A Hét 1982/2 (27. évfolyam, 27-52. szám)
1982-12-11 / 50. szám
mutatja az időt, csak a házak, az épületek méretei aprók. A főtéren lovagi tornabemutatókat, bábelőadásokat tartanak. Az Örmény Szovjet Szocialista Köztársaság fővárosának, Jerevánnak, lakossága az elmúlt hatvanöt esztendőben harmincezerről egymillióra duzzadt. Lakások tízezreire, középületekre volt szükség. Jereván mégis hamisítatlan örmény város maradt, amelynek épületei — a korszerűség követelményeinek betartása mellett — magukon hordozzák az ősi építészet stílusjegyeit. Tizenkilenc év után ismét nő járt a világűrben: Szvetlána Szavickaja. A képen jobboldalt látható, munkatársaival Popovvat és Szerebrowai. Négy keréken és szántalpakon egyaránt látványos, izgalmas és különleges a verseny, amelyet a Szovjetunió északi részén, a nagyvárosokban Norilszkben, Magadánban, Vorkutában, Murmanszkban és a Kola-félszigeten szokás tartani. A SZÜLŐFÖLD VONZÁSÁBAN Unter István másfél évtizeddel ezelőtt kezdett el rendszeresen festeni, ami pontosabban meghatározva azt jelenti, hogy azóta szinte naponta megáll a vászon előtt, és dolgozik. Ez időszak kezdete életének egy olyan jelentős fordulópontjával esett egybe, amikor véglegesen eldőlt, hogy megromlott egészségét óvandó abba kell hagynia polgári foglalkozását s a továbbiakban leszázalékolt rokkantnyugdíjasként kell élnie. Akkor már jóval túl volt a harmincon és még távolabb azoktól az évektől, amikor arról ábrándozott, hogy sikerül bejutnia a képzőművészeti főiskolára. De nem sikerült. S hogy nem sikerült, az korántsem keserítette el őt annyira, hogy abbahagyta volna, mondván: ha nincs meg a titulusom, akkor úgysem lesz belőlem festő. Ami pedig külön szerencséje volt, nem esett bele az ilyen helyzetekben gyakran fenyegető csapdába, mely gödörnek mélyén oly számtalan ember keni a vásznat, — mintegy soha ki nem fizetett órabérben. Unter az akadémiai festeni-tanulás kudarcát elkönyvelve tovább dolgozott, többé-kevésbé rapszodikus ritmusban, de nem adta fel a saját lehetőségeit. És nem hagyott alább a kíváncsisága sem, melynek lényegi vonása mindig is az volt: íme, itt van előttem egy táj, egy emberarc, tele költészettel, tele szépséggel és drámaisággal — vajon képes vagyok-e megbirkózni a művészi újramegjelenítés kihívó feladatával? Az effajta alkotói mozgatóerő mögött rendszerint realisztikus ízlés lapul. Linter mégsem realista, annak ellenére sem, hogy amit megfest, az rendszerint a valóságban is felismerhető, azonosítható. Ami izgalmassá és sajátos képességeket felvonultató élménnyé emeli képeit, az épp a modell és a mű közti azonosság és különbözőség együttes demonstrációja. A kész festmény egy pillanatra sem feledteti ugyan az ihlető forrásélményt, sőt alig változtat annak valós képén, de közben egyértelműen kiderül, hogy a festmény nagyon halkan, nagyon finoman képes megmutatni azt a szépséget is, ami nem mindig, és nem minden szemnek mutatja meg önmagát a valós táj szemlélése közben. E modellből pedig a festő semmit sem tagad le bizonyíthatóan, de nem is hazudik hozzá semmit. Ismétlem: mégsem realista. Inkább olyan valóságábrázoló festőnek mondanám, aki hajlamos ugyan érzelmesebb megfestésére, de szerencsére nem érzelmeskedi el azt. Linter sokat fest, műtermében több kiállításra elegendő tárlatképes anyag gyűlt össze az esztendők során. Vidéken él, Köbölkúton, ám nemcsak a falu szűk határain belül, de úgy vélem olyan szélességben lakja be szélesebb pátriájának területét, ameddig annak a tájegység jellegét hordozó határai kiterjednek. Ezen a világon belül sokan ismerik a képeit, ami azt is jelenti egyben, hogy spontán módon egyfajta esztétikai alapiskolázást is ellát, amikor festményeit a képtárakba igencsak ritkán járó közösségének megmutatja, s ily módon segít eligazodni embereket az ízléstelen giccs és a már esztétikai értéket hordozó látványvilág bozótosában. Ezért talán a képein föl-fölvillanó iskoiásság sem vethető különös módon a szemére. A most Érsekújvárott látható kiállítását négy korábbi bemutatkozás előzte meg, de a legfrissebben bemutatott képek a szó szoros értelmében is frissek, hiszen tavalyi dátumozású is csak elvétve akad köztük. Mindez talán a válogatás felszínességét is jelezhetné, de mégis bizonyosnak látszik, hogy erről szó sincs. A magyarázat inkább az, hogy Linter István hovatovább, egyre gyorsabban fejlődik, egyre jobb képekkel áll elő, még akkor is, ha úgy tetszik; mint aki sietséggel próbálná behozni azt, amit fiatalkori éveiben elmulasztott, akkor, amikor gyakorló építőipari szakemberként osztotta meg magát a mindennapi munka és a mindennapi festés között. Nem lehet elhallgatni, hogy a fentebb dicsérettel illetett Linter István, a festő kiváló rajzoló is egyben, s mint rajzolót, ennél is biztatóbb dicséret illeti. A több mint harminc olajkép mellett bemutatott néhány ceruza- és tusrajz láttán igazolódik be valójában, hogy amit látunk, az egy felgyorsult festői fejlődésnek csupán a pillanatnyi állapotát jelzi, s ami még hátra lehet e fejlődésből, az kétségtelenül többet ígér. Linter műtermében rengeteg a rajz és az olajportré. Arcképsorozat azokról az emberekről, akikkel egy falu, egy táj közösségében él együtt. Néhány közülük ezen a kiállításon is szerepel. Az édesapjáról készült olajportré kétségtelenül Linter legjobb kiállított képe. A már említett továbblépés ösvényét járta ki, amikor ezt a festményt elkészítette. Azt kéne tehát mondani biztatóul, hogy csak így tovább. De Linter nem szorul biztatásra, hiszen oly buzgón dolgozik, hogy sértő lehetne az ilyen vállveregetés. KESZELI FERENC 9
