérteni ? — Őszinte leszek — próbált Ibolya hideg, józan fejjel gondolkodni és cselekedni. — Olyan hirtelen jött ez az egész, hogy minden összekuszálódott bennem, előbb rendet kell teremteni magamban. Érted, Pista, itt, idebenn... Ne hidd, nem vagyok álszent, de most, most nem .. . Pista megcsókolta Ibolya homlokát, aztán az egyik majd a másik szemét, végül a száját. Ibolya gerincén apró borzongás futott végig, á térde táján meg furcsa gyengeséget érzett, amitől megijedt. Szelíd mozdulattal kibontakozott Pista öleléséből. — Azt hiszem, ideje már, hogy hazamenjünk. — Igen, haza kell mennünk ... — egyezett bele Pista. Nem erőltette a dolgot. Tiszta és csendes volt a hajnal felé közelítő éjszaka. Valahol a távolban még muzsika szólt elhalóan, s felbúgott egy hajókürt is. Messzi lehetett, alig hallatszott. Fiatalok csoportja vágtázott el mellettük nagy kacatászással a tó felé, fiúk, lányok vegyesen. Nemsokára hallatszott a lubickolásuk. Közben Ibolya szálláshelye elé értek. Ibolya körüljárta a kocsiját. — Sértetlen, lám sértetlen, te gazember! ... Hát akkor? — fordult Pista felé. — Ahogy megígértem: holnap, azaz ma csónakot bérelek és kicsónakázunk a tó közepére. Jó? — Jó. — Érted jövök. — De ne túl korán — kérlelte kedvesen Ibolya a fiút. — Szia! — mondta szelesen és besietett az udvarba. A bejárati ajtóból még visszafordult egy pillanatra és intett. — Szia! Pista fütyörészve folytatta az útját. Hirtelen megállt és gyanakodva körülnézett: jól néz ki, ha eltéved és nem leli meg a szálláshelyét. Másnap délelőtt annak rendje és módja szerint Pista elment Ibolyáért, csónakot béreltek és kicsónakáztak a tó közepe felé. Ibolya magával vitte a fürdököpenyét is: sosem lehet tudni, a Balatonnál kiszámíthatatlan az időjárás, szinte egyik pillanatról a másikra megtáltosodhatna szél és kitörhet a vihar. Jócskán eltávolodtak már a parttól. Egyetlen, hatalmas napkorongból állt az egész égbolt. Ibolya ledobta magáról a köpenyt. Alatta az újonnan vásárolt hófehér fürdőruha vakított az erős fényben. Pista csodálattal a szemében nézte Ibolyát. — Szép vagy... — mondta egyszerűen, de nagyon őszintén. A csokoládébarna test valóban nagyszerűen érvényesült a fehér fürdőruhában, amit valójában nem is lehet fürdőruhának nevezni. Nem volt több egy tenyérnyi fehér foltnál. 1 / j — Van apám, anyám, tizenegy ■ ■ testvérem, van néhány kollégám, azaz munkatársam, meg egy csomó betegem, akik talán várnak rám. — Más senki? — Kevesli? — Nem azt kérdeztem. Ibolya jól tudta, hogy mi érdekli a nagydarab fiatalembert, dehát most olyan volt a hangulata, a hely is, a környezet is, no, meg az alkalom, hogy életében talán először ö is eljátszogathatott a gondolatokkal. — Hát jó, ha nagyon érdekli, elárulhatom: nincs senkim. — Köszönöm! — Kielégítő volt a válaszom ? — Teljesen. Ibolya egy ideig eltűnődve tétovázott: tolytassa-e az elkezdett témát vagy sem. Végül úgy döntött, hogy az ilyesmit legjobb mindjárt a kezdet kezdetén tisztázni. — Ha már itt tartunk, folytatom, jó? — Érdeklődéssel várom. — Azt nyilván tudja, hogy cigány vagyok? — Tudom. — Nem zavarja? — Egy pillanatig sem gondoltam rá. — Megismétlem: nem zavarja az a tény, hogy cigány vagyok!? — Nem. Egyáltalán nem zavar, ha így. meggyőzőbben hangzik. — Csak itt és most? — Nemcsak itt és nemcsak most! A vendégek most már egyre hangosabban szórakoztak. A sok elfogyasztott szesz most már igen, igen éreztette a hatását. A zenekar ismét játszani kezdett. — Táncolunk még egyet? — kérdezte Ibolya csillogó szemmel, s felállt, mielőtt Pista még válaszolt volna. — Akár tizet is! — pattant fel Pista. Táncoltak, ittak, beszélgettek, ismergették, ízlelgették