A Hét 1982/2 (27. évfolyam, 27-52. szám)
1982-12-11 / 50. szám
KODÁLY ZOLTÁN ÉS GALÁNTA című tanulmányában így ír: „Ha 1875-ben Zeneakadémia helyett az iskolák énektanítását alapoztuk volna meg, ma nagyobb és általánosabb volna a zenei műveltség." ... „Mikor a Zeneakadémia, első terméketlen esztendei után, kezébe vette a közép- és alsófokú oktatást is, lassankint kiváló szakzenészeket nevelt. Akkor meg kiderült, hogy azokra itthon nincsen szükség. Remekül muzsikáltak, de nem volt kinek. Arról elfelejtettünk gondoskodni. Azt hittük, az ország magától hozzáfejlödik a Zeneakadémia magasságaihoz. Erre hiába vártunk. Termeltünk zenészeket, sőt zenét is, de nem volt fogyasztó." „Kezdeni már az óvodában kell, mert ott a gyermek játszva megtanulja azt, amire az elemiben már késő." Ezért tehát; „A tudat alatti nemzeti vonások legjobb megalapozója a néphagyomány, elsősorban játék- és gyermekdalaival." A zenei nevelés terén ezen felül Kodály még egy nagyon lényeges célt tűzött ki. Hogy a népet közelebb lehessen hozni a zenéhez, meg kell tanítani a zenei írás-olvasásra. Ezt pedig az óvodában, általános iskolában, középiskolákban és főiskolán, egységes módszer szerint kell tanítani. „Aki nem tud imi-olvasni, arról azt mondják: analfabéta." „A mai műveltség írás nélkül elképzelhetetlen. Az országok műveltségi színvonalát az analfabéták számával mérik. Ez ugyan nem csalhatatlan mérték; hogy valaki olvasni tud, attól még lehet műveletlen. De akinek nincs kezében a műveltség megszerzésének elemi eszköze, el sem tud indulni a műveltség felé. így van a zenében is. Aki a zenét nem tudja olvasni: zenei analfabéta." (Kodály: Éneklő ifjúság, 1941) A zenei írás-olvasás elsajátításának mércéjét Kodály magasra helyezte. Nagyon lényegesnek tartotta és külön kihangsúlyozta, hogy a zenetanítás, a tanulóknak élmény és öröm legyen, ne gyötrelem. A zenei írás-olvasás módszerének lényegét elsősorban abban látta, hogy a zenei képzetek kialakítása hangszertől függetlenül történjék. A hangszertől független zenei képzetek kialakítása a relatív szolmizáción keresztül azt eredményezze, hogy a növendék lássa azt, amit hall, és hallja, amit lát. Az írás-olvasás tanítása egyidejűleg és párhuzamosan történjék. Ha a növendék látja azt, amit hall, le tudja írni, viszont a kottaolvasásnál hallja is, amit lát, hangszer nélkül is meg tudja szólaltatni. Ha viszont később, hangszeresen szólaltatja meg a hangjegyekkel leírt zenét, a dallam ott is énekszerüen domborodik majd ki. Tehát a zenei nevelés legyen énekközpontú. A gyermek először tanulja meg a zenei írást-olvasást és csak azután fogjon a hangszertanuláshoz. Csak így lehet jó zenészeket és zeneértő közönséget nevelni. „A zenekedvelő ifjúsághoz" című írásában kifejti, mivel segíthet az ifjúság egy magas nemzeti zenekultúra kialakításában. „Azzal, hogy keresi, müvek, tudatossá teszi a nép igazi hangját, másrészt igyekszik zenei műveltséget szerezni." „Egy ország zenekultúráját nem egyes zenészek csinálják, hanem egy egész nép. Része van abban mindenkinek, a legkisebbekig. Egyesek hiába dolgoznak, ha nem kíséri őket milliók visszhangja. Minden ország zeneszerzése, ha eredeti, a maga népe dalain alapul. Ezért kell azokat állandóan figyelni, énekelni, tanulni. Az idegen népek nagy klasszikusait is hallgatni kell. Tőlük tanuljuk meg, hogyan szólaltatták meg müveikben népük hangját, látjuk, mennél jobban sikerült ez nekik, annál jobban megértette őket az egész emberiség." Kodály Zoltán gondolatai szolgáljanak példaképpen és emlékeztetőül. ÁG TIBOR „Galántai népiskola, mezítlábas pajtásaim, rátok gondolva írtam ezeket. A ti hangotok cseng felém ötven év ködén át Hajigáló, verekedő, fészekkiszedő, semmitől meg nem ijedő, talpig derék fiúk, dalos, táncos, illedelmes, jódolgú lányok: hová lettetek? Ha minket akkor effélékre (s még egyre másra) megtanítanak: be más életet teremthettünk volna ebben a kis országban! így azokra marad, akik most kezdik tanulni, hogy nem sokat ér, ha magunknak dalolunk, szebb, ha ketten összedalolnak. Aztán mind többen, százan, ezren, míg megszólal a nagy Harmónia, amiben mind egyek lehetünk. Akkor mondjuk majd csak igazán: ÖRVENDJEN AZ EGÉSZ VILÁG!" KODÁLY ZOLTÁN (Előszó a Bicínia Hungaricához) A Kodály család 1885. november 20-án költözött Szobról Galántára az akkor három éves Zoltán fiukkal, mert idősebb lányuk Emília továbbra is Szobon tanult. Kodály Frigyest a Magyar Államvasutak tisztviselőjét jutalomból helyezték át Szobról Galántára — amely már akkor az 1883 novemberében megnyílt Ljpótvár—Zsolnai szárnyvonal kiinduló pontjaként vasúti csomóponttá lépett elő. Eősze László — Kodály életrajzírója — írja: „Kecskemétről a gyermek Kodálynak semmi emléke sem maradt. Szobról is csak egyetlen képet őrzött meg magában, egy kirándulásét a közeli Hegytetőre. Galánta viszont, ahol gyermekkora legszebb hét esztendejét töltötte, mindvégig élő emlék, éltető forrás volt számára. Ide tért vissza 1905-ben első népdalgyűjtő útjára, ennek a vidéknek a táncait örökítette meg 1933-ban szimfonikus költeményében (Galántai táncok) s az itteni iskolatársainak ajánlotta 1937-ben első bicíniuma'rt. A folklorista, a zeneszerző és a pedagógus tehát egyaránt lerótta az emlékezés adóját Galántának. Milyen lehetett az a környezet, amelyben a fogékony gyermek hét éven át nevelkedett, s amely érdeklődésének, magatartásának, egész pályafutásának alakulására ilyen elhatározó módon hatott? A falu maga bár »a vidék kincsesbányájának« hívták, nem dicsekedhetett történelmi vagy műtörténeti nevezetességekkel. A két iskola, sőt még az Eszterházy grófok két kastélya sem számított annak. Nem is a falu hatott Kodályra, hanem annak népe. Az a három nemzetiséghez, négy felekezethez tartozó kétezernégyszáz főnyi közösség, amely példás egyetértésben és — a vidék gazdagsága ellenére is — meglehetős szegénységben élt itt (...) A falubeliek legtöbbje béres volt, vagy cseléd a grófi birtokon (...) Csak a »cigánysor« szegények közt is legszegényebb népe élte a maga életét külön a közösségtől, saját törvényei szerint. A vályogviskók lakói alkalmi munkából, toll és tojásgyűjtésből tengődtek ; ebből a környezetből csak néhány muzsikusnak sikerült kitörnie. Ekkoriban Mihók prímás (1858—1904) a hagyományok őrzője és folytatója. Tizenkét tagú bandájával az Eszterházyak rendelkeznek, így ö és társai ritka vendégek otthon." Kodály édesapja szépen hegedült, édesanyja jól zongorázott és énekelt. Szabad idejükben kamaraműveket játszottak. így teltek az évek és szólt a muzsika a Kodály lakásban, főleg Mozart, Beethoven, Schubert és Haydn művei. Most már három gyerek volt, mert 1886. június 29-én megszaporodott a Kodály család; ezen a napon született Galántán a második Kodály fiú: Pál. A legidősebb Kodály-gyerek, Emília szintén ügyesen zongorázott, és ha otthon volt Galántán, sokat gyakorolt a családi Streicher zongorán, ami szintén zenetanulásra ösztönözte a kis Zoltánt. De hadd idézzük inkább saját szavait, amelyekkel a galántai gyermekkorra emlékezik: „Én előbb énekeltem mint beszéltem, és többet énekeltem mint beszéltem. — Mindig rögtön megjegyeztem mindent, amit bárhol hallottam ..." (1950) „ ... Bár ott állt a zongora, mégsem