egymást, s az idő múlott. Éjfél után Ibolya felállt. Kissé megbillent vele a világ. — Tudtam, hogy ez lesz a vége — nézett Pistára kedves szemrehányással. — Mindennek te vagy az oka, te, te alkoholista! — Most aztán meglátszik, hogy ki a részeges, kivel billeg a világ! — vágott vissza Pista és elindultak hazafelé. Hallgatagon, egymásba karolva ballagtak. Mintha az éjszaka folyamán mindent elmondtak volna egymásnak, pedig jószerivel csak csapkodtak a szavakkal, gondolatokkal, meg ízlelgették és méregették egymást. A sötétlő lombok közt madár cifrázta. Erőtlen szél neszezett a tó felett. A víz természetes mozgása kellemesen ringatta a csónakot. — Tudsz úszni? — kérdezte Pista. — Tudok ... — felelte Ibolya. A fürdököpenyét szétterítette és ráfeküdt. Napszemüvegét az orrára biggyesztette, mert bántotta szemét az erős fény. — Nem is hiszed, milyen nagyszerűen érzem magam, és biztonságban a közeledben ... — mondta Ibolya szétvetett karral. — Végre őszinte szót is hallok tőled ... ha ugyan igazán őszinte ... — Túl bizalmatlan vagy, Pista. Miért? — Sokszor úgy van az ember, hogy már saját magának sem hisz. Mellesleg én is jól érzem magam. — Rágyújtott. — Kérsz? — Köszönöm, most nem, majd később. Helikopter húzott el felettük nagy zúgással. — Mesélj valamit magadról... — Nincs mit mesélnem — húzta fel a vállát Ibolya. — Semmi érdekes nem történt velem eddig, illetve ami történt, talán nem is tartozik ide ... Most már rágyújtanék. Olyan jóízűen füstölsz, én is megkívántam ... Ellenben rólad én még semmit sem tudok. — Mit szeretnél tudni? — Mindent. — Túl sokat kívánsz, nem gondolod? — Például... — gondolkodott el Ibolya —, véletlenül lettél kertészmérnök, vagy direkt az akartál lenni? Az akartam lenni. — Mégis mi ösztönzött rá? — Apám, szegény, amolyan szemezgető, ojtogató ember volt. Szerette a szép szőlőültetvényt, a gyümölcsfákat, és nagyon szerette a nemes virágokat, különösen a rózsákat. Merem állítani, neki köszönhető, hogy a falunk oj^an, amilyen: csupa virág, csupa rózsa. Majd meglátod, ha egyszer eljössz és körülnézel... Nyilván tőle örököltem az adottságot és a föld, a természet szeretetét. Mert én igazán szeretem a földet meg a természetet... Majd meglátod, hogy milyen szőlészetet meg gyümölcsöst létesítettem! ... Tudnod kell rólam, hogy álmodozó természetű suhanc voltam. Hogy mi minden megfordult a fejemben, az nem is igaz ... Tudod, Ibolyka, mikor tavasszal virágzik a gyümölcsös, az valóban csodálatos, azt látni kell. Egyetlen virágtenger az egész domboldal. Ha hanyatt veted magad a közepében és lehunyod a szemed, úgy érzed, ezernyi gyökeret ereszt a tested s egy vagy a földdel, a természettel... S az a tömény illat! Szinte fojtogat. S a méhek hangos zümmögése! Mintha ezernyi orgonaként harsogna a füledben ... egyszerűen foghatatlan ... — Szép és tartalmas az életed ... — Az. Nem panaszkodom, elégedett vagyok. A hűtőtáskában hoztam üdítőt meg egy üveg barackot, nem kérsz? — Majd később ... Jó neked, Pista, mindent elértél, amit akartál. Pista elmosolyodott. — Van még néhány merész tervem, amit szeretnék megvalósítani, de az emberek kiröhögnek, azt mondják, lehetetlen. Pedig bebizonyítottam már, hogy tudok valamit... Én nem ismerek lehetetlent. Addig nem nyugszom, míg el nem érem azt, amit éppen akarok. — Ne is nyugodj!... Ha nem zavar, Pista, ledobom a felső részt. Szokatlan. Kényelmetlenül érzem magam. — Dehogy zavar! — támadt fel Pistában a férfi, ugyanakkor meg is lepődött és összeszűkült a torka, mintha valami vagy valaki fojtogatta volna. — Nyugodtan ledobhatod ... — Tudod-e, hogy én mi szerettem, illetve akartam lenni? ... Nem találod ki. — Szabad a gazda!