volt Kodály Zoltán (balról az első) testvéreivel: Pállal és Emíliával valami különös kedvem hozzá, hogy nekilássak. Néha azért kalimpáltam rajta, de sokkal jobban szerettem a szabadban, csak úgy magamban énekelni, szöveg nélkül... (1964) „Első hangszeremet magam készítettem. Alig négyéves koromban elvettem édesanyám nagy szűrőkanalát, lyukain madzagokat húztam keresztül, és azokat a kanál végéhez erősítettem. Ezeken a húrokon gitároztam és közben rögtönzött dallamokat énekeltem hozzá ..." (1950) .......Ekkor láttam először csellót és játszottam is rajta úgy. hogy a cselló a díványon feküdt, Waldmann úr (az elemi iskolai tanitó) a kezembe adta a vonót, és húztam, ő pedig ujját a C-húron föl-alá tolta. Ezáltal medvebögéshez hasonló hangok jöttek ki..." (1965) így zenélt a szülői házban a három-négy éves Kodály Zoltán. Még ötvenéves korában is emlékezett ezekre a „szerzeményekre" mondván: „Későbbi kompozícióim egyike sem okozott olyan belső örömet, mint ezek a rögtönzések." így élt a kis Zoltán a galántai családi fészekben, amelyben a szüleitől hallott klasszikus zene mellett, mégis az a másik, a nép szívéből fakadó dal, a népdal volt a döntő további útján. De olvassuk, mit mondott erről 1943-ban Galántán:....... Rozi, Ágnes! És ti, többiek: vágai, vizkeleti, taksonyi derék, daloskedvü lányok, apámék tovatűnt drága cselédei, első igazi felejthetetlen zenetanáraim .,. titöletek tanulhattam meg magyarul dalolni... Magyar zene szerzője nem lehettem volna soha a házunkban megforduló szolgálóleányok nélkül... — ami rossz dalt tudok, óvodában vagy iskolában tanultam... De legyünk igazságosak. Nem volt az mind rossz ... Ma is hallom, milyen hévvel énekelte a jó öreg »Néni« a galántai óvodában Lukács Pál versét: Eljött a szép karácson ...” így növekedett a kis Zoltán, míg elérkezett a nap: 1888. szeptember elseje, amikor a hatéves kisfiú először lépte át a háromtantermes galántai népiskola küszöbét. A tanulásban kitűnően helyt állt, tiszta egyes bizonyítványában mindössze egyetlen kettese volt: énekből. Néhai jó Fülöp János tanító úrtól kapta, akinek sírköve még ma is megvan a galántai temetőben. Fülöp János nagyon szerette a kis Kodályt, sok öröme telt a csöndes, figyelmes gyermekben, értelmes feleleteiben. (Mikor Kodály Zoltán 1943-ban utoljára járt Galántán és az igazgatói szobában megtekintette a régi osztály-naplót, s felfedezte benne az ének-kettest, csöndesen csak enynyit mondott: „Úgy látszik ebből a tantárgyból kissé gyengébb voltam ...") Zoltán hamar összebarátkozott mezítlábas kispajtásaival. Tanítás után mindig együtt játszottak, hallgatta kis dalaikat, mondókáikat. Az otthon hallott kamaramuzsika mellett így szolgáltak első zenei táplálékául a mezítlábas pajtásoktól hallott dalocskák, a magyar falu romlatlan ősi énekei... Erről így írt: „A gyermekkarok gondolata talán onnan származik, hogy én is ilyen gyermekek között nőttem fel falun. Itt Pesten ettől a gyermekek meg vannak fosztva. A nagyváros kövei között a gyermek nem énekel. sőt még énekhangot sem tud kiadni, holott falun régi énekkultúra van ..." Ezért vágyott vissza ide Galántára Kodály szíve, ezért jött el Galántára 1905 augusztusában, hogy innen kiindulva Taksonyon, Felsőszelin. Pereden, Deákin és Nádszegen át a Csallóközben folytassa első korszakalkotó népdalgyűjtö útját, melynek százötven ősrégi népdal volt az eredménye. Ebből a gyűjtésből 1906-ban az „Ethnográfia" tizenöt dallamot közölt „Mátyusföldi gyűjtés" címmel. A fiatal Kodály tehát Galántán és környékén kezdte gyűjteni népünk ősi kincseit, a népdalokat. ZÁRECZKY LÁSZLÓ 15